Viktorija Aladžić

 

Bártfa

Magyar Lászlónak (1937–1998), a szabadkai Történelmi Levéltár sok éven át volt kutatójának

Nyitva egy ajtó. Nem teljesen, de ahhoz elégségesen, hogy a résen át beszűrődjön a fény. Még nem láttam ezt az ajtót, de pontosan tudom, milyen, és tudom, hogy be kell mennem rajta. Azt is tudom, mi van mögötte, de itt eltévedtem. Nem mondhatnám, hogy sötét van. Olykor egészen kellemes. Mégis bizonyosan tudatában vagyok, hogy nem ide tartozom. Nem tudom, hogyan és miért tévedtem ide. Egyszer csak rossz utcába tértem be. Minden arra hasonlított, aminek lennie kellett volna, de mégsem az volt. Nem tudom, mikor történt pontosan. Ha tudnám, vissza is találnék. Nincs kit megkérdeznem. Megpróbáltam már, de az az ajtó, amelyhez mások útmutatása nyomán eljutottam, nem az az ajtó volt. Például az a park amott megtévesztésig hasonlít arra a parkra, amelyik mellett el kellett volna haladnom, s az az épület is majdan ugyanolyan színű, csupán a tetőn van cserép helyett bádog. Az sem világos teljesen, nem az időben tévedtem-e el. Átléptem egy időkapun vagy micsodán? Nincs útjelző, sem térkép. Csak a sejtés. Néha ez annyira nyugtalanná tesz, hogy mintegy eszemet vesztve futkosni kezdek, hátha fölismerek valamilyen jelet, egy utcát, követ, hogy elinduljak oda, ahova kell. Majd megtorpanok, hol a fáradságtól, hol pedig attól az érzéstől, hogy bármit teszek is, az még messzebbre vezet az ajtótól. Meglehet, hogy egyszer már el is haladtam mellette egy váratlan irányból. És nem ismertem föl. Valami megzavart, elterelte róla a figyelmemet. Kutakodom a vastag rétegben lerakódott emlékek között, mert tudom, hogy itt valahol lent, közöttük bújik meg a fény színe, amely az ajtó mögül szűrődik ki. Olykor nyomaszt a magamramaradottság. Ha lenne valaki itt a közelben, ha valahogy egymásra találnánk annak akarásában, hogy eljussunk az ajtóig, talán könnyebb lenne. De mihelyt arra gondolok, hogy valaki ugyanezt a vágyat érzi, az egyszerűen elválik tőlem egy útkereszteződésben, és merőben másfelé folytatja útját. Állok és kiáltok utána, de már nem halljuk egymást, nem egy nyelvet beszélünk. Ő már nem az, aminek látszott. Olykor a magányosságtól, a csalódástól, egészen bizonyos lehetetlenségétől annak, hogy rátaláljak, kimerülten követem. Lélekben elcsüggedek, átkozódom, aztán hisztérikus nevetésben török ki, ugrándozom. Emberek haladnak el mellettem, elképedve merednek rám, hitetlenül. Nem is akarok rágondolni, mi minden járhat a fejükben. Ekkor váratlanul szemembe tűnik egy sugár az ajtó és a félfa közötti résen átszűrődő fényből, és föllélegzem. Megnyugszom. Nyugalom tölt el. Itt van valahol. Nem tévedtem el. Fény virraszt.

*

Gépiesen megáll a kanadai nagykövetség nagy fehér épülete előtt. Kényelmetlenül érzi magát. Még nem múlt el rosszulléte, amely a szabadka-belgrádi üzleti vonattal való utazástól támadt. A felesége gyöngéden megérinti a könyökét, erre bizonytalanul elindul a lépcsőn. Ha a felesége nem lenne itt, sarkon fordulna, és elmenne. Mintha neki kedve lenne elutazni Kanadába. Most még ezen is át kell esnie. Semmivel sem érezte jobban magát, amikor a tisztviselőnő behívta. Feleségét nem hívták. Őt miért nem? Hiszen már negyven éve együtt vannak. Úgy jobban érezné magát. Miért választották el őket egymástól?

– Kihez utazik?

– Meddig szándékozik ott maradni?

– Mikor települtek ki a gyerekei?

– Mi volt a neve a fia első feleségének?

– Korábban miért nem utazott Kanadába?

– Mennyi pénzt visz magával?

– Szándékában áll-e ott elhelyezkedni? – sorjázta a kérdéseket a nagykövetség tisztviselőnője.

Hogy én elhelyezkedjem? – gondolta. Most, hatvanévesen?! Miről beszél ez a nő – gondolta, érezve, hogy egyszeriben elszállt a belső kellemetlenség érzése. Most már megértette. A felesége nem kap vízumot. Egyszeriben eldöntötte: egyedül nem utazik Kanadába, így nem, ehhez nincs joguk, hogy elválasszák a feleségétől. Eszébe jutott egy jelenet a zsidó holokausztról készült filmből. Magát a filmet már régen elfelejtette, az alapcselekményre nem emlékezett, csak egy pályaudvari rövid jelent maradt meg élesen az emlékezetébe vésve.

Az anya tétován állt a peronon. Egyik karján egy fiúcskát tartott, aki az anyja vállára horgasztott fejjel szendergett, a másik kezével egy nagyobbacska kislány kezét fogta. Körülöttük kofferos nyüzsgő embertömeg tülekedett befelé a jószágvagonokba. Az asszony mintha azon habozott volna, melyik vagonba szálljon be. Mintha létezett volna valamilyen különbség – kényelmes és kevésbé kényelmes vagon. Ekkor odafut egy SS-tiszt: ,,Nem megmondtam, hogy siess? Az egyik gyereket megtarthatod, de a másiknak mennie kell." Miközben a tiszt ezeket a szavakat kiáltotta feléje – alig lehetett kivenni őket a tömeg zsibongása közepette –, a nő még erősebben magához vonta a fiút, és megszorította a kislány kezét. A fiú, aki semmit sem értett, csak jobb fekvést keresett fejével az anyja vállán. A kislány viszont elváltozott arckifejezéssel, megrettenve, kimeredt szemmel nézett az anyjára, aki elsápadt, és körbe tekingetve dadogni kezdett.

,,Hagyjál bennünket, most az egyszer, miért fontos az neked? Ne szakíts el bennünket!" – könyörgött az asszony. A tiszt egyre mérgesebb lett. Megragadta a könyökét, kiabált vele, hogy mondja meg, melyik gyerekét akarja megtartani maga mellett. Az asszony tehetetlenül forgatta a fejét, nagyokat nyelve igyekezett megmagyarázni a tisztnek, hogy képtelen ilyen döntésre. Nem, csak a gyerekeit, azokat ne válasszák szét. A tiszt azonban hajthatatlannak bizonyult. Még egyszer ráüvöltött, egészen a fülébe, most már szemlátomást magából kikelve, de amikor az sem használt, egyszerűen kitépte a fiút a karjából, s a kislányt is megragadta, és egy szempillantás alatt eltűnt velük a tömegben. Az asszony ott maradt kinyújtott karral, mintha kővé meredt volna, úgy állt ott akkor is, amikor már a peron teljesen kiürült. Valahonnan sípszó hallatszott, és a vonat lassan elindult. A pályaudvaron csak német katonák maradtak, de ügyet sem vetett többé senki az asszonyra, aki elképedve meredt a sínre azon a helyen, ahol az imént még ott állt a jószágvagon-szerelvény.

*

Házoromzatok mint fűrészfogak sorakoznak a négyzet alakú tér körül. De nemcsak innen a földről nézve: föl kell mászni oda, a templom mellett álló toronyba, ahonnan – mint mondják – a várfalak övezte város olyan, mint egy kebel. Besurranok a félig nyílt ajtón, amely a templomból a torony lépcsőjéhez vezet, még ha odakint egy nejlontasakban bújtatott papírra nagy betűkkel ki is volt írva, hogy ez tilos. Átvillan néhány lehetőség az agyamon: mi lesz, ha a csúcsig nem lehet eljutni; mi lesz, ha ittmaradok bezárva; a turisták, akikkel még tele volt a templom, meghallják-e majd a dörömbölésemet az ajtón, és hívnak-e valakit, hogy nyissa ki nekem, vagy a torony csúcsáról kell lekiáltanom valakinek a téren; meglehet, hogy a lépcsőházban kell töltenem az éjszakát. Vékony ujjas van rajtam, s miután az imént még eső esett, érzem, amint a hideg és a nedvesség áthat rajta. Mégsem fordulok vissza. Eltűnök a szűk lépcső első kanyarulatában – lépteket hallok magam mögött. Nem sikerült észrevétlenül besurrannom a toronyba, követ valaki. Megszaporázom a lépteimet. Talán az őr indult utánam, hogy figyelmeztessen, talán egy másik látogató, talán a harangozó, nem is sejtve, hogy itt vagyok. Félúton járok, és nem tetszik, hogy nincsenek nagyobb ablakok, csak szűk kis nyílások, rajtuk alig szűrődik be fény, így a teret nem látom odalent, s azt sem, milyen magasan járok. A térérzékem elhagyott, már csak a fönt és lent maradt.

Egyszercsak egy lábfejet veszek észre fölöttem. Megáll a levegőben. Mindketten meglepődünk. Mintha valamilyen tiltott dolgon kaptuk volna egymást. Aztán elmúlik a zavarunk. A fiatalember igyekszik átfurakodni mellettem ott, ahol alig elegendő a hely ahhoz, hogy az ember egymagában megforduljon. Leheletét érzem az arcomban, és valamilyen remegést a gyomromban a váratlan közelségétől. Bárcsak megállíthatnám ezt a pillanatot! Mi járhat a fejében ennek a fiúnak, akinek olyan közelről érzem a leheletét? Milyen nyelven beszél? Honnan jött? Mit keres itt? Milyen világok rejtőznek a viszonzott tekintete mögött? Mi rejlik keskeny, finoman ívelt ajkai mögött? Milyen utakon bolyong? Egyszeriben szédülést érzek a titokzatosságtól, a lehetséges beszélgetésektől, egy olyan élet lehetőségeitől, amelyben egymásra találhatnánk, együtt csatangolhatnánk és kutathatnánk a nyomok után. Amelyben egymást táplálhatnánk és emésztenénk, gyarapítanánk és fogyasztanánk. A lehelete azonban már elillan az arcom elől, egy világ már letűnt, egy lehetősége meghiúsult. Ekkor lábdobogás hallatszik, és iskolások zsivaja. Talán ma föl szabad menni a toronyba, vagy egy csoport külön engedélyt kapott rá, Ha így van, a szerencsés körülményeknek hála én is följuthatok, csak az zavarja ezt az elégedettséget, hogy aggaszt a lépcsőház szűkreszabottsága. Mielőtt ők ideérnének, fölbukkan előttem egy nagytestű férfi. Rám szól szigorúan, hogy menjek vissza. Megfordulok, és ránézek a mögöttem jövő nőre; hallom, hogy mögötte még emberek vannak, arrafelé bizonyosan nem mehetek. Zavartan megtorpanok, a hatalmas férfi idegesen toporog. Mögötte fölerősödik a gyermekzsibongás. Átkiáltanak a lentieknek, hogy siessenek, valaki sikít, aztán ragály módjára tovaterjedő nevetés tör ki. A férfi határozottan elindul felém. Csak gondolatban tudok hátrálni, testi mivoltomban nem, mivel nincs hová. Gyámoltalanul állok, alig merek levegő venni, hagyom, hogy az ő elszántsága oldja meg a kellemetlen helyzetet, amelybe belecsöppentünk. A terebélyes test centiméterről centiméterre furakszik át mellettem. Hasa a gégém alá nyomul be, de még ennél a kellemetlen testhelyzetnél is rosszabb a szag, amelyet érzek. Teljesen a lépcsőház körfalához tapadva, szakadozva kapkodok a levegő után. Enyhe szédülést érzek. Elfordítom a fejem a gombtól, amely az előttem levő férfi farmeringjét tartja össze, fölfelé nézek. Két fiatal arc, egy kislányé és egy fiúé kukucskál a lépcsőház középső gömbölyű oszlopa mögül, és nevetnek.

Ahogy egy lépést hátrálok, rátaposok magam mögött a nő lábára. Megkönnyebbülést érzek, a gégém alatt fölenged a has nyomása. Föloldja bennem a feszültséget a fal, amelynek a hátam nekivetve szembeszálltam ezzel a kellemetlenül hatalmas testtel, hogy védjem magam. Átcsetlem-botlom a nőn, hogy mielőbb megszabadítsam őt a testem súlyától. Tudom, hogy fájdalmat okozok neki, de egyéb lehetőséget nem látok, ezért igyekszem minél előbb eltűnni a közeléből. Hallgat és vár, mint az imént én. Csak azt érzem, hogy egyik mozdulatommal kinyomtam a levegőt a tüdejéből. Kiáramló lélegzetét visszhangozza a kőlépcső. Egyszerre csönd lesz. Bőrömmel mélyedést tapintok ki a falban, amelyet az imént nem vettem észre. Behúzódom a sötétjébe. A megkönnyebbülés érzésétől elönt a verejték. A nő utánam lép a mélyedésbe, majd őt követve még egy férfi. Páni félelem lesz úrrá rajtam, hogy majd a falhoz szorítanak. Védekezőállást veszek föl, hogy megóvjam magam, a nő azonban könnyűszerrel kibillent az egyensúlyomból. Továbbtaszít, és végre rájövök, hogy a mélyedésnek nincs vége. Most már teljesen sötétben vagyok. Csak a nő válla fölött sejtek némi fényt, csupán annyit, hogy kirajzolódik a nő sötét alakja. A lépcsőház irányából kiáltások és szitkok hallatszanak. Valaki segítségért kiált. A nő továbbtaszít az átjáró belsejébe. Sajnálom, hogy nem dohányzom. Nincs mivel megvilágítanom magam előtt az utat. Lassan tapogatok előre a lábaimmal, a kezeimmel pedig oldalt a falakon, úgy haladok az átjáró mélye felé. Egyszerre eltűnnek a falak, s a fa puhaságát érzem a lábam alatt. Ismét szédülés fog el. Elhagy a térérzékem. A padlóra rogyok, elveszítve az egyensúlyérzéket is. Ott maradok fekve.

*

Végre az ágyban. A saját fekhelyemen. Tulajdon testem édes illatába beburkolózva, ernyedten. A megszokott párna, amely megszabja fejem helyzetét alvás közben. Csak itt csitíthatom el az érzékeimet, tompíthatom az éberségemet, merülhetek el a gondtalanságban, engedhetem szabadjára a gondolataimat, és lehetek csendben, lebegőn a magamé. Egy részem még úton van. Szemem előtt a szaggatott fehér csík vibrál, meg a nyergesvontató hátulja, amelyet meg szeretnék előzni. Csúcsforgalom az úton. Egymás után suhannak el mellettem a szembejövő járművek. Már sajog a hátam a feszültségtől és a merev testtartástól.

Mielőbb oda kell érnem – gondolkodom hangosan –, mert ha itt leállok, sohasem érek célba, mert itt sárga repcemezőt látok, mert ez a mező ragyog, mert beragyogja ezt a borongós napot, mint az imént is, amikor az égbolt teljesen ráereszkedett az autóm elülső üvegére, s a tetőn hangosan kopogtak a nagy jégszemek. Nem lassítottam, vaktában vezetek, félig önkívületben, csupán ennek az igazodási pontnak, a fehér csíknak köszönhetően, amelyről érzem, hogy a bal cipőm talpa alatt halad el. Így tart ez egészen Miskolcig, aztán az átforrósodott város, a hatalmas hálószobatömbökkel elcsúfított látkép, jelzőlámpák, járművek, majd ismét jelzőlámpák és útkereszteződések. Csak Miskolc után ritkul meg a forgalom. Nem állok le, pedig fáj a jobb szemem, de ha most megállok ezeknek a magas nyárfáknak az árnyékában, akkor sohasem érkezem meg. Sóvárogva nézem, miként hajolnak az út fölé a nagy, húsos, puha még mindig májusi frissességű világoszöld levelekkel benőtt ágak. Meglehetősen erős szél fúj. Amott az a liget szépnek látszik, végre tisztának. Nem látok szétdobált műanyagpalackokat és nejlonszatyrokat. Talán itt meg kellene állni és megpihenni. Vagy amott, a mellett a fiatal kékeszöld búzával benőtt kis parcella mellett. De ha most leállok, akkor sohasem érek oda. Az egyik látvány elvon a másiktól, s Kassa, Bártfa és Habura egyre távolabb és távolabb kerül, és egyre kevésbé lesz fontos. Talán majd csak itt, az ágyban adhatom át magam a fiatal fű illatának, amelyet akkor érezhettem volna, ha elnyúlok benne, vagy a lekoptatott nagydarab köveken át csörgedező víz csobogását.

Ám ekkor, a szlovák határig hátramaradt rövid útszakaszon egyszerre eltűntek a járművek. A nap előbukkant a felhők mögül, és még jobban fellángoltak a sárga repcemezők a sötét, erdős dombok között, s én egészen közelinek éreztem a tájat. Senki sem volt többé, mindenki eltűnt valahová, senki sem akadályozott többé, hogy elmerüljek a tágasságban, hogy egybeforrjak a zöld láthatárral, a levegővel, amelyet a méhek röptükben fölkavartak szárnyukkal. Az idő egy pillanat alatt megváltozott, a távolságok, az órák, de én is mintha másvalakivé lettem volna.

*

Meglehet, hogy Bártfán már mindenki Haburáról beszél. Mi van Haburában? Jártál már ott? Szerveznek-e látogatást Haburába? Hol van az a Habura? Akad ott valami látnivaló? Mit mondtál, hogy hívják azt a falut? Nem, sohasem hallottam. Habura – nem, fogalmam sincs, hol lehet. Odafönt északon. A lengyel határon? Van itt egy férfi Vízközből, talán az tudja. De Bártfának is megvan a maga kora, amelyet sokan szerettek volna megváltoztatni. Most azonban a tér hangszóróiból a nagyfontosságúak beszéde helyett naponta pontban délben keringő hangzik föl. Arra számítok, hogy valaki majd táncra perdül. Ekkor erős szél támad, és fölemelte a vászonborítású tető alumíniumszerkezetét, amelynek a zenészeket kellett volna megvédenie az esőtől, ha majd a polgármester beszéde után belekezdenek a muzsikába. A tető lerepült az emelvényről, és rázuhant a főtér kövezetére. Ahogy viszi magával a szél, fémlábai a keringő ütemére kopognak a kövezeten.

Nem tudom igazán, mit keresek itt. Haburába akartunk eljutni, hogy föllebbentsük a fátylat Szabadka múltjának egy részéről, ám Bártfa merőben ismeretlen volt számomra. A név már első hallásra megtetszett nekem, mint egy jó könyv címe. Szokásommá vált, hogy az olvasni szándékozott könyveket a címük alapján választom ki. Most úgy éreztem, hogy városokkal is lehet ugyanígy tenni. Vannak szomorú és vidám nevek, fenyegetőek, komolytalanok, olyanok, amelyek nyomban unalmat keltenek, klasszikusak, modernek, a Bártfa név pedig olyan, mint a maradandó jóság ígérete. Azonnal meggyőződhettem erről, amint megpillantottam a reneszánsz öreg városházát, amint magában áll a négyzet alakú tér közepén, a tér szélén pedig a tornyos nagy Szt. Egyed-templomot, s menten elfogott a vágy, hogy fölmenjek ez utóbbi tornyába. Bártfától eltérően a Habura név semmit sem ígért. Ugyan milyen lehet egy település, amely úgy hangzik, mint a háború, a hadúr, a hadova, a buhera, a rabruha. Engem egy föltételes közlésre emlékeztetett: Ha búra szánod magad.

Laci az utolsó hetekben Komornak és Jakabnak a szabadkai levéltárban fennmaradt leveleit tanulmányozta. Talált közöttük egyet 1915-ből, amelyben szó esik arról a segélyről, amelyet a szabadkaiak fognak küldeni a háborúban tönkrement Laborcfő nevű falunak, a mai Haburának. A levél szerint Komor és Jakab elkészítette a templom, az iskola, a községháza tervrajzát és a lakóházak típustervét is. Keresem a helységet Szlovákia térképén. Előbb a számomra ismerős helységek: Selmecbánya, Besztercebánya, Zólyom, Lőcse, Késmárk, Kassa környékén – de nincs. Száz különféle név, de még csak nem is hasonlít egyik sem Haburára. Miért éppen Habura? Annyi megsemmisült falu akadt az első világháborúban, s a szabadkaiak úgy döntöttek, hogy éppen Haburának küldenek segélyt. Kik éltek ott? Valójában hol is van? S amikor már fölemeltem a keresésből az ujjam, és eltoltam magamtól a térképet, észreveszem, hogy a térkép behajtott sarkában sűrű szedéssel föl vannak sorolva a helységek. Megkeresem a négyzetet, amelyben Haburának lennie kellene, de sehogy sem találom ott. És ekkor fölfedezem közvetlenül a lengyel határ mellett. Csodálkozásom nőttön nő, a talányosság kíváncsivá tesz.

Belépek a múzeumba, valójában a valamikori városházába a bártfai tér közepén. Az első üvegvitrinben egy fából készült kiegyenesedett Roland-figura: a városháza ormának csúcsáról emelték le, s ott másolattal helyettesítették. A szoboralak nagyobb, mint én, megfeketedett, eléggé ügyetlen faragású. Mégis van valami bája.Talán mert olyan régi. Az idegenvezető rámutat: ,,.a királyi kiváltságok jelképe.", és folytatja a történetet, de én már nem hallgatom tovább. Becserkészem a földszintet, hátha találok valami érdekeset. A vitrinekben különféle tárgyak, de egyik sem köti le a figyelmemet. Megpillantok egy falnyílást, és fölfedezem, hogy lépcsőt rejt. Belépek, és majdnem átbotlom a padlón álló nagy kőlapon. Egy nagy napraforgó van belevésve. Vajon hol állhatott? Lehajolok, és kitapintom esőtől és fagytól vásott szirmait.

*

A következő falu előttünk Habura. Nincs többé senki az úton. A falvak, amelyeken áthaladtunk, nem tűnnek ki különösebb építészeti jellegzetességekkel. Egyvalamire figyelek föl: a bádogtetőkre. Alig akad valahol cserép. A jobb szemem ismét ég. Ha hazamegyek, el kell mennem orvoshoz, de most megpróbálok megfeledkezni róla. Elképzelem, milyen házakat tervezhetett Komor és Jakab. Közönséges házaknak kellett lenniük, de mégis úgy hiszem, hogy Jakab nem tudta volna megállni, hogy valamiként ott ne hagyja a kézjegyét a házakon, talán dísztéglákból rakott pillérekkel vagy valamilyen tetőpárkánnyal. A templom bizonyára díszes, ám lehet-e rajta valamilyen jegye a szecessziónak? Lehet, hogy Komor és Jakab nem sokat vesződött ezeknek a házaknak a díszítésével. Háborús körülmények között ilyesmire nem volt pénz. Az itt alkalmazott építőművészetük nyilván végsőkig egyszerű és praktikus. A modern építészetet a körülmények kényszere szülte. Ki tudja? S miközben én még azon morfondírozom, miként festhetnek a falu építményei, feltűnnek az első házak.

– Íme, Habura – mondja Palo szinte súgva. Hátul ül a kocsiban, középen, és az elülső ülések támlájában kapaszkodva hol az egyik, hol a másik oldalt nézi a falu főutcáját. A feje az enyém és a Csabáé között van. Így beszélgetünk hármasban. A falu házai belevesznek a zöldbe, nehéz kivenni őket, de mégsem fedezhető föl rajtuk semmi olyan elem, amely arra vallana, hogy Komor és Jakab tervezte volna őket. Amikor elhaladunk a falu kocsmája előtt, ahol néhány férfi csoportosul, Palo azt mondja, itt kellene megállni és érdeklődni. Nem hallgatok rá, továbbhajtok. Arra gondolok, ha meglátom a templomot, az iskolát vagy a községházát, nyomban tudni fogom, hogy Komor és Jakab bármilyen módon jelen volt-e itt. A főutca azonban nem halad el a templom mellett, és lassanként kiérünk a faluból.

– Itt történik valami – mondja Palo –, azok az emberek nem véletlenül gyülekeznek a kocsma előtt éppen délben.

Megrándítom a vállam. Talán így van. A falu végén visszafordulok a kocsival, és most megegyezünk, hogy megkeressük a papot. Egyik ház sem úgy fest, ahogy vártuk.

*

Csak amikor megállt a repülőgép, akkor érezte, milyen erősen szorította karját a könyöktámaszhoz. Alig tudott lazítani ujjai szorításán, hogy lassan mozgatni kezdje őket. A kézfeje és az ujjai teljesen merevek voltak, és fehérek. Az utasok a kijárat felé tódultak, ő viszont még ülve maradt a székén. Néhány pillanattal előbb ugyan még félt ebben a hatalmas gépben ülni, de egyszerre úgy érezte, hogy inkább itt kellene maradnia, hiszen odakint még nagyobb bizonytalanság várt rá. Ebben a repülőgépben még valahogy érezte a kapcsolatot a házával, tornáccal a kis kert mögött, amelyben évek óta virágot gondozott. Arra gondolt, hogy most, annyi év után először, nem mehet ki reggel a kertbe megnézni, miként tárulnak ki a petúnia virágai, amelyet minden évben elültetett a kerítés mellé. Várta a pillanatot, amikor majd a bimbók kipattannak, hogy meglássa, az idén milyen színű a petúnia. Maga szemezte őket, s mindig alig győzte kivárni az új idényt, hogy lássa, vajon sikerült-e létrehoznia egy új fajtát, amilyenje addig nem volt a kertben. A korábbi években nem járt különösebb sikerrel a fáradozása. Volt petúniája több színben: a fehértől a rózsaszínen át a sötétliláig különféle árnyalatokban, de sehogy sem tudta elérni azokat a bizonyos bársonyos hatású élénk színeket meg a csorba szélű, kettős szirmú virágokat. Tavasszal rendszeresen a piacot járta, és irigy pillantásokat vetett a virágos asztalokra, de lassanként az ő petúniái is egyre szebbekké váltak. Most már büszkén sétálhatna végig a piacon, és fölényesen tekinthetne végig a virágos asztalokon. Mintha tudhatná egyáltalán valaki, mire is büszke.

– Uram, leszálltunk Torontóban, kioldhatja az övét – riasztotta fel gondolataiból az utaskísérő kisasszony. Borzongást érzett, és majdnem karon ragadta a kisasszonyt, pedig nem tudta, mit is mondott volna neki. Már-már arra is ráállt volna, hogy azonnal visszaforduljon. De a gondolat, hogy ismét föl kellene emelkednie a repülőgéppel, arra késztette, hogy lassan mégis fölkeljen, és magához vegye a kézitáskáját. Jól tudta, hogy majd még egyszer föltétlenül repülőre kell szállnia, amikor hazaindul, de nem hagyta ettől a gondolattól nyugtalanítani magát. Miután most attól félt, ami pillanatnyilag történik, ez a gondolata valahogy távoli és ártalmatlan volt. Miközben jött ki a gépből, úgy érezte, mintha eltompult volna, mintha ez nem vele történne. Valahogy bizonyos távolságról szemlélt mindent maga körül, egy meghatározatlan térből, amelyben biztonságban érezte magát. Mintha egyfajta hártya burkolta volna, amelyen át csak részben érzékelhette a világot.

Amikor meglátta két fiát és a lányát, a hártya mintha még jobban megvastagodott volna. Miközben megölelte őket, egyszerre rádöbbent, hogy azok a gyerekek, akikre számított, azok a gyerekek, akikben e hosszú évek alatt reménykedett, nincsenek többé. Ezek valamilyen számára merőben ismeretlen emberek, akik – igaz – hasonlítanak a gyerekeire, de valahogy felnőttek, érettek és mások. Akkor sem tudott megszabadulni ettől az érzéstől, amikor a kocsival az idősebb fia háza felé haladtak. Figyelte fiainak a mozdulatait, a kezüket, a karórájukat és a pólójukat, de egy részletet sem tudott fölfedezni, amire ráismert volna, amiből meggyőződhetett volna, hogy ezek azok a gyerekek, akik után vágyakozott. Egyszeriben úgy érezte, hogy valaki megfosztotta attól a tíz évtől, ameddig nem láthatta a gyerekeit – hogy valaki elrabolta őket tőle.

*

Érzem, hogy valami nincs rendben. Nem tudok rájönni, hogy mi is az. Minden normálisnak tűnik, de mégsem érzem jól magam. Mint a csapágyból kiugrott fogaskerék. Egy árny jelenlétét érzem, amelytől nem szabadulhatok. Folyton fölém magasodik, és megakadályozza, hogy világosan lássam a dolgokat. Megpróbálok visszaemlékezni, miként festett minden azelőtt, hogy összehasonlíthassam azzal, ami most vesz körül, és a fennálló eltérésben leljem föl a nyugtalanságom okát, az emlékezet azonban nem engedelmeskedik. Nem észlelem az eltéréseket, csak azt érzem, hogy valami nincs rendben, hogy valami nem úgy van, mint azelőtt, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott, vagy pedig én változtam meg. Azt érzem, hogy csak gyámoltalanul forgok tovább a semmiben, teljesen kiszabadulva a többi fogaskerék rendjéből, beleütközve a rugókba és tengelyekbe, addig a pontig feszülve, amíg el nem pattanok.

Ekkor megszólal a hangosbemondó. Palo közli, hogy labdarúgó-mérkőzést hirdetnek a szomszéd városban. – Azért gyülekeznek az emberek a kocsma előtt – teszi hozzá. Meg kellett volna állnunk ott, hogy tőlük érdeklődjünk, most ott van az egész falu. Ha elmennek, csak nők maradnak itthon.

Elérünk a templomhoz. Ezt a templomot bizonyosan nem Komor tervezte. Komornak és Jakabnak nyoma sincs rajta. De a templom is zárva, a pap nincs sehol. Odamegyünk a szemközti házhoz, a kertben egy asszony dolgozik. A pap után érdeklődünk nála. Azt mondja, az imént ment el a kocsmával ellenkező irányba. – Arrafelé van a falu vége – mondja –, a pap bizonyosan nem marad sokáig. Lehet, hogy látogatóba ment valakihez. Menjenek arrafelé, talán utolérik.

Elindulunk a pap után, de senkit sem találunk az utcán. A falu kihalt. Egy kertben ismét egy asszonyt látunk, annál is a pap után kérdezősködünk. Lefelé mutat az utcán: – Most ment el arrafelé – mondja.

– Talán van valamilyen titkos út, amelyik az utca végén elfordul, és elvezet a kocsmához. Biztosan ő is a mérkőzésre ment, csak errefelé indult el, hogy elveszítsék a nyomát – mondja Palo. – Gyerünk, siessünk a kocsmába! Ha mindenki elmegy a meccsre, nem lesz kit megkérdeznünk, mi történt tizenötben Haburával – ajánlja.

Visszamegyünk. A kocsma felé félúton rátalálunk a községházára. Bemegyünk, hogy megnézzük, van-e ott valaki. Egy középkorú, virágos orrú férfi jön elénk. Mihelyt megszólal, rájövünk, hogy ittas.

– Hogy honnan jöttek? Jugoszláviából, Magyarországról és Romániából? – Kíváncsian néz ránk és csóválja a fejét.

– És Habura története érdekli magukat? – kérdi hitetlenül. Aztán fölnevet, megveregeti a vállunkat, és a kezünket szorongatja. Odahívja a feleségét, aki az irodában ült, és elmagyarázza neki, honnan jöttünk, hogy Habura után érdeklődjünk. Maga sem akar hinni a szavainak.

– Most kezdődik a meccs – kér bocsánatot, mint aki nagyon sajnálja –, tudják, a szomszéd városban, mindjárt jön az autóbusz. Ez fontos mérkőzés nekünk, ha győzünk. – mentegetőzik. Ekkor, mintha eszébe jutott volna valami, sietve hátramegy, és kihoz két könyvet Habura múltjáról, és néhány apró zászlót a labdarúgóklubjuk színeivel. Ebben a pillanatban fölhangzik a szurkolókkal teli autóbusz dudája. A férfi és a felesége sietve elbúcsúznak tőlünk, és szaladnak az autóbuszra. Távoztukban az egész autóbusz integet felénk.

Visszamegyünk a kocsinkhoz. Nincs mit keresnünk többé Haburában. A labdarúgóklub kis zászlóját fölakasztom a kocsiban a visszapillantó tükörre. – Elmegyünk a meccsre? – kérdi Palo. Csaba és én nevetünk. Elmehetnénk. Ahogy a Vízköz felé haladó úton vezetek, szurkolókkal teli kocsik érnek utol bennünket. Ahogy megpillantják a labdarúgóklub zászlóját, ránk dudálnak és integetnek.

Palo átlapozza a könyvet, Komort és Jakabot egy helyen sem említik. Hangosan fölolvas egy mondatot, amelyik a falu 1915 utáni újjáépítésére vonatkozik: ,,Bez srechy nad hlavou, bez predmetov a nástrojov každodennej potreby, bez potravin a šastva, zbedačeni a hladni už po kolkykrát obnovu svojho rodiska."

*

Mindenki kifelé jön a múzeumból. Én a vitrinek között téblábolok. Egy asszony már oltja le a villanyt, de az ablakon át szűrődik be némi fény. Akkora volt a tömeg, hogy nem volt érkezésem megnézni minden kiállítási tárgyat. Most le is térdepelhetek, hogy egyes tárgyakat közelről szemléljek meg. Amíg tele volt a múzeum, kellemetlen lett volna letérdelnem. Ekkor bejön az utcáról egy kócos, szikár fiatalember, és idegesen hadonászik a levegőben:

– Mit mondtak magának Rolandról? – kérdezi, majd nyomban folytatja, mintha láthatatlan beszélgetőtárshoz intézné a szavait. – Az mind nem igaz. Zagyvaságokat beszélnek. Roland gyerek volt. Megmentette Bártfát. Nem akarják elismerni. Azt mondják, nem lehet igaz a legenda, de én tudom, hogy az.

Az asszony, aki leoltotta a világítást, odamegy a fiatalemberhez, és csitítgatja, miközben lassan a kijárat felé tereli.

– Nem hallgatok. Csak hazudoztok az embereknek. Miért van ott kifaragva napraforgó? Miért nem mondtátok el nekik. – de az asszony ekkor már kituszkolta az utcára, és becsukta az ajtót, így nem hallottam többé, hogy mit kiabál. Sietek a kijárathoz.

Kifutok a múzeumból, és érzem, hogy mögöttem kialszik az utolsó lámpa. Az asszony csak rám várt, hogy kijöjjek, és ő bezárhassa a múzeumot. A téren forgolódom, és a fiatalembert keresem, aki az imént a múzeumban járt, de nem látom őt. Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan? Elindulok a régi városháza sarka felé, és egy perc alatt körbefutom, de se híre, se hamva. Ekkor kapcsolok. Ilyen rövid idő alatt csakis a Szt. Egyed-templomban tűnhetett el. Elindulok arrafelé. Belépek a templomba. A templom tele emberekkel. Találok egy üres helyet, és beülök a padba. Várok. A fiatalembernek itt kell lennie valahol. Figyelmesen fürkészem az emberek arcát. Bejön még valaki a templomba. A boltívek között visszhangzik a köhögés. Nem mozdulok. Minden egyes zaj megsokszorozódik, minden egyes hang visszhangzik, mint a robbanás, visszaverődve egyik faltól a másikig. Egyszeriben megtelik a templom zenével, mint az edény folyadékkal. A hang minden mást elnyom. A hangon kívül már semmi mást nem tudtam fölismerni, azt sem, hogy fázom, s hogy az ujjasom még nedves az egész nap hullott esőtől. Valaki kitárta mind a tizenegy oltár szárnyait. A zene rezeg az aranyozott figurák között. Odakint még világos van. Az a pillanat, amikor a nap már alábukott, s a téren álló házak közé lassanként leszáll a pára. Fölemelek a padról egy nyomtatványt. Az orgonánál Ivan Sokol mester ül és játszik – tudom meg a brosúrából.: Bachtól a D-moll toccata és fugát, majd a C-dúr preludium és fugát. A mennyezetről hullani kezd a festék, mintha odafönt valaki a templom boltívein ugrálna. Apróbb-nagyobb festékhártyák, mint hópelyhek szállonganak, és lassan leereszkednek, meg-megvillanva a gótikus nagy ablakok vitrázsain beszűrődő egyre gyöngébb fényben. Szememmel követem a levélkék szállongását, és azt látom, hogy annak a fiatalembernek a vállára ereszkednek le, akit kerestem. Helyemről fölkelve igyekszem minél kisebb zajt csapni. Egy ilyen kifinomult akusztikájú templomban ez szinte lehetetlen, de a félelem, hogy ismét szem elől tévesztem a fiatalembert, nagyobbnak bizonyul a szégyennél, hogy zavarom a hangversenyt. Behúzódom mellé az üres helyre.

– Elmesélné nekem, kérem, azt a történetet Rolandról?

– Hogy még a templomból is kidobasson?

– Dehogy, bocsásson meg, én nem idevaló vagyok, nagyon érdekelne az a történet.

– Az egy igaz történet, csak senki sem akarja elfogadni. Az én egyik ősöm volt az a mester, aki a városháza tetőpárkányának díszeit faragta. Neki köszönhető, hogy fennmaradt a történet Rolandról, de mindenki úgy tartja, hogy ez csak legenda, és egy szó sem igaz az egész meséből. No de mondja meg, kérem, mégis mi másért lenne itt Bártfán annyi napraforgó kivésve és kifaragva? Nézze csak meg ezeket a barokk padokat a templomban, pedig kétszáz évvel Roland halála után faragták őket. Azt hiszi, lehet a véletlen műve ez? Semmi sem véletlen, kedvesem. Semmi sem véletlen.

*

Egy tavaszon a bártfai főtér közepén az út kövei közül furcsa nagylevelű növény tört elő. Csodák csodájára nem taposták el, pedig a téren mindig nagy volt a nyüzsgés, rengeteg járókelő, kalmár, áruval teli asztal akadt ott. Az embereknek nyomban föltűnt, hogy nem szokványos jelenséggel van dolguk.

Élt akkoriban Bártfán egy árva fiú, nem volt senkije. Naphosszat a városban kószált, telente mások istállójában húzta meg magát, és ott aludt, nyaranta pedig a téren álló sátorponyvák alatt. Senki sem tudta, honnan jött. Akkor evett, ha volt mit. Leginkább ha megkönyörültek rajta. A tér a süldő suhancok csoportos gyülekezőhelye volt. Olykor segédkeztek a kalmároknak, máskor meg ízetlen tréfákat űztek, akivel csak lehetett, így a mi legényként is gyakran volt a céltáblájuk. Egyszer ünnepélyesen megkoronázták trágyával, és attól kezdve gúnyolódva Roland hercegnek nevezték. A fiú mintha föl se vette volna. Ő majdnem ugyanúgy szórakozott rajta, mint a többi kamasz, így hát hamarosan békén hagyták, a név azonban mégis rajta maradt.

Roland apróbb munkákat vállalt a téren az iparosok és kalmárok körül, és nélkülözhetetlenné vált az üzenetek továbbításában vagy kisebb áruféleségek hazaszállításában. Egyszerűen nem lehetett elképzelni az életet a téren nélküle. Ő az otthonának érezte a teret, s a növényt, amikor előbújt, maga kezdte gondozni.

A bártfai lakosok alkalmasint nem fordítottak volna annyi figyelmet a növényre, ha nem látták volna folyton mellette Rolandot. Roland pedig emlékezett rá, hogy előző nyáron két különös kalmár járt a téren. A tarisznyájuk üres volt, és senki sem látta vásárolni vagy eladni őket. Legfurcsább volt a sötét arcbőrük, a hosszú, egyenes szálú fekete hajuk és húsos, nagy orruk. Szünet nélkül rágcsáltak valami különös fekete-szürke magot. Rolandnak meggyőződése volt, hogy ez a növény a kereskedők által rágcsált magokból nőtt ki.

A növény gyorsan túlnőtt Rolandon, s a csúcsán előtűnt egy nagyra növő virág, előbb zöld, majd később megsárguló szirmokkal. Nemcsak Roland, a többiek is hamarosan fölfigyeltek e növény egy fontos tulajdonságára. Reggelente a növény kelet felé fordult, majd egész nap követte a nap járását, hogy aztán estére nyugat felé forduljon hatalmas, nehéz feje. A virág nagy sárga szirmai a napsugarakra emlékeztették.

Teltek-múltak a forró nyári napok, a növény beért, és lassanként színét vesztette, hiába viselte már a gondját Roland. Egyszer a város közelében a mezőn töltötte az éjszakát, és reggel a szokásosnál később ért a térre. Amikor meglátta a növényt, belereszketett: nagy virágjával már nem követte a nap járását, hanem a föld felé kókadt. Nem értette, mi történt, és magát okolta, amiért távol volt. Annyira igyekezett megadni mindent a növénynek, amire szüksége van, és még minden más növény zöld színben pompázott. Csupán az ő növénye sárgult meg és száradt el. A növény lehajló nyakába isteni jelet vélt fölfedezni.

Annyira nyilvánvalóan és félreérthetetlenül Bártfa pusztulását olvasta ki a jelből, hogy azt nyomban ki is hirdette a téren. Egyesek nevettek rajta, mások azonban komoly arccal távoztak a térről. Egész nap az ismeretlen virág intő jeléről folyt a szó. Sokan hajlottak arra, hogy higgyenek Rolandnak, és siettek menedéket találni a közeli hegyek erdeiben. Az esemény utáni harmadik napon egy ismeretlen sereg bekerítette és bevette Bártfát.

Roland azonban nem bírta ki az erdőben rejtőzve. Egy éjjel óvatosan besurrant a városba az alvó őrség mellett, de amikor a téren odalopózott a növényhez, egy katona rajtakapta, és rákiáltott. Roland megijedt, letépte a virágot, és beszaladt az egyik mellékutcába. A katona utána eredt, és levágta őt. A fiú ottmaradt a földön fekve, a duzzadt, elszáradt napraforgófej pedig széthullott, s a magok szerteszóródtak a fiú teste körül. A Bártfán maradt emberek lopva összegyűjtötték a magokat. A hódító sereg egy darabig Bártfán időzött, aztán egyszercsak kivonultak a városból, s a lakosság a bozótosból és az erdőkből visszatért otthonába. Ez időtől kezdve termesztettek Bártfa környékén napraforgót. Rolandra és Bártfa megmenekülésére emlékezve kezdték az épületek köveibe a csodatevő virágot vésni, a felépült városháza ormának csúcsára pedig a lovagi mezbe öltöztetett Roland szobrát állították.

*

Meghalt Magyar Laci. Elutazott meglátogatni a gyerekeit Kanadában. A gyerekeit, akiket részint a háború, részint a pénz hiánya miatt tíz éve nem látott. Másnap reggel rosszul érezte magát, és kisétált a kertbe. Ott esett össze. Megszakadt a szíve.

Utóbb, a gyászülésen, ott állt az asztalon Laci képe, és mindenki mondott róla valamit. Nekem azonban olyan érzésem volt, hogy mindjárt kijön a szószékhez. Nem értettem, nem tudtam elhinni. Alig néhány nappal előbb találkoztam vele a levéltárban. Nem tudtam fölfogni, miként juthatott el egészen Kanadáig. Fogalmam sem volt róla, hogy vannak gyerekei. Hogyan érezhette magát utazás közben? Miként szánta rá magát az utazásra? Miért nem jöttek el a gyerekei legalább Magyarországra, hogy ott találkozzanak? A felesége miért nem utazott el vele? Beteg volt-e előtte? Mennyire rázhatta meg a gyerekeivel való találkozás? Miként sikerült ennyire elrejtenie a magánéletét? Az érzéseit? Egyszeriben egy másik Laci tűnt föl előttem, akit nem ismertem, és olyan kérdések, amelyekre többé nem fogok tudni választ találni. Mindössze annyit tehettem, hogy elképzeltem, amit nem tudtam róla.

Nézem a fénymásolt papírlapot, az egyetlen emléket, ami Lacitól rám maradt. Néhány mondat magyarul, de hogy a dolog rosszabb legyen, nem is értem őket. A rövid tartalma egy szignó vagy bármilyen jelzet nélküli szövegnek, hogy hol találhatom meg a levéltárban azt az okmányt, amely a szabadkaiak Haburának nyújtott segítségéről szól. Hol kötött ki végül a segély? Talán egy másik falut építettek föl belőle. És miért éppen Habura? Valahol kellett, hogy nyoma maradjon. Fogom hát a magyar-szerb szótárt, és elindulok a levéltárba.

(Túri Gábor fordítása)