Mirko Grlica
Ismétlődő történelem?
Lovas Ildikó kérését – hogy a hazánkban bekövetkezett demokratikus változások kapcsán esszét írjak az Üzenet folyóirat e témakörnek szentelt számába – elsődlegesen elutasítottam. Az új hatalom első lépései közül némelyek kételyt támasztottak bennem, hogy a társadalmi viszonyok módosulását illetően csak „kozmetikázásra” kerül majd sor, nem pedig a társadalmi valóság lényegbeli megváltoztatására, miközben a viszonyok lényege alapjában véve érintetlen marad. E gyanúm igazoltságát majd a jövő dönti el.
Ami már most bizonyos, az a tény, hogy ebben az országban először történt meg békés, demokratikus úton, választásokat követően az elnökváltás. Ezért ehhez a folyóiratszámhoz – mindenekelőtt történészként – való hozzájárulásom csak a bizonyosságokra, tényekre vonatkozik. Ebben az órában egyedüli tény az, hogy az ország egykori elnöke bekerült a történelembe. A volt jugoszláv elnök uralkodási módjára párhuzamot keresve hihetetlen és frappáns hasonlóságra bukkantam a XIX. század második felében Franciaországban uralkodó III. Napóleon kormányzási módszerében. Semmiképpen sem tartozom azon elmélet követőinek táborába, akik szerint ezen a világon nincs semmi új, mindennek eredete a múltba vezethető vissza és minden ismétlődik. Többek között a történelem is. III. Napóleon és Milošević uralkodásának nagymérvű hasonlatossága azonban mégis az említett teória irányába tereli gondolatainkat.
Charles-Louis-Napóleon Bonaparte (1808. IV. 20.–1873. I. 9.) Louis Bonaparténak, I. Napóleon öccsének volt a fia. 1815 után emigrációban élt Németországban. Ifjúkorában részt vett a júliusi monarchia két sikertelen megdöntési kísérletében, az 1848-as februári forradalom idején pedig a bonapartisták az országba hívták, és 1848. december 10-én a köztársaság elnökévé választották. Egy évvel az 1851 végén végrehajtott államcsíny után minden hatalmat a kezébe vett. Franciaországot újfent monarchiává, magát pedig császárrá kiáltatta.
Uralma a mexikói intervenció (1862–1867.) katonai kudarca után kezdet meginogni, összeomlására pedig a Poroszország elleni háborúban bekövetkezett katasztrófával került sor, amikor 1870. szeptember elsején III. Napóleon Sedannál fogságba esett. Három nappal később Franciaországban kikiáltották a köztársaságot, a volt császár pedig Londonban, emigránsként halt meg.
III. Napóleon uralkodási módjának – mely bennünk, a miloševići uralom kortársaiban szükségszerű asszociációkat kelt – ábrázolásakor dr. Čedomir Popov akadémikus Građanska Evropa c., 1989-ben megjelent kétkötetes művéből idézünk.
„A második császárság politikai rendszere jogi szempontból a Második Köztársaságnak az 1851. évi decemberi államcsíny után elfogadott, kissé átdolgozott alkotmányán alapult. Az alkotmány értelmében a népképviseletnek megszűnt minden ellenőrző hatalma a mindenható végrehajtó hatalom felett. A monarchia megtartotta a rendszer látszólagos parlamentáris formáját, sőt az általános választójogon alapult: minden huszonegy évnél idősebb férfi választójoggal rendelkezett. Ám az általános választójog alapján megválasztott törvényhozó testület az igazi parlament karikatúrájává vált (...). Egyedüli lehetőségként az maradt, hogy megvitassa a kormány által előterjesztett törvényjavaslatokat, s hogy ezekhez »jóindulatú megjegyzéseket« fűzzön. A parlament nem nevezett ki minisztereket, s a miniszterek sem voltak annak felelősek. A kormányt a császár nevezte ki, és csak neki tartoztak felelősséggel (...). A parlamentnek nincs beleszólása sem hadüzenetbe, sem békekötésbe. Nincs semmi befolyása az állami tisztségviselők kinevezésére. Ez mind egyedül III. Napóleon kizárólagos hatáskörébe tartozik. Ő pedig rendelettel eszközölhet bármely adminisztratív vagy politikai, állami vonatkozású döntést. Ezen túlmenően a parlament ülései titkosak, és a jegyzőkönyveket sem volt szabad közzétenni.
(...) A központi államhatalmi berendezésen kívül a diktátori rendszer a közélet más területein is megnyilvánult. Ez a – Marx szerint – »különösen visszataszító formájú” monarchia elfojtott minden demokráciát, a saját pártján (December 2. Párt) kívül minden pártot betiltott, megnövelte a bürokráciát és a rendőrállományt, megszüntette a helyi önkormányzatokat, és minden fontosabb tisztviselői helyre a saját embereit helyezte (...), a sajtót ellenőrzése alá vonta és az engedetlenség valamint a függetlenség legkisebb jeleire is üldöztetésnek vetette alá. Ideológiai és politikai témájú újságok helyett hivatalos, szakmai és szórakoztató lapok burjánzottak el. A császár és ambíciózus meg reakciós felesége, a bigott katolikus spanyol Eugénia, valamint legközelebbi munkatársainak csoportja azt tehette, amit akart. Ők, legalábbis az elején úgy tűnt, maguknak egy mennyei császárságot teremtettek. A császárnak ezek az emberei főként régi »harcostársaiból« verbuválódtak, azokból az időkből, amikor kalandorkísérletekkel próbálkoztak megszerezni a hatalmat. (...) Ez egy új csapat volt, amely kezébe vette Franciaország sorsát. Ők is burzsoák voltak, de főként újgazdagok, akik a júliusi monarchia idején uralkodóknál alacsonyabb származásúak és műveltségűek.” Meg kell jegyezni, hogy „egyetlen ember, sem miniszter, sem tisztviselő nem lép túl szerepkörén, hogy tanácsot adjon, vagy utasítást hajtson végre; a döntéseket III. Napóleon hozza, ez egy ember uralma, a kezdetektől a végéig”.
Végezetül, a teljes igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az említett uralkodási mód ellenére III. Napóleon kora Franciaország történetében pozitív gazdasági és főként társadalmi folyamatokban is emlékezetes marad. Két francia történész, S. Destrene és H. Chandor 1961-ben megjelent könyvükben pedig éppenséggel „a XX. század emberének” nevezik.
Ilyen fényes pontokat Slobodan Milošević uralkodásában nehéz felfedezni. Illuzórikus ma arról beszélni, hogy majd valaki egy napon „a XXI. század emberének” fogja nevezni. Ám megtörténhet, hogy mégis, de csak akkor, ha a XXI. század Miloševićhez hasonlatosan rossz lesz.
(Sinkovits Péter fordítása)