Az irónia gyilkos kisugárzása
A szerbek azoktól, akik harcba vitték őket Koszovóért, a napokban azt kapták, amit megérdemeltek: kitüntetéseket. A háború hozama ebből a szempontból rendkívül jónak ígérkezett. A régi (az előző rendszerből visszamaradt) és az új (múlt év decemberében kreált) érdemrendek, érmék, plakettek, koszorúk, jelvények és egyéb plecsnik sokasága kitűnően termett. A bő termés pedig leszállította azok értékét az átlagember átlagképességére, így minden további nélkül lehetett osztogatni háborús érdemekért. Az államfő, írásunk pillanatáig, már több ezer kitűntetésen is túladott. A mai „Amikor azt mondom újság" két egész oldalt szentelt az elnöki rendelettel kitüntetett különféle egyesületeknek, a rend őreinek és egyéb személyeknek a megnevezésére. (júl. 11.)
Az Elnöki rendelet szövege a kitűntetéseket „a haza védelmében kifejtett kiemelkedő tevékenységért és a megvalósított kivételes eredményekért" ítélte oda. Megdöbbentő, hogy a mellékelt névsor több kultúrintézményt, színházat, galériát, zenekart, kultúrotthont, kiadóházat, múzeumot, egyesületet is felsorol, a már említett kiemelkedő tevékenységért és a megvalósított kivételes eredményekért, tehát egyszóval, a háborús érdemekért. A listán volt néhány igazán jelentősnek mondható szerbiai intézmény és egyesület: a Belgrádi Filharmónia, a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a „Prosveta" kiadóház, és a két legnagyobb szövetség, az UKS és az ULUS. Az Elnöktől, a művelődés terén megvalósított kivételes eredményekért, megkapták az elmúlt évben kreált „Vuk Karadžić" érdemrendet. Most osztották ki először, akkor is azonnal a harci sikerekért.
Mindebből jól kivehető: Miloševićnek szükséges volt éreztetnie, hogy az elmúlt háborúban, a hadsereg és a rendőrség mellett, jelképesen maga mögött tudhatta Szerbiának talán a legértékesebb részét, a kultúrát. A háború előtt és alatt „a nemzet kultúrmunkásai", legyen itt szó Milošević hivatalnokairól vagy az önjelöltekről, minden erejükkel azon fáradoztak, hogy a szerbiai hatalom és a világ közötti szembenállást – Koszovóért – a szellemileg felsőrendűbb szerb kultúra küzdelmeként láttassák a technikailag ugyan fejlettebb, de a kultúra szempontjából alsórendűbb ellenséggel. A háborúra pedig úgy tekintettek, mint valami jól sikerült olimpiai szereplésre, ahol Szerbia aratta a legtöbb győzelmet, és ahol, ahogyan azt Milan Milutinović, Szerbia elnöke megfogalmazta: „tudásunkkal és rátermettségünkkel győztük le a többszörös túlerőben lévő agresszort" (AAMÚ, júl. 1). Az ellenség barbárságával szemben a szerbek a civilizáció vívmányaival álltak ki, a rakétákra és a bombákra a tradíció méltóságával válaszoltak, a városok lerombolását és a civilek legyilkolását könyvvel és énekkel viszonozták. Az ilyen háborúzgatással, Jovan Zebić, a szövetségi kormány egyik alelnökének szavai szerint, nem csak magukat és hazájukat tudták megvédeni, hanem a „világ civilizációjának arculatát" is, hősiességüknek ezzel nem kevés egyetemességet tulajdonítva. „Ezzel – mondja Zebić – népünk az agresszió és a háború legérzékenyebb pontjára csapott le. A kialakulásának kezdetén lévő gonoszra sújtott, elősegítve az emberiség és a nemzetek közösségének a fejlődését, megteremtve a világbéke feltételeit" (AAMÚ, júl. 8).
Eredeti módon járult hozzá Željko Simić, Szerbia kultuszminisztere a győzedelmes szerb kultúra és a modernkori barbárok harcáról szóló történet bonyolításához. Kijelentette, hogy a szerbek a háborúban egy félelmetes, az ellenség előtt teljesen ismeretlen fegyverrel rendelkeztek: a szellem kisugárzásával. A „szerb szellem kisugárzása" – magyarázta a miniszter, amit híven közvetítettek a lapok – „erősebb volt az agresszor bombáinak a kisugárzásától". Megtudhattuk tőle azt is, hogy ez a gyilkosan kisugárzó szerb szellem nem más, mint az irónia szelleme: „Még sohasem jegyezték fel a történelem során, hogy akárcsak egy nép is, amely ilyen arcátlan agressziónak volt kitéve, sikeresebben összpontosította volna szellemi erejét és teremtőképességét, és hogy az iróniával szálljon szembe az ellenséggel, azzal, amivel az nem rendelkezik, mert múltjának emlékezetében az nem található fel, mert nincs hagyománya." (AAMÚ júl. 7)
Ezt maga Simić miniszter mondta Szerbia Művelődési és Oktatói Közösségének díszülésén, ahol átnyújtották a közösség „arany jelvényeit" az arra rászolgált kultúrmunkásoknak. A listán az első ember, aki megkapta az elismerést, Nebojša Pavković tábornok. Ez mintha azt engedné sejtetni, hogy az irónia fegyvere talán mégsem csak egy egyszerű metafora, hanem ennél valamivel több, esetleg szofisztikus harci kiegészítője hadseregünk fegyverzetének? Vagy, ami ettől sokkal, de sokkal közelebb állhat a valósághoz, a vesztett háború végén kitűntetéseket osztogatni a tábornokoknak a kultúrában betöltött szerepükért, a színészeket, költőket, zenészeket és egyéb művészembereket pedig érdemrendekkel jutalmazni a harctéri sikerekért, talán nem a történelem iróniája?
Az irónia azonban kellemetlen és váratlan! Nemigen lehet felügyelni és irányítani. A nemrég megtörténtek is ezt igazolják. Nézzük csak, vajon Szerbia elnöke, Milan Milutinović, amikor nemrég meglátogatta Kuršumliját, tisztában volt szavainak ironikusan gyilkos kisugárzásával: „Megőriztük Koszovót ... Az, hogy pillanatnyilag az Egyesült Nemezetek protektorátusa alá került, az népünk érdeme, mert azért harcolt"? Vajon Nišben a házigazdák, a dohánygyár vezetői érezték az iróniát, amikor Milutinovićot, miután megtekintette a város háborúban elpusztult negyedeit, megajándékozták „a pusztításokról készült fényképekkel és a megfeszített Krisztus ikonjával”, és vajon az az újságíró, aki erről az ünnepélyes eseményről „Amikor azt mondom újság” lapjain (júl. 1) beszámolt olvasóinak, szándékosan használhatta az irónia gyilkos kisugárzását, amikor megfogalmazása szerint, ezeket az ajándékokat az elnök „a hála jeléül és mindazért kapta, amit a gyár és a vidék fejlődése érdekében megtett.”?
1999. július 14.