* Danas, Pečat, Forum pisaca 11-12. novembar 2000.
Ivan Čolović
„A mennyei Szerbia földet érés’’
Koštunica úr, Đinđić úr és társaik nagydolgot tettek Milošević elüldözésével. Közben tartózkodtak, és továbbra is tartózkodnak a nagy szavaktól és gesztusoktól. Úgy tűnik, nem kívánnak „nagy emberek lenni", és a néphez sem kívánnak szólni, mint „nagy néphez". Az új elnök beiktatása minden pompát, harsona szót, harangzúgást vagy üdvlövést mellőzött. Az alkotmányra tett államfői eskü egyáltalán nem hasonlított a nép és a vezér szent menyegzőjére. A ceremónia előbb emlékeztetett egy szerényebb polgári házasságkötésre. Az új elnök nem csókolt meg semmit, sem földet, sem szentképet, sem zászlót. Nem beszélt ünnepélyesen hősökről, győzelemről és dicsőségről. Mindezek helyett, Koštunica úr államfőként egy televíziós adásban, úgynevezett „kontakt" műsorban érintkezett először a polgárokkal, közvetlenül „szólva a néphez", válaszokat adva a betelefonáló nézők és a műsorvezető kérdéseire. Így történhetett meg, hogy az adás alatt jelentkezett egy hölgy is, aki üdvözölte az újonnan megválasztott elnököt, Koštunica urat, majd hozzátette, hogy „azért az előző sem volt éppen olyan rossz". Szerbiának eddig még egyetlen egy államfője sem beszélt közvetlenül a polgárokkal. Ezért is hisszük, hogy Szerbia a demokratizálódás útjára lépet, vagy legalábbis, az új hatalom ennek irányába tart. „Csak eltartson!" (Pourvu que ca dure!) – mint ahogyan azt Napóleon édesanyja mondta, amikor értesült fia császárrá koronázásáról.
Nem egyszerű megszilárdítani egy császári hatalmat, a népet rákényszeríteni, hogy egy embert istenítsen. Azonban, ennek ellenkezőjét elérni, úgy tűnik, semmivel sem könnyebb, az embereket megszabadítani az érinthetetlen vezér éltető és halált hozó árnyékától, kimozdítani a mérgező és mézédes szavainak varázsából. Milošević hatalmának bukását a nép könnyedén tudomásul vette, sokan megkönnyebbüléssel, lelkesedéssel. A „Véget ért", a „Kikészült", a „Szlobó halott" kijelentéseket örömmel fogadták, szinte egyöntetű elragadtatással. Azonban akadtak szép számmal, akiknek mindez nem volt teljes, mert még vártak valamire, mintha ezzel még nem ért volna véget. Mert a hírek csak egy vezér haláláról, egy szereplőről, egy névről, egy történet végéről szóltak, semmi többről. Elmaradt az új név azonnali ismertetése. Nem került fel a falra azonnal az új elnök képe. Pontosabban, csak körvonalazódni látszott Koštunica úr a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság új elnökének szerepében. Mert észrevehetően, nem hasonlít egy érinthetetlen vezérre, s remélhetőleg nem is szándékozik kitölteni azt az űrt, amit Milošević maga után hagyott. Nem is kívánt az üres elnöki rezidenciába beköltözni.
Szerbiában ezt sokan képtelenek megérteni. Milošević politikai haláláról hallva – egyéni érdekektől vezérelve – néhányan az új messiást kezdték éltetni benne: „Szlobó halott! Éljen Voljó". Újabb bölcs vezért kívántak maguk felett és előtt látni, aki a „Beli dvor" lakója, s aki mindig megmondja, mit és hogyan kell tenni. A demokratikus életforma, a nagy vezértől mentes élet félelmeit nagyszerűen érzékeltette Bíró Miklós pszichológus, amikor egyik ismerősének rémült szavait idézte, miután az meghallotta, hogy az új elnök csupán másfél évig szándékozik betölteni tisztségét: „Miért mondja ez az ember, hogy csak másfél évig akar elnök lenni? Hát, most találtuk csak meg!" A változásokat követően, Milošević szócsöve, a „Politika" napilap, az új hatalomhoz kezdett dörgölődzni, nyomban megjelentetve egy hölgy olvasó levelét, az új elnök nagyságát dicsérve: „...különleges intellektussal rendelkezik, ami őszinte, de acélos tekintetében, erős kézszorításában, meleg szavainak erejében mutatkozik meg." Az istenért, kedves asszonyom, valóban emlékeztetni kellene önt, hogy kire illik ez a leírás, vajon nem ilyen jellem szívta vérünket az elmúlt tíz évben acélos tekintetével és meleg szavaival?
Merem remélni, Szerbiában az új demokratikus hatalom nem követi elődjének nagystílű politikáját, nem enged az ilyen elvárásoknak, kéréseknek vagy csábításoknak. Hasonló kívánságok pedig szinte mindenfelől érkeznek. Hallani, hogy az új politikának újból nagy vezérre és emberekre van szüksége, vagy, hogy Szerbiát, mint egy bizonyítottan nagy nép országát kell kormányozni... Az utóbbi még igaznak is tűnhetne, persze, bizonyos értelemben. Ki tudja ma már megmondani, mikor keletkeztek ezek a téveszmék, de annyi bizonyos, hogy Milošević idejében teljesen újjáéledtek. Valami olyasmit magyarázgattak, hogy a szerb népnek, a világon az egyedüli igazságot szerető népnek, az egész emberiség megváltása érdekében tűrnie kell ezt a méltóságteljes szenvedést, mert a kinyilatkoztatás rendelte a félelmetes és nagyon is erős ellenséggel a szembefordulást, és annak következményeit; pedig ezzel a magyarázattal valójában csak a nép nyomorúságos helyzetét és a szégyent leplezték. Áldozatunkat – mondták ők – a világ saját gyarlósága miatt most még nem látja és nem érti, de egy nap felnyílik a szeme, és elismeréssel fog adózni áldozatunk előtt.
Az október 5-i események után, egyes kijelentésekből és kommentárokból ítélve, mintha elérkezett volna ez az áhított pillanat! Milošević hatalmának megdöntését példa nélküli cselekedetként emlegették, világméretű eseménynek kiáltották ki, amely során népünk példát mutatott a szabadáságszeretetből és a -harcból. „A világ elámult szabadságszeretetünket látva, s azonnal felajánlotta segítségét"— magyarázgatta egy hiszékeny író. A világ most éppen „csodál" bennünket, igaz, most sem tudja pontosan miért, mint ahogyan korábban sem tudta okát gyűlöletének. Az úgynevezett szerb hazafiak, akik tegnap még Milošević szekerét tolták, ma pedig a demokrácia győztes színeiben tetszelegnek, szeretnek beszélni a világ ésszerűségéről, de arról is, hogy nincs lelke és szíve. Mert az érzelmek, a hit és az igazságosság kizárólag valamilyen szerb sajátosság, amivel esetleg még csak néhány kiválasztott balkáni rendelkezik. A „hazafiak” a folyamatos összeütközést a világgal valami ilyesmivel indokolják, mert szerintük a nézeteltérés akkor is megmarad, amikor éppenséggel szeret, csodál bennünket, mint ezekben a napokban, amikor megmutattuk nagyságunkat.
Elmondható mindez a „szerb demokratikus forradalmat” végigszemlélő külföldi sajtóról is. A róluk szóló riport megállapítja, hogy az újságírók, miután saját szemükkel látták a 2000. Október 5-én történteket, különleges élménnyel gazdagodtak, amit már Rebecca West angol írónő is megfigyelt: „…egyszerre irracionális szeretetet kezdtek érezni a szerbek iránt”. „Nem fog ez örökké tartani,” – teszi hozzá nyomban a riport készítője – „amikor visszatérnek észszerű világukba, akkor már nem fogják tudni megmagyarázni ezt az érzést”. Nem tudott ennek az állpatrióta közhelynek ellenállni még Aleksandar trónörökös sem, aki Szerbiába sietett üdvözölni a demokráciát: „Eljöttem, hogy üdvözöljem a népet, aki újból elkápráztatta Európát és a világot”. Azt nem részletezte, hogy pontosan mit értett a megelőzőkön, eme újabb káprázat előttieken? Remélem, nem az elmúlt tíz évre gondolt.
Hosszú a sora a veszélyeknek, a problémáknak, a kísértéseknek, az akadályoknak, amivel az új szerb hatalom szembesülni kényszerül. Valahol a sor legelején kellene feltüntetni az ilyen politikai retorika kitörlését, az ilyen nyelvi alakzatok és figurák kiirtását, mert ezek a demokráciában nem maradhatnak fenn. Végleg száműzni kell a nagy vezér és a nagy nép fogalmát. A demokratikus szerbiai hatalomnak meg kell tagadnia a „Mennyei nép” lidérces világát, mint ahogyan Kostunica úr is megtagadta, hogy a megbukatott elnök rezidenciájába költözzön, és elfoglalja üresen maradt trónját. Ez nem szerénység kérdése, hanem az értelemé.
2000. október 17.