Aleksandar Tišma

 

Két író megy vendégségbe

Az eseményt nemcsak, hogy leírták már, de meg is jelentették, lévén, hogy az egyik részvevő Milorad Pavić, az író. Én a történetet most azért mesélem újra el, mert meggyőződésem szerint egyazon eseményt mindannyian máshogyan látunk, meg a harmadik szereplőről, Eugen Verberről, olyasmit is elmondhatok, amit csak kevesen tudnak.

Szóval mindketten, Verber meg én is újvidékiek vagyunk, s mivel ő színtiszta zsidó, én meg félig vagyok az, a sorsunk több ponton is találkozott, olyanokon is, amelyeken az átlagembereké nemigen szokott. Tudomásom van róla, hogy az anyáink ismerték egymást, olykor valamelyik újvidéki utcasarkon össze is futhattunk: mi, a két kisfiú, illetve a két asszony, akiknek nyilván volt is mit mondaniuk egymásnak, s mivel nekünk nem, hát unatkozva fürkésztük egymás arcát és tekintetét.

Világosabban emlékszem rá azokból a második világháborút követő napokból, amikor az egyik koncentrációs táborból hazatért Újvidékre, s ő hiába kereste szüleit és nővérét, akikkel a németek egy másik, vagy lehet, hogy ugyanazon táborban végeztek. Pusztulásuk körülményeiről soha nem kérdeztem, pedig egyszer – amikor hivatalos útra Belgrádból Újvidékre érkezett – egy nagy udvarban meg is mutatta azt a nyitott, fémkorláttal kerített folyosót, meg a rája nyíló ajtót az első emeleten, amely a békeidőkben még tulajdonukat képező lakásba vezetett. Lehet, hogy akkor, vagy esetleg egy másik alkalommal mesélte el nekem színésszé válásának történetét. Ez épp akkortájt történt, amikor a háború elviharzott, az övéi végérvényesen elmulasztottak hazatérni, s ő meg azzal kísérletezett, hogy továbbra is Újvidéken éljen. Bekopogtatott a Vajdasági Színház igazgatójához, Jovan Konjovićhoz, és bejelentette, színész szeretne lenni. Konjović erre – legalábbis Verber előadása szerint – megkérdezte, játszott-e már színpadon, amire ő kénytelen volt nemmel válaszolni. ,,És németül beszél-e?" Verber ezt helyben hagyta. ,,Akkor felvesszük. Egy új szovjet darabot készítünk, amelyben van egy SS-tiszti szerep is. Ön fogja játszani."

És Verber eljátszotta, s mert szőke volt, telt, szürkeszemű, és tényleg beszélt németül, sokszor szerepelt a színpadon, később a tévében is, s – lévén, hogy nem csak a szovjet, de a hazai háborús darabokban is ezekből volt a legtöbb – más szerepei mellett németeket, megszálló német tiszteket alakított. A pályakezdés ezen eseménye, a Vajdasági Színház igazgatójánál tett látogatása a groteszk és a nevetséges jelzőjével illethető, amelyet az őslakosok közötti elkerülhetetlenül kettős, mondhatni képmutató szerepük miatt Witold Gombrowicz akaszt a zsidókra. Zsidó, táborlakó és eszeszt játszik! De hogyan is hagyhatta volna veszni Verber ezt az esélyt, amikor olyan jóindulatú, nyílt ember volt, erről árulkodott testes jelensége is; barátságos, bizalommal teli, társalgásra és mindenre – amit a színház megtestesít és lehetővé tesz – kapható volt.

Színészként egy színházi esemény kapcsán maradt meg emlékeze-temben: 1953-ban a niši Népszínház a Hazugság bére című darabomat játszotta, s amikor a bemutatóra megérkeztem, meglepetésemre Eugen Verbert is a társulat tagjai között találtam. Új szerződése ide szólította. Régi ismerősként és földiként üdvözöltük egymást, ő azonban rám és első irodalmi művem bemutatóján szintén jelen lévő nejemre kevesebb időt tudott szakítani, mint amennyit szeretett volna, lévén, hogy felesége (akit egy újvidéki színésznővel kötött sikertelen első házassága után vett el) elsőszülött gyermekével vajúdott a kórházban. Mégis Verber volt az, aki sietve, mert épp a kórházba sietett az újszülött fiút meglátogatni, hazarohant egy nyakkendőért, mivel én Újvidékről nem hoztam magammal az öltözék eme díszét, s feleségemmel kiötöltük, hogy pótolva azt, amit házasságkötésünkkor elmulasztottunk, Nišben fényképezkedünk le, s egy ilyen fénykép nem nélkülözhette a szalagot az inggallér alatt. Az ő harántcsíkos nyakkendője díszeleg még mindig azon az emlékezetes felvételen.

A színészet mellett később magyarból és németből is fordított, majd Budapesten elvégzett egy ivrit tanfolyamot is, és izraeli tartózkodásai során elmélyült ismereteket szerzett zsidó történelemből, ezért aztán érkezni kezdtek tőle a Szerb Maticába a kéziratok, amelyek közül elfogadtuk és meg is jelentettük Jurek Becker regényének, a Hazudós Jakabnak a fordítását, míg az előbb nekünk felkínált ,,Kumrani szövegek", Kereszténység Krisztus előtt címmel egy zágrábi kiadó gondozásában látott napvilágot. Ez idő tájt ilyen ürügyekkel kerített sort újvidéki látogatásaira is, amelyek során telefonon hívott és beszélt meg velem alkalmi találkozót, hogy együtt felkeressünk egy-egy közös ismerőst vagy barátot, s egy ilyen vizit csak akkor ért véget, amikor egy újabb, egy másik újvidéki baráttal vagy rokonnal megbeszélt találka időpontja érkezett el, s amelyekre az elragadtatástól kis híján szökdécselve indult. A társasággal sosem tudott betelni.

E tulajdonsága miatt került sor arra az esetre is, amelyet most elmesélek: látogatásunkra Eugen Verbernél, a francia nagykövetségen tartott fogadást követően Belgrádban, egyik július tizennegyedikén, nem sokkal a mi keresztes és nemzeti háborúnk kezdete előtt. Ez volt az egyetlen ilyen állami fogadás, amelyen én részt vettem, s ezt is könyveim francia fordítójának, az újvidéki Madeleine Stevanovnak köszönhetem, aki családjával szintén a meghívottak névsorán szerepelt, és aki a fia vezette gépkocsiban feleségemnek és nekem fenntartott két helyet. Az utazást is megnehezítő forróságban a nagykövetség füves, Szávára és a Kalemegdanra néző gyönyörű udvarán a száz meg száz jeles vendég és borral meg pezsgővel leöblített ízletes szendvics, sütemény és sajt között a feleségem, Ivanovék és én két-három óra hosszat bírtunk ki lábon, s amikor a nap is közelített már a horizonthoz, egyszerre a felesége és Milorad Pavić társaságában álló Verber közelében találtuk magunkat. Felkiáltott: ,,Ha vége a fogadásnak, szeretettel látok mindenkit nálam egy kávéra," s amikor kifogásként azt hoztam fel, hogy milyen hosszú út vár ránk, a szavamba vágott: ,,El kell jönnötök. Elköltöztem, s szeretnélek benneteket új otthonomban vendégül látni."

Így aztán elindultunk hozzá, nem tudva pontosan hová, s mivel az utcák, amelyeken keresztül kalauzolt minket, meredekek és szűkek voltak – kisebb csoportokra bomlott a társaság. Az egyik csoportot természetesen Milorad Pavić és én alkottuk, s miközben szakmai gondokról és sikerekről beszélgettünk, egyre jobban lemaradtunk. Az egyik sarkon aztán, ahol el kellett volna eldöntenünk, egyenesen, balra vagy jobbra fordulva haladjunk-e tovább, mi körbe forogva és nyakunkat nyújtogatva megállapítottuk, hogy az előttünk járóknak nyoma veszett, mi pedig nem tudjuk, merre mozduljunk.

Mit tegyünk? Egy alacsony fallal elkerített parkocska mellett ácsorogtunk, és a fejünket törtük. Végül Pavićnak eszébe jut, hogy nála van Ivan Ivanjinak, az írószövetség akkori titkárának telefonszáma, ő talán meg tudja adni Eugen Verber lakcímét vagy telefonszámát, hogy először is megtaláljuk azt, akihez vendégségbe indultunk – meg más módja nem volt annak, hogy saját törvényes feleségem közelébe kerüljek, és hogy vele hazatérhessek Újvidékre. Pavić magára vállalta, hogy ő, mint tősgyökeres belgrádi, egy környékbéli vendéglőből lebonyolítja a telefonbeszélgetést, én addig az alacsony falra ültem és várakoztam. Soká tartott, míg visszatért. S amikor előbukkant egy már félhomály takarta utca torkolatából, arról tájékoztatott, hogy Ivanjit ugyan megtalálta, de az sem Verber új lakcímével, sem pedig telefonszámával nem szolgálhatott, sőt még a telefontudakozó, amelyet Pavić úgyszintén felhívott, még az sem tudott semmit a mi nyájas, ám nyoma veszett házigazda hollétéről.

Pavić is a fára ereszkedett, s a dolgot együtt gondoltuk tovább. Megint csak az ő agya forgott gyorsabban: eszébe jutott, hogy nem messze lakik egy közeli ismerőse, a festő és író Aleksa Čelebonović, és mint aki itthon van ezen a környéken, bizonyára tudja, melyik utcába, esetleg azt is, hogy melyik házba költözött a közeli társaságba tartozó színész-író Eugen Verber. Így hát ismét magamra hagyott, és én ismét magamra maradtam. Ismét hosszan várakoztam, sőt, ezúttal nagyon hosszan. Amikor Pavić visszatért, felettébb szórakozottnak és levertnek tűnt. Azt mesélte, roppant rossz élményre tett szert, becsöngetett Aleksa Čelebonovićhoz, nem tudva róla, hogy pár napja meghalt, ezért aztán ajtónyitáskor Čelebonović felesége, illetve özvegye azt hitte, részvétét jött nyilvánítani, hisz eddig oda még soha be nem tette a lábát. Pavić, hogy meg ne sértse, nem szerette volna ezt a meggyőződést eloszlatni, ezért leült, beszélgetésbe kezdett a megboldogultról, halálának körülményeiről, s csak amikor a társalgás kifulladt, fedte fel látogatásának valódi okát, és kérdezte meg, véletlenül nem a szomszédságba költözött-e Eugen Verber? Čelebonović özvegye megerősítve a gyanút, pontos útbaigazítást adott.

Az eligazítás célba juttatott minket: egy közeli ódon ház emeletére, egy tágas lakásba, amelynek szobáit a házigazda hangja töltötte meg, mivel – miközben a mi rejtélyes és titokzatos eltűnésünk tartott, Verber a feleségemet, Madeleine Stevanovot és fiát, valamint saját nejét és önmagát is kávéval, majd egy idő múlva gyümölccsel traktálta, s végül úgy döntött, az időt azzal üti agyon, hogy a Književnostban megjelent friss műfordítását, Juhász Ferenc kortárs magyar költő hosszú versét olvassa fel. Megérkezésünkkor sem hagyta azonnal abba az olvasást, így nekünk is alkalmunk volt meghallani az egyik nyelvből a másikba átültetett költészetet, majd minket is megkínált, ahogyan a többieket, kávéval és körtével. Beszélgetésre és lakásmustrára azonban, bármennyire is sajnálta, nem sok idő maradt; hamarosan felálltunk és szétszéledtünk, Pavić haza indult, mi pedig Újvidék irányába.

Volt még egy részlete ennek a látogatásnak, ezt feleségem, Sonja jegyezte meg és mesélte később el nekem. Arról a pillanatról van szó, amikor Pavić meg én Verber végre meglelt lakásának lépcsőjén kapaszkodtunk egyre magasabbra, és akik a lakásban ültek, a Verber által sarkig kitárt ajtón át hallották közeledésünk zörejeit, és a lépcsőmászást kísérő hangos beszélgetést. Ugyanabban az időben, amikor mi Verber hangján a Juhász-fordítást halljuk. Ez a hangzavar, amelyről nekem akkor tudomásom se volt, zúg feleségem elbeszélésében, mint egyedüli valós visszhangja valaminek, ami csupa értelmetlen és látomásos dologból állt.

(Beszédes István fordítása)