Az utóbbi hónapok (szeptembertől novemberig) egy új politikai jelenséget vetettek fel: az eddig ismeretlen és nem szokványos politikai szereplőt.
Most egy olyan egyéniség lett a politikai események központi szereplője, akinek fellépte pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna.
Szubjektíve azért, mert Kotunica nem akart politikai szerepet vállalni. Ő a maga tudományos tevékenységét szerette volna folytatni a Társadalomtudományi Intézetben, éppen úgy, mint barátai és munkatársai. Ezek közé tartozott Kosta Čavoki történész és Zoran Đinđić filozófus.
Ám a politikai események arra kényszerítették Kotunica barátait és munkatársait, hogy végre ők is a nyilvánosság elé lépjenek. Mert Miloević, meghirdette az új választásokat és az új államelnök megválasztását is. Ez a döntés meglepte nemcsak a volt államelnök híveit, hanem az ellenzék vezetőit is. A demokratikus ellenzéknek el kellett fogadnia a politikai kihívást, és jelöltet kellett állítani az új államelnök megválasztására. Egy olyan jelöltet, aki minden tekintetben méltó ellenfele lehet a régi államelnöknek.
Kotunicának az volt a szerencséje, hogy a régi államelnök jól elszámította magát. Túlbecsülte saját egyéniségét és képességeit, és mélyen alábecsülte az ismeretlen, a politikai életben újoncnak számító tudóst. Ennek a fonák politikai helyzetnek létrejöttében a régi államelnök hívei és munkatársai is tevékenyen részt vettek. Ők a régi lakájokhoz méltó alázattal és szolgai hűséggel vették körül Miloevićet. Mindig azt mondták a nagy főnöknek, amit az a legszívesebben hallott. És az emberek túlnyomó többsége mindig szívesebben hallgatja a szép dicséreteket, mint a kínos és kellemetlen igazságokat.
Miloević tehát a biztos győzelem és a maga dicsőségének és népszerűségének a tudatában indult a választási harcba. De az ismeretlen, veszélytelen ellenjelölt itt csalóka látszatnak bizonyult. Kotnica a maga tartózkodó és visszavonult életével azt a benyomást keltette Miloevićben és híveiben, hogy gyenge, tapasztalatlan és tétovázó kezdő. Kotunica ugyanis sohasem szónokolt a politikai konferenciákon és nagygyűléseken. Az újságoknak nem adott nyilatkozatokat meg interjúkat, és a fényképét sem közölték. Az újságírók és a szenzációkat meg botrányokat kereső krónikások is elkerülték, mert úgy látták, hogy itt nincs semmi olyan dolog, ami a számukra érdekes lehetne.
De éppen ez a helyzet, ezek a körülmények késztették Kotunica híveit és barátait arra, hogy harcba indítsák, mert megérezték, hogy épp az ilyen életvitellel és egyéniséggel kerülhet ki győztesen a választási harcból. Mindez azért is fontos, mert a hazai és a külföldi sajtó már évek óta számon tartja, és világgá kürtöli Miloevićnek meg a rendszerének a bűneit, mulasztásait és rohamos gazdagodását. Mert a nép mindig is tudta, hogy becsületes módon nem lehet pár év alatt hatalmas vagyont szerezni. Aki pedig ilyen gyorsan ilyen mértékben gazdagodik meg, az nem lehet méltó a nép bizalmára.
Kotunica éppen ezért is lehetett méltó ellenfél, mert ő bátran mondhatta azt, hogy egész életében úgy dolgozott és élt, mint egy szegény kishivatalnok, aki feleségével egy kicsi, belvárosi lakásban lakik.
Ezzel szemben Miloević és családja igen gyorsan megszedte magát a számukra adott jó kereseti lehetőségek világában.
És itt is, mint minden választások alkalmával, az volt a legfontosabb, hogy ki ellen, miért, és hogyan kell felvenni a harcot. Most a szegény, és szerény kishivatalnoki életet élő embernek kellett győznie a dúsgazdag államelnökkel szemben. Kotunica teljes joggal nézhetett szembe ellenfelével nem csak saját vagyoni helyzete miatt, hanem azért is, mert az államelnök már többször is megszervezte a választások meghamisítását és az adatok eltitkolását. És ez ellen már 1995-ben fellázadt az egész nép, és követelte az igazságok kimondását, a választások valódi eredményeinek a közzétételét. A nép haragját és a hatalmas tömegtüntetéseket végül is csak úgy lehetett lecsillapítani, hogy az államelnök egy új törvényt vitt a képviselőházba, amelyben mindezt elismeri, és hitelesíti a választások igazi eredményét. Ezt a törvényt nevezték el akkor LEX SPECIALIS-nak.
Most ugyanez ismétlődött meg. Újra meg akarták hamisítani a szavazatokat, mert Miloević nem akart távozni a hatalomból. Most is a hatalmas tüntetések kényszerítették rá Miloevićet arra, hogy beismerje a vereségét, és hogy elismerje Kotunica győzelmét. Kotunica tehát letehette az elnöki esküt a parlamentben.
Ezt a győzelmet és az elnöki eskütételt olyan méretű tüntetés előzte meg, amelyhez fogható még nem volt Belgrád történetében. Itt ugyanis több mint fél millió ember árasztotta el Belgrád központi tereit és utcáit a parlament körül, hosszú órákra megbénítva a közlekedést a belvárosban.
A másik döntő tényező az volt, hogy a katonaság és a rendőrség vezetői nem akartak a tüntetésekbe beavatkozni, mert tudták, hogy ha fegyveres erőszakkal akarják a nép haragját megszüntetni, akkor itt lázadás, forradalom és polgárháború is lehet.
Ebben a helyzetben Kotunica lett az új történelmi korszak hőse, és Európa egyik legnépszerűbb államfője.
Ebben a helyzetben Jugoszlávia azonnal visszanyerte azokat a jogait, amelyeket a boszniai háború miatt elvesztett egy évtized előtt. Jugoszlávia visszakerült az összes nemzetközi politikai, gazdasági és kulturális szervezetbe. Kotunica külföldi útjai valóságos népünnepélyek és nemzetközi látványosságok lettek.
Ezek után kezdődhet csak el az új államfő igazi politikai tevékenysége. Jugoszlávia társadalmi életébe bevonult a demokrácia. A nép akarata nemcsak az új politika elfogadásában és népszerűségében fejeződött ki, hanem abban is, hogy mindenütt megszüntették, vagy módosították azokat a régi rendeleteket, törvényeket és lecserélték azokat a vezető személyeket, akik a régi rendszert szolgálták.
Kotunica tehát az új demokrácia és a politikai pluralizmus harcosaként lépett a közéletbe. Megszűnt az egyetlen párt és az egyetlen csoport uralma és az uniformizált, felülről irányított és ellenőrzött politikai rendszer.
Kotunica győzelme nemcsak a vezető csoportok uralmát döntötte meg, hanem az uralkodó pártra is súlyos csapást mért. Vége a Szocialista Párt és a Jugoszláv Baloldal uralmának. A párt régi vezetőinek csoportjai egymás után hagyták el a hatalmat és a sajtóban egymás után jelentek meg a lemondott vezetők nyilatkozatai, amelyekben súlyos kritikát mondtak Miloević és rendszere ellen.
És a nép újra elmondhatta, hogy íme: menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról.
E népi mozgalom rohamosan növekedő és kiteljesedő új jelenségként tört be a mindennapi életünkbe. Ez az új népi mozgalom a forradalom új formáját hozta meg nekünk. Ez a forradalom a nép életéből indult el és hatotta át az egész társadalmat.