Legyél hős és hallgass!
Jugoszláviában a bombázások végét követő napon, az „Amikor azt mondom újság" (június 11-től kezdve) az első oldalon hatalmas betűkkel hozta mindenki tudtára: „A nép hős!". A szerkesztőség ezzel a címmel igyekezett kiemelni Miloševićnek a háború befejezése alkalmából a néphez intézet szavainak lényegét. A cím megválasztása egyáltalán nem ütközött különösebb nehézségbe, a szövegben a szerző, esetünkben az Elnök, maga is leírta a háborúval kapcsolatos összefoglalóját: „A nép a hős – talán ez a legtömörebb következtetés, amit a háborúval kapcsolatban levonhatunk". Azonban, mintha Ő maga is kételkedett volna abban, hogy mi, az Ő népe, csak úgy magától ráébred hősi mivoltára, ezért ehhez a velős megállapításhoz gyorsan hozzákapcsolt még egy mondatot, eligazítva mindenkit, hogy hősiességünket mint feladatot és mint kötelességet kell elfogadnunk, függetlenül az ettől netalán eltérő vélemények vagy érzések előfordulásától. „A nép hős, és ezért hősnek kell éreznie magát, és ezért hősként kell viselkednie, ami azt jelenti, hogy méltóságteljesen, felelősségteljesen és nemesen." Ami azt is sugallja, hogy a népnek meg kell vetnie a gyávákat. Az Elnök pedig készségesen a segítségünkre sietett, leleplezve kik is azok, és hol találhatók, s azonnal meg is nyugtat bennünket, hogy azok az országot már régen elhagyták, és hogy kevesen vannak, és hogy „történelmünk során még sohasem volt dolgunk olyan kevés gyáva emberrel, mint ebben a mostani háborúban, de azok is már mind elszöktek az országból, hogy külföldön, a biztonságban várják be a háború kimenetelét." Az eligazítás pedig véletlenül sem feledkezett meg arról, hogy ennek a hősi népnek hogyan kellene vagy hogyan illene döntenie a gyávák sorsáról: vagy megakadályozza visszatérésüket az országba, vagy hazaengedve, leköpdösi őket.
A miloševići-politika különböző szószólói és követői, amint meghallották a népről mint a hősről szóló örömhírt, megkezdték szétkürtölését magánál a nép körében. A vezetőség, a hatalom és a hozzá közeli pártok nyilatkozataikban egymás után ecsetelték a nép hősisségét, szinte kényszerítve, hogy ezt már el is higgye.(„Amikor azt mondom újság" június 11. és 12. számában) Az „egész nép hősiességét" hangoztatták, annak „hősi és hazafias lángelméjét", a „hősi nép ellenállását" dicsérték. Egyedül csak a „mi népünk" értelmezése körül támad egy kis kavarodás. Pedig Milošević nagyon világos volt. Szembetűnően világos. Kiérezhetően fontosnak tartotta eloszlatni annak a gyanúját, hogy az Ő szívéhez kizárólag csak a szerbek állnának a legközelebb. „Amikor a népünkről beszélek – magyarázza –, akkor Jugoszlávia minden polgárára, minden nemzetiségére gondolok." A jugoszláv kommunisták, tartva ehhez magukat, mindjárt a „jugoszláv nép hősiességéről" kezdenek beszélni. Közben, „Az emlegetett újság" (jún. 12.) politikai kommentátora figyelmen kívül hagyva az elhangzottakat, a „népi heroizmust" kizárólag csak a szerbekre vonatkoztatja, megindokolva ezt azzal, hogy az „a szerb népre inkább jellemző, amire még annak idején Jovan Cvijić is rámutatott". „A mi népünk" – a kommentárban – csak a szerb nép lehet, mert összefogó erejével a nemzeti identitás hordozója is egyben. „Amikor ebben a háborúban – írja a kommentátor – Koszovóért harcolva a nemzeti identitásért is küzdöttünk, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ennek az identitásnak fő hordozója az igazságosság és a jogosság mellett – a szerb összetartozás."1 Elképzelhető, hogy a Jugoszlávia minden polgárának szánt elnöki nyilatkozat lapunk értelmezésében eltérést mutatna a kijelölt miloševići politikától, mintha ez annak szerb nacionalista változata lenne? Mondani sem kell, a kérdés tisztán retorikai természetű.
Milošević, a nemzethez intézet beszédében „a haza védelmekor elesett hősökre" is kitér, azzal az ígérettel, hogy „neveik egészében közzé lesznek téve", ami a visszhangként visszatérő egyéb hozzászólásokban és cikkekben kibővült a rendőrség és a hadsereg hősiességével. Milošević a hősökről szóló beszédében – igazán szembetűnően – nem nevezte néven a hősöket. Politikusai a háborúról tett kijelentéseikben és észrevételeikben hűen követték ezt, mi több, már a háború alatt is különösen feltűnő volt, hogy kivétel nélkül kerülték a hősök megnevezését. Semmit sem lehetett hallani Draganról, Arkanról és Gliškáról, de Tepić2 tábornokról és egyéb hasonlókról sem. Az egyetlen ember, akinek háborús hősiességét kidomborították, az Milošević volt. A háború győztes kimenetelét az újságokban az ő győzelmének, „bátor és bölcs politikájának" tulajdonították, mint ahogyan azt a Szerb Nyugdíjas Szövetség (Savez penzionera Srbije) közleményében találóan meg is ragadta. A Jugoszláv Hazafias Szövetség (Patriotski savez Jugoslavije) soraiban minden bizonnyal sokkal több és tapasztaltabb tollforgató ügyködhetett, mert Miloševićről ennél is lényegbevágóbb felfedezéssel álltak elő, ami szerint Milošević és a nép heroizmusa egy és ugyanaz: „Az Ön műve és erőfeszítései szimbolizálják népünk egységét és heroizmusát." (jún. 12)
Hogy Elnökünknek ne tetszett volna mindez, az már valóban hihetetlen. Persze, ennek ellenére, olyan képet és benyomást igyekezett kialakítani az emberek előtt, mintha nem kívánná egyedül csak magának tulajdonítani – amennyiben hihetünk neki és a hozzá hasonlóknak – a lényegében győztes háború minden érdemét és dicsőségét, még kevésbé fogadni a hálát a bombázások után ránk hagyott szép jövőképért, mert Milošević, a szerény hadvezér szerepében, a dicsőség és a győzelem babérkoszorúját boldogan átengedi a népnek, sőt, Ő a világgal is csak azért szállt szembe, és az országot is csak azért tette ki többhetes pusztító bombázásnak, hogy ezzel is csak a nép megfékezhetetlen hősi akaratának engedjen. Valami olyasmit akart mondani, hogy mindenki más, az ő helyében, ugyanerre lett volna kényszerítve.
„Szerencsétlen az a nép, akinek hősökre van szüksége" – mondta egy helyen Hegel. A német filozófus nem tudhatta, hogy lesz idő, amikor a totalitárius hatalmaknak és populizmusoknak köszönhetően, még szerencsétlenebb népek fognak élni, olyanok, akik maguk lesznek a hősök.
1999. június 14.