Tolnai Ottó
Gyémántos történet
Egy 100x50 centiméteres üvegtáblával a hónom alatt állok a Kosztolányi téren. Vág. Akárha egyszerre akarná lemetszeni tőben a karomat és az ujjaimat (amelyekkel írtam volt). Keveset, szinte semmit sem dolgoztam volt életem során üveggel, üvegtáblával. Akármerre mozdulok, azonnal villan, kisebbfajta reflektorként kezd működni, felhívja rám a figyelmet. Több üzletből, ablakból már ki is lestek, mi az, ki az, ki jelez, pimaszkodik. Ha sokáig itt állok még, valamelyik semmis üveghiba akár fel is gyújthat valamit. És akkor valóban mindenki, az egész tér felém fog fordulni. Leáll a villamos, le a buszok, az autók. Még a Feneketlen tó is felmagasodna. Farkasszemet nézne, összecsillanna-összecsattanna a két villogó felület. Állok a téren. És csak azért nem esek térdre, mert összetörne az üvegtábla. Csak még jobban összedarabolna, csak még jobban összevérezném magam. Akár szívemet is átdöfhetné nyersen vágott, tört, ügyesen leütött sarka. Félelmetesebb a disznóölő késeknél. Előbb csak térdre zuhannák, aztán meg bele az üvegtáblába. Nem csak a szívem, egész testem szépen kettészelné. És ahogy eldőlnék oldalra, két oldalra, a tábla darabokra törne. És mehetnék vissza az üvegeshez. Új táblát vágatni. Ismét megjelennék az ajtóban. Istenem, még dúltabban, még zavartabban. Még véresebben. Sőt, immár kettészelve. És ismét előhúznám, mutatnám neki a madzagomat, amellyel lemértem az ablakot. A véres madzagot, amelyre két nagyobb csomót bogoztam. Mert hirtelen se centit, se vonalzót nem találtam a lakásban. Csak egy darab madzagot. Valami kolozsvári könyvküldemény volt átkötve vele. Talán éppen Koós Károly puha kötetei, mert a nagy öreg egyedülállóan barázdált, dedikált arcképét ott láttam az egyik polc oldalán. Még fel is figyeltem rá, hogy a dedikáció jellegzetes, ékírásszerű betűi a rossz minőségű tinta miatt napok kérdése és kifakulnak, láthatatlanná lesznek, részei lesznek egy korszak láthatatlan írásművészetének. Gyorsan leoldottam a madzagot. Közben talán a csomagot is összevérezve. És lemértem az ablakrést. Mutattam a madzagot a mesternek, aki egyáltalán nem lepődött meg furcsa mércémen. Pedig, ahogyan ráhelyezte a hatalmas üveglapra, amely egy biliárdposztóval terített gyönyörű nagy asztalon feküdt, kis, véres (lehet csak általam észlelt) maszatot hagyott. Pontosan: 100x50-es, mondta. És máris előhúzta kék köpenye szivarzsebéből a finom, lapos nyelű üvegvágót. Ha ott maradhatnék inasnak, gondoltam, mint gyerekkoromban annyiszor a kisiparosoknál (cipészeknél, asztalosoknál, kötélverőknél), ha most ott maradhatnék, ebédre sem mennék haza, aludni sem. Soha, sehova sem mozdulnék. Megvackolnák, megaludnék az üvegcserépen. Ha most belezuhannék, vissza kellene mennem, újravágatni a táblát. És most már nem csak a madzagom lenne véres. Magam is kettőbe szelve, mint egy még gőzölgő disznó. Kettőbe szelve szívem is. És nyújtani kellene felé ismét a madzagot. Noha, igaz, most már tudja: pontosan: 100x50. És máris újra írna. A gyémánttal. A biliárdposztóra helyezett üveglapon. Talán örülne is, hogy ezután én állandóan jönni fogok a véres, bogozott madzaggal. Valahol, a határon túl, Újvidéken, a Virág utcában az én fekete íróasztalomon is biliárdposztó van. Újra írna a gyémánttal, ha közben nem futna be egy hölgy valami gobelinnel, amely fölött misztikusmód – akárha megéledt, megdagadt volna alatta a kép! – megpattant az üveg. Vissza kellene mennem. Igaz, szeretem – imádom –, ha ír a gyémánt.
Ha gyémánt ír üvegre.
Ír a gyémánt.
A gyémánt ír.
De hiszen akkor nem is lenne szükségem se a karomra, se az ujjaimra.
A gyémánt ír.
ĺr a gyémánt.
Egyszer, rádiós koromban egy pesti színészt vezettem (magyar költők verseit jártak hangosan kiabálni, minden bizonnyal, mert valami miatt pöröltek valakivel, azért kiabáltak, pöröltek a politikusokkal, az Istennel talán, de azt mégsem hiszem, hogy az Istennel is úgy kiabáltak volna, az Istennel inkább suttogni szokott az ember, nem tudom) az Újvidék Áruházba. Örültem, mert egész könyvet írtam arról az áruházról, meg hát édesapám is kereskedő volt szegény, amíg nem államosították boltjait, tehát gondoltam, tudok majd mit mutatni a magyar színésznek. Ám a színész hihetetlenül határozott volt (a másik is, akit barátom vezetett: ő vadászpuskát ment venni a vadászboltba). Csak egy dolog érdekli, mondta. Csak egy dolog? Csak egy. Semmi más. Hirtelen elbizonytalanodva álltam meg az Újvidék Áruház ajtajában. Három darab üvegvágót akar venni, mondta. Három darab üvegvágót? Azt hallottam, itt Jugoszláviában olcsók a lengyel üvegvágók. Mindent tudtam az Újvidék Áruházról. Még arra is gondoltam, színész barátomat bemutatom az áruház detektívjének, aki a klimaktériumos hölgyekre specializált, mert szerinte, ezt tudományosan is fel szeretné dolgozni, elsősorban a klimaktériumos nők lopnak. Tehát nem a szegények. Hanem a klimaktériumos hölgyek. Elsősorban a jól szituált klimaktériumos hölgyek. Az egyik kisebbségi rádió főszerkesztőjének a felesége is többek között. Olykor egész bála textilt kell kicibálni köpenye alól. Mondom, mindent tudtam az áruházról, de a lengyel üvegvágókról éppen semmit. Már előbb is voltak sejtéseim, hogy kissé elhamarkodtam Újvidék áruház című könyvem megjelentetését. ĺme, a legjobb fejezetet, az üvegvágók részlegét feldolgozót kifelejtettem, pedig az üvegvágóktól már nem esik messze a gyémántkereskedelem. (Sok gyerekkori barátom élt Dél-Afrikában, de egy-két művészbarátom is dolgozott ott, zenészek, karmesterek, festők, össze tudtam volna tehát szedni egy érdekes fejezetre való gyémántos történetet.) Addig kissé lekezeltem a verseket kiabáló pesti színészt, de abban a pillanatban megszeppentem. Összeroskadtam. Csak bámultam őt. Ahogyan hirtelen nőni, csillogni kezdett a szemem előtt. Megkeressük, mondtam, immár kis kutyaként szegülve a nyomába. És a kezét figyeltem. Hogy, mint a kis kutya, megnyalhassam. A kezét, amellyel annyit ír üvegre, hogy most is gyorsan három darab üvegvágóra van szüksége.
Gyémánttal ír. Firkál szabadon. Míg én, öt-hat lendületesebb sor után mindig begörcsölök, mint a kóc összecsomósodom. Gyémánttal firkál szabadon, isteni lendülettel, avagy hosszú, laza vonalakkal, akár az ökörnyálat húzó kis pók. Igen, annyit vág, firkál, nem is firkál, valójában epikus, ha egyszerre három üvegvágót is kell vennie. Egy színész, aki gyémánttal ír. Talán magának az Istennek. Ha a verseket nem is az Isten fülébe kiabálja, a szövegeit, gyémánttal metszett szövegeit magának az Istennek írja. Ki másnak is írná?!
Állok. A sötét üvegtáblával. A Kosztolányi téren. Te ugyanis beugrottál a Budalakkba. Mintha itt Pesten (Budán) minden festékes üzletet így hívnának. Beugrottál fehér-elefántcsont tónusú spreyt venni (biztosan nagy a választék, s nem tudsz dönteni, most épp elugrottak a raktárba bézs tónusért). Mert maga az ajtó is jócskán megsérült. Apró szögeket találtam a szerszámos ládikóban. Úgy-ahogy vissza is szögecseltem két-három lehasadt lécet, nagyobb szálkát. De mit kezdek az üveglappal, ha a Budalakk hátsó kijáratán te már rég eltűntél. S talán már nem is élsz?! Kicsit a falhoz farolok. Nehogy mégis térdre zuhanjak. És bele a táblába. A gyémánttal vágott tábla leütött sarkába. Csodálatos az, ahogyan az üveges megütögeti az üveg szélét a vágó finom, akárha egy csöpp hangszer részét képező nyelével. Ott állna a tábla a tér közepén: sarkára tűzött szívemmel.
Észbontó, hiszen tegnap délután, amikor első alkalommal mentünk át a téren, jóllehet abszolút csapzottan, már alig vonszolva magunkat, a szó szoros értelmében egy életveszélyes kalandból érkezve (véres fizikai leszámolás, öngyilkossági kísérletek), egy pillanatra arra gondoltam, dilettáns, milyen szép lenne, ha még feljegyezhetnék valamit – és éppen a Kosztolányi térről. A Feneketlen tó partján lévő kávéház teraszára igyekeztünk. Kezedben egy, már hervadozó kis ibolyacsokorral. Mivel kritikus barátomat, akinél néhány napra megszállni szándékoztunk, nem találtuk otthon. Cetlit hagytam az ajtaján:
A Feneketlen tóban vagyunk.
ĺrás közben arra gondoltam, mosolyogni fog. Nevetni. Azt hiszi, szellemeskedtem. Biztosan verssor lesz ebből is, gondolja: vers A Feneketlen tóban címmel, amit természetesen ő fog először közzétenni... Vezettelek át a téren. A Kosztolányi téren. A Feneketlen tó felé. Üveges tekintettel lépkedtél. Erősen szorítottam a kezed. De nem annyira erősen, hogy azt hidd, fogva tartalak. Inkább, hogy: szeretlek. Ahogy egy méh megbökte a fűz barkáját és az aranypor a tó sötét felszínére hullott, összerezzentem. Ha ugrani próbálsz, vissza tudlak-e rántani. Vagy kicsúszik a kezed az ujjaim közül. Utánad ugrom én is. Ha ki-, azaz átmásolhatnám legalább a Tolnai Világlexikonából a Feneketlen tó szócikkét az Új Tolnai Világlexikonába, illetve fordítva, az újból – ebből (Istenem!) – át, vissza a régibe. Valamit a térről, Kosztolányiról, a Feneketlen tóról. Mi volt Kosztolányi életében a tér neve? Ahogy Kosztolányi átsétál a feneketlen tóhoz. Meg hát elsősorban azt, hogy milyen mély. Feneketlen-e valóban? Valamit a Bartók útról (ott lomtalanítottam volt vulkánfiberem, de onnan vörös márvány írókészletem is), a Móricz térről, de hát ezek is mind új nevek. Talán akkor inkább a tóban tükröződő szép templomról. Budapest egyik legszebb látványáról. Egyik legjobb barátom, akik akkor még a Eötvös-kollégiumban lakott menyasszonyával, éppen abban, a Feneketlen tóhoz címzett kávéházban esküdött. Mi voltunk a komái, meg a lengyeles Kovácsék. Talán azért volt időm ilyesmire gondolni, mert nem beszélgettünk, csak egy-egy szótömb zuhant olykor közénk. Maga az épület is foglalkoztatott, ahol barátom lakott (Horváth János és Supka Géza élt egykor abban az épületben; kritikus barátom egyszer felvezetett Supka Magdolnához, a szép, idős, szabad szájú műtörténészhez, Aba-Novák és Tóth Menyhért monográfusához), különösen a házfelügyelő színpadszerű pincelakása, amely tömérdek cuccával, fényes gúnyarétegeivel már maga egy félig-, ha nem egészen-megírt dráma volt... Talán majd ő talál ránk, a házfelügyelő... Az alkonnyal merültünk a tó fenekére. Szinte felsikítottam, ahogy barátom a vállamra helyezte kezét.
Látta, fáradtak, elgyötörtek vagyunk, talán azt is tudta, én Bécsben jártam, te pedig most hajnalban érkeztél Újvidékről, noha arra is gondolhatott, nem pontosan így volt megbeszélve, de hát te – valamiért – úgy határoztál, megvárod a bécsi gyorsot a Déli pályaudvaron. (És ott történt a tragédia. Barátnőmmel szálltam le a vonatról. Csak a vérre emlékszem, mentőkre. Meg arra, hogy veled maradtam. Egyedül a Déli pályaudvaron. Már mindenki elment. Néztem, a takarítónők hogyan mossák föl a vért. Ide-oda kísérgettelek a pályaudvar körül. Kétszer megkíséreltél a vonat elé ugrani.) Barátunkkal úgy próbáltunk beszélgetni, könyveket, újságokat lapozgatva, mintha mi sem történt volna. Egy Kosztolányi kötet előtt a polcnál váratlanul összecsillant a Palics és a Feneketlen tó, jóllehet akkor még nem éltünk Palicsfürdőn, szülőhelyeden. Akkor ismét megrándult a kezem, mint ama galvanizált békacomb. De elhaladva barátom íróasztala mellett, megpillantottam cetlimet
A Feneketlen tóban vagyunk
s arra gondoltam, lám, tulajdonképpen én már feljegyeztem, amit feljegyezni kellett, és már láttam is magunkat mint egy mesében a tó feneketlen fenekén lebegni... Szerencsére, barátunk is fáradt volt, korán lefeküdtünk. Ájultamban is résen voltam. Ha vécére mentél, utánad lopakodtam.
Reggel ezüsthajú barátom operaáriát énekelve hozta ágyunkba a kávét. Éppen csak jeleztük neki, hogy tegnap problémáink voltak, amit ő humorosan fogadott, jóllehet láthatta űzött elgyötörtségünket, érezhette a szikrázó feszültséget, de hát ő még nálunk is bonyolultabb helyzetben volt, most is ügyvédhez, pszichológushoz, szexológushoz, első, második és harmadik házasságából született gyerekeihez rohant, harmadik válásának közepette, negyedik menyasszonyának udvarolva, egy gyönyörű nagy, szürke Nádler festményt vásárolva részletlefizetésre éppen a fiatalasszony születésnapjára, akit egy hete ismert volt meg a villamoson. Egy ideig még beszélgettünk Nádler hegyesszögű háromszögének misztikumáról.
Korán magunkra hagyott bennünket a lakásban, mondván, csak másnap jön haza, mert még egy irodalmi estet kell bevezetnie valahol vidéken.
Te valamivel előbb felkeltél. Reggelit készítettél. Én az ágy mellett talált újságokat, folyóiratokat lapozgattam, közben fel-felpillantva a térről az ágy mögött lévő könyvszekrényre vetülő árnyak mozijára. Meglepve tapasztaltam, az árnyak éppen néhány vajdasági szerző könyvének gerincén játszanak. Kritikus barátom ugyanis az ún. határon túli irodalmak egyik úttörő specialistája volt. Szinte találomra nyúltam H. M. nemrég megjelent könyvéért. És hirtelen ott volt előttem Kosztolányi akárha ezüstbe öntött, levágott kézfeje. Akárha a térről repült volna be. Pedig tömpe, lerágott körmű ujjainak, hirtelen úgy tűnt, semmi köze a tér fái között látható szobor hosszú, nőies ujjaihoz.
Amikor a könyv megjelent, írni szándékoztam fedőlapjáról. Az író kezéről mint olyanról. Emlékszem első mondatára: Minden író irokéz, meg arra, hogy Szabó Lőrinc esszéjére hivatkoztam, amelyben egy budai házfelügyelő felkínálja a költőnek George kezét: Tisztelt Szabó Lőrinc úr! Tulajdonomban van ,,Stefan George eredeti gipszmintája a bal kezéről...",* valamint Ivo Andrić egyik gyönyörű börtön-novellájára, amelyben egy kalligráfusról mesél (aki különben csupán egyik mellékalakja a novellának). Valami kérvény miatt a törvény elé kerülnek, s azokat akik a dolgot kifundálták, fejük vételére, azt viszont, aki a kérvényt megírta, kezének levágására ítélik. A fejek lehullottak, de neki, egyik tekintélyes földijének köszönve, sikerült hosszú rabsággal megváltania kezét. Attól kezdve, a börtönben, mint valami drága kincset, amit egyszer elvesztett, majd megtalált, mindig övébe rejtve hordott és éjszakánként gyakran álmodta, hogy rajta is végrehajtották az ítéletet, levágták a kezét és reggelente még sokáig fájt neki. De éjszakánként is gyakran láttam a gyertya mellett sírni elvesztett keze fölötti fájdalmában, mondja a novella mesélője... Emlékszem, a könyv megjelenésekor a nyomdában megszereztem a fedőlaphoz használt fotót, amit a Színházi élet című lapból fényképeztek ki, sőt még magát a Színházi életet is megszereztem. Kosztolányi Dezső tenyere a legszebb anyag a kiromantikus számára. Érdemes volna jobban kivallatni, hosszabb tanulmányozás után mindent elmondana gazdájáról. Az M-betű olyan éles, mintha késsel vágták volna bele. A mutatóujj olyan hajlékonyan fut egészen a kis tollig, mintha belőle jönnének a szavak, mint ahogyan belőle is jönnek: a tömpe mutatóujj lerágott körméből... A másik három ujj visszahajlik alatta. Figyeljük meg, hogy Harsányi Zsoltnál éppen fordítva van... Közben még hallottam a barátunk által bekészítette zsömlék ropogását, ahogyan kettévágtad és vajjal kented őket. Majd bementél a fürdőszobába. Azt is hallottam, ahogyan kattant a kulcs a fürdőszoba zárjában. Ám a kattanás jelentése, a mozizás, a lerágott körmökön szivárgó tinta látványa közepette, csak akkor jutott el az agyamig, amikor épp arra gondoltam, hogy egyes állatok patájának, karmának levágásakor valóban megered a vér! Csak akkor ugrottam ki az ágyból. Gondolkodás nélkül rád törtem az ajtót. Akkorra már mintha vérben lebegtél volna, felvágtad az ereidet. A magas fehér ajtó üvegtáblája berepült hozzád a kádba. Két-három darabban repült. Láttam, mint lassított filmen, ahogyan repül, mi lesz, ha a tábla villanó éle még a nyakadon is átvágja az eret, majd láttam, ahogyan hirtelen apróbb darabokra törik a kád szélén, a fejeden, hátadon. A köpülésre görnyedt asszonyok hátán ejtett egykor ilyen apró vágásokat a borotva. Gyorsan behatoltam. Kicibáltalak a kádból és a kezem ügyébe kerülő törülközővel elszorítottam a csuklódat. Kitámogattalak. Az ágyra zuhantál. Zokogva törölgettem testedről a véres lét, majd betakartalak és testemmel is próbáltalak melegíteni. Egy pillanatra, vagy talán hosszabb időre is, mintha mind a ketten elaludtunk volna. Amikor felneszeltem, gyorsan kirántottam a dugót a kádból, kikapkodtam a nagyobb üvegdarabokat, hozzáláttam összetakarítani az üvegtörmeléket. Közben én talán még jobban összedaraboltam magam, mint te, a minden jel szerint életlen zsilettel. Közben te is felébredtél. Bebugyolált csuklódat tartva másik kezeddel, ijesztően kitágult pupillákkal bámultál magad elé. Majd lassan az én feljajdulásokkal, üvöltésekkel kísért, pánikszerű kapkodásomat kezdted figyelni. Mint különben is, ha megbíztál valami praktikus dologgal. Mintha nem értetted volna, mit csinálok, miért zokogok, jajgatok olyan fájdalmasan. Miért próbálom olyan rendkívüli igyekezettel eltüntetni a nyomokat. Eltűntetni magunk elől. Akkor mintha hirtelen megértetted volna a helyzetet, felugrottál, kikaptad kezemből a feltörlő rongyot és a szemetes kannába vágtad. A rongy teleszedte magát szilánkkal, alig látható üvegtűkkel és ahányszor csak megkíséreltem kicsavarni, minden alkalommal felüvöltöttem, és valóban vért csavartam a rongyból, de már inkább a saját véremet. A repülő rongy göngyölege valami ragyogó rubinlabdára emlékeztetett. Előkerítetted a műanyag lapátot és a partfissal rásöpörted a még fellehető üvegcserepet, üvegmorzsát. Nekem már a talpam is vérzett. Felém lökted barátom papucsát, amelynek azonnal vörössé színeződött a szattyán bélése, talpa meg máris a hegymászó cipőkre emlékeztetett, hosszú üvegszögek álltak ki belőle. Távozásakor barátunk csupán egy dologra figyelmeztetett bennünket: a parkettára vigyázzunk! Már képtelen voltam bármit is megérinteni, ujjaim, tenyerem tele volt leheletfinom üvegtüskével. Egy fordított üvegsünnek éreztem magam és az jutott eszembe, hogy valaki nemrég arról beszélt, milyen finom is a sült sün húsa, s részletesen elmesélte az eljárást, ahogyan az élő sünt begurítják az izzó kemencébe, majd a tüskés bőrből kifordítják a megfőtt-megsült húst... Most úgy valahogy éreztem magam, mint az izzó kemencébe gurított sün, amelynek kiették a belsejét, s mintha mi sem történt volna, megpróbálna tovább kocogni, élni tovább az életét... Pillanatok alatt feltakarítottad a fürdőszobát, az ajtó körüli részt, új rongyot csavartál a partfisra és ismét áttörölgetted a parkettát. De váratlanul a kihúzott kaucsra ájultál. Én az egyik fotelből lestem a csuklódra tekert törülközőt, átüti-e a vér, csöppen-e az újságokra, Kosztolányi kezére...
Ismét elaludhattunk rövid időre. Ahogy felijedtél, már újra a régi voltál: az abszolút praktikus lény. Gyorsan felmérted a helyzetet, megvizsgáltad a megrongált ajtót. Én a szerszámos ládikóban kútászkodtam. Keressünk egy üvegest, mondtad. Mérd le az ablakot. Tedd rendbe magad, néztél végig siralmas külsőmön, jóllehet tegnap még ficsúri szerelésben szálltam volt le a bécsi gyorsról. Csuklódról letekerted a törülközőt, és elkérted a zsebkendőmet. A téren gyönyörű tavaszi nap volt, vigyázva beléd karoltam. Valójában ezért jöttünk Pestre, a tavasz miatt: ami tombolt. A Kosztolányi Dezső tér túlsó felén, az egyik első kis utcában találtunk üvegest. Egy úr alkudozott előttünk. Csak úgy in abstracto: egy értékes képet, békebeli, ehető olajjal fölkent körtecsendéletet – elege van már Cézanne almáinak több mint egy évszázados terrorjából! – szándékozott berámáztatni, ám képtelen volt a fekete, az arany és a fém között választani. Mint mondta, el kell, hogy hozza az anyósát is, náluk neki van a legjobb ízlése a családban... Sokat adtam volna, ha láthatom a képet, azokat a körtéket, ha most nem jött volna közbe ez a bécsi intermezzo, a Broygelek etcetera, minden bizonnyal elkísértük volna az urat, és tanácsot adtunk volna neki, ugyanis érdekesnek találtam Cézanne almáinak évszázados terrorjáról mondott szavait (jóllehet Cézanne mesternek is van körte-csendélete); Van Gogh egyik levele jutott eszembe, ahol éppen Cézanne kapcsán arról ír, milyen jól hatnak arany keretben nyers és durva Provance-képei... A mester végre megszabadulva az unalmas úrtól, aki, mint közben kiderült, még meg sem vásárolta azt a körte-csendéletet, még csak alkuszik rá az egyik eldugott kis pesti antikváriumban, felénk fordult. Azonnal látta, olyan emberekkel van dolga, akik valóban segítségre szorulnak. Egy pillanat erejéig az ujjaim között lógó, össze-vissza csomózott, véres madzagra meredt, majd kivette kezemből és munkához látott. Gyémánttal írt, rajzolt. Majd lecsípett-szakított negyed kiló gittet. A gitt illata egy pillanatra elbódított. Többet kellene venni, gondoltam, hiszen ő is megjegyezte, kitűnő minőségű, friss... Elhatároztam, ha szerencsésen hazaérünk és sikerül restaurálnunk az ajtót, A Pál utcai fiúk gittes (gittegylet) fejezetét fogom újraolvasni. Jó volt a hűs masszát zsebembe dugni. És akkor te, már a téren, beugrottál a Budalakkba.
És én állok ott a sötétárnyalatú üvegtáblával honom alatt, zsebemben a hideg gittel, szemben a sötét Feneketlen tóval. Hogy ne villogjon a tábla, behúzódom az egyik fa mögé, a feketerigók zajos társaságába. Látom, ahogy a könnyeim tisztára mossák a poros táblát. Látom benne magam. Érzem, valaki van a hátam mögött. Először hajléktalanra gondolok, aki ott bújt meg a kis ligetben. Várok, megszólaljon, bölcsességével segítsen, hiszen ő számtalan hasonló eseten volt már túl. Szabad kezemmel már pénz után kotorásztam, gondoltam, jól meg fogom fizetni tanácsát. Hátrafordulok. Kosztolányi furcsán szecessziósra sikeredett mellszobra áll mögöttem, még jó, hogy nem törte össze bronzával üvegtáblámat. Gyorsan átmegyek, akárha a szabadkai író elől menekülve immár, a tér másik felére.
Végre feltűnsz a Budalakk ajtajában! A gyógyszertárba is beugrasz, valami porokat, flastromot veszel. Most már te karolsz belém. Ha rendbe hozzuk az ajtót, mondom, menjünk el fürödni. Hiszen azért jöttünk!
Egész nap restauráltuk az ajtót. Még megszögezgettem itt-ott, majd beállítottuk az üveget, szépen körülgitteltük. Mind boldogabban dolgoztunk. Tényleg, mind boldogabban. Istenem, mennyit dolgoztunk az elmúlt 30 év alatt, mennyi ablakot állítottunk be, mi mindent nem reparáltunk albérleti lakásainkon, házunkon, tanyánkon! Igen, éppen ezt tudtuk legjobban csinálni, nagy lendülettel együtt rendbe hozni valamit, takarítani, átrendezni. Az ajtó különben is tele volt ezeregy sérüléssel, pontosan meg lehetett állapítani a háborúk, a bombázások, a forradalmak sebeit. Egy Népszabadsággal letakartam az ablakot, te pedig az egész ajtót szépen átfújtad bézszsel, jóllehet eredetileg inkább az elefántcsont felé billent, noha nincs kizárva az elefántcsont árnyalatát inkább a dohányfüst húzta már rá. Ki kellene váltanunk az ipart, mondtuk szinte egyszerre, amikor elkészültünk a nagy munkával. És akkor elmeséltem neked esetemet a pesti színésszel, aki az Újvidék Áruházban három üvegvágót vásárolt, mielőtt belekezdett Weöres, Jékely és Toldalaghy verseinek szavalásába. És hogy olykor ijesztően el-elsötétülő arcod megkíséreljem felvidítani, máris szavalni kezdtem, kicsit az üveges pesti színész modorában, majdhogynem négykézlábra ereszkedve, Toldalaghy békás verseit:
Félalvón nézem zöld között a békát.
Liheg és bámul. Bámul – messze néz.
Gyöngédzöld bőre lüktet és megugrik
lábujjhegyen, ahogy mellette mész...
Az úton két kis béka ballag.
Még álmosak s bőrük remeg.
Kövér hátukra ütnek lágyan
a meg-megingó ághegyek....
Azt is elmeséltem, hogy amíg a Budalakk előtt várakoztam, arra gondoltam, fel kellene hívni az üveges pesti színészt, segítsen bevágni a táblát, ha netalán rosszul találtam csomózni a madzagot. S akkor, ha ismét találkoznánk, most már az ő, az üveges terepén, erről a különös, számomra abszolút váratlan szenvedélyéről is megtudhatnák valamit. Titokzatos üvegház, télikert, a Nagy üveget überelő alkotás. Persze az is meglehet, csupán arról volt szó, hogy éppen építkezett, hétvégi házának ablakait üvegezte, ahhoz kellettek a lengyel üvegvágók. De azért azt a változatot is nyitva hagytam, hogy színészünk egyszerűen vonzódik az üvegvágóhoz, mint mások a dugóhúzóhoz, fogkeféhez, női cipőkhöz, zsebkéshez. Finn, portugál, török, örmény, katalán és japán üvegvágói is vannak. Golyóstoll helyett üvegvágót hord a belső zsebében.
Mert az üvegvágó: szép.
Szép, mint egy üvegvágó...
Ha túljutunk ezen a válságunkon, ha egyszer (Istenem!) szerencsésen visszaérünk Újvidékre, ünnepélyesen be fogok vonulni az Újvidék Áruházba: és venni fogok magamnak három lengyel üvegvágót.
És attól kezdve csak gyémánttal írok.
Gyémánttal: Neked.
Este elájultál. Arról beszéltél, hiába strázsálok, úgyis öngyilkos leszel.
Barátom csak másnap érkezett haza a vidéki irodalmi estről. Hosszasan mesélte bonyodalmait. Könnyesre nevettük magunkat. Ahogy leszállt a vonat magas lépcsőjéről, felrepedt ugyanis hátul a nadrágja. Nem maradt más hátra, mint elindulni az ismeretlen kisvárosban nadrágot vásárolni. Talált is egy boltot. Benn azonnal felvillanyozta az ásítozó elárusítónőket. Először is elmesélte, miért érkezett a városkába, eljátszotta, megmutatta, mi történt vele miközben lelépett a vonat lépcsőjéről. Akkor neki fogott a rendelkezésre álló nadrágok felpróbálásához. Tornázott bennük, nehogy ismét felrepedjenek. Végül, nem sokkal a rendezvény kezdete előtt, sikerült nadrágot választania. A legfiatalabb elárusítónőt közben persze meginvitálta az irodalmi estre. Ahogy kiállt az emelvényre, hátat fordított, lehajolt és megkérdezte a közönséget, nem repedt e fel farán a pantallója. Erős alsótestem van, reped fel rajtam a nadrág, közölte a közönséggel, ugyanis távfutó voltam. És akkor előadta a közönségnek, városkájukba érkezve mi történt vele. De a kedves elárusítónőnek köszönve – akkor odasietett a lányhoz, finoman kezet csókolva neki, felállíttatta –, íme, ismét hátat fordított, lehajolt, kitűnő nadrágot sikerült vásárolnia. És aztán, amikor a közönség már, mint ő mondta, megemelkedett kissé, hiszen ahhoz, hogy megnézzék nadrágja fenekét, fel kellett, hogy álljanak, hozzákezdett a közben szintén megérkezett fővárosi költők bemutatásához. Az est után sikerült az elárusítónőt hétvégére felhívni Pestre. Sőt, azt is jeleztem neki, szándékaim komolyak, gyorsan szeretnék megnősülni. Ámulva néztünk rá. Ha sikerül visszaszereznem menyasszonyomtól a nagy Nádler-vásznat (hirtelen összerezzentem, a festő utolsó korszakának szabadon felvitt hegyesszögű háromszögei most egyértelműen: éles üvegcserepeknek tűntek!), az elárusítónőt fogom elvenni. Tudjátok, különben is gyengéim az elárusítónők... Aztán még a házmesterről faggattam, Supka Manna felől kérdezgettem, hiszen magam is afféle Menyus-szakértő voltam, épp akkor találtam meg Pernecky korai írását Menyusról, majd kedvenc lemezének hallgatása közben csak úgy megemlítette, írni készül rólam valami nagyobb dolgozatot, monográfiát talán, már a kiadójával is megegyezett... Hirtelen eldugtam a kezem. Hiszen a sötét üvegtábla, azt álmodtam, mint az Andrić-hős, az én kezemet is levágta. És arra gondoltam, amikor két nappal előtte, a Déli pályaudvaron a sínek között ráncigáltuk egymást és már én is közel voltam ahhoz, hogy a vonat elé vessem magam, az is megfordult a fejemben, hogy: hiszen nekem nem csak az életem nem sikerült – nem sikerült ez az ún. irodalmi izém sem, ami persze nem is sikerülhetett, mert ifjúkoromban olyan ún. irodalmi izét választottam, olyan irodalmi izére fogadtam volt, amely eleve nem is sikerülhet... most meg már késő lenne másra fogadni... Láttam, a kis cetlit már eltette az asztaláról, tehát az is bekerül a könyvébe, hogy
A Feneketlen tóban vagyunk
Másnap rettegve figyeltem barátomat, észre veszi-e a fürdőszoba ajtajának átváltozását, megszimatolja-e a sprey, a gitt illatát, észreveszi-e papucsa bélésének átszíneződését, a szattyán vérrel való átitatódását. Közben egy pillanatra sem engedtem el a kezed. Majd fürödni mentünk a Széchenyibe. Még krauloztál is, jobb kézzel, hiszen kitűnő úszó voltál, bal kezed állandóan fejed magasságában tartva. Napozás közben arra gondoltam, barátom biztosan ül a vécén, könyvén töri a fejét, azon, miféle lóverseny is ez, ahol a ló, a Céltól elfelé trappol, és egyszer csak valami halk zajt hall, a mennyezetet figyeli, a szellőztető berendezést, a csapokat, közben maga is halkan nyög – és egyszer csak rábámul az új ajtóra, rá a sötét üvegtáblára. És tisztán hallja.
Ahogyan a gyémánt ír.