Ivan Čolović
Vox populi – vox naturae*
A folklór mint a nemzeti szuverenitás legitimitásának az eszköze**
Napjainkban a letűnt Jugoszláviában – különösen Szerbiában, Montenegróban, Horvátországban és Bosznia–Hercegovinában – a politika szószólói és tollforgatói gyakran élnek a népi irodalom műfajaival, motívumaival és alakjaival, azzal a nagyon is felismerhető szándékkal, hogy patrióta és harcias érzelmeket támasszanak. A politikában a folklór formáknak és témáknak a funkciója annak sugalmazása (konotációja), hogy a politika által közvetített érzelmek és üzenetek közvetlenül a nép hangját, akaratát juttatják kifejezésre. A folklórra hivatkozás különböző politikai és katonai elképzeléseket és vállalkozásokat kíván legitimmé avatni az emberek előtt .
Az ilyen politika folklór vonatkozásival igazolja autentikusságát és növeli népszerűségét, ami véletlenül sem új, illetve kizárólag helyi sajátosság. A jelenség nyomon követhető Európa múltjában, az első nemzetállamok kialakulásától, tehát a modern kor kezdeteitől egészen napjainkig.
A nacionalista ideológiák megjelenésével, egy időben az ezeken alapuló politikai és katonai vállalkozásokkal, a nemzetállamok létrejöttével, kirajzolódik a folklór mint tudományos diszciplína, kutatásának tárgyát a néphagyományokban megjelölve, azon belül is elsősorban a népi irodalomban mint a népszellem (Volksgeist), illetve mint a néplélek (Volkseele) hordozójában. A néphagyományt a folklór mint diszciplína feltárja, értékeli és – ami különösen fontos – visszaszármaztatja, és a nép körében újraterjeszti. Az egyszerű párhuzamok helyett sokkal helyesebb „szimultán és konszupsztanciális megnyilvánulásokról beszélni, mint ahogyan azt Vintila Mihailescu meg is teszi, amikor a nemzeti egységet és a román függetlenséget felvállaló mozgalmak elemzésekor a „modern" román kultúra megszületésének a pillanatát is megtalálja. (Mihailescu, 79)
Amikor a Régi rend (l' Ancien Régime) felbomlik, akkor a kollektív identitás új típusának, az újabb politika legitimitásának a hiánya körvonalazódik. A folklór, mint újonnan kialakult tudomány, az új megteremtésében meghatározó szerepet vállalt. „Az identitást – írja Nicole Belmont – régen a nép a monarchista hagyományokból származtatta, újabban pedig a nacionalista ideológiákból, ahol a népszokás és a népköltészet – definíció szerint – többé-kevésbé fontos szerepet tölt be.”1
Felmerül a kérdés, hogy a népi kultúra, ezen belül is a népi irodalom, minek köszönheti azt a fontos szerepet, amit a nemzet megteremtésénél játszik? Elsősorban talán annak, hogy autochtonnak tekinthető, mert őshonos, és mert autentikus, eredeti, romlatlan, mindaz, ami szemben áll a felsőbb társadalmi rétegek kozmopolitizmusával; és végül, mert ez a kultúra primitív, ősi, és kifejezheti „azt az egységes autentikus érzést, ami az idők legmélyéről szól hozzánk" (Maget, 1271).
A felsoroltakat a leglényegesebb sajátosságából, állítólagos természetiségéből származtatja. Azért lesz természeti kultúra, mert a szülőföldben gyökerezik, hűen kötődik ősiségéhez, azokhoz az időkhöz, melyek megelőzték a civilizáció korszakát, a romlás és pusztulás időszakát, és mert azoknál a néprétegeknél lelhető fel, melyek – Herder egyik értékelése szerint – „a legtermészetesebb és a legegészségesebb részét alkotják a nemzetnek.". (Cocchiara I, 215) A folklór feltárta népszellemből kiinduló politika a nyilvánosság előtt mindig elfogadhatóbb, nem csak azért, mert megegyezik a nép és a nemzet érdekeinek egészével, hanem mert elsősorban az élet és a természet összhangjának egyetemes elvét képes hirdeti.
Érdekes, hogy az élet és a kultúra említett természetiségét a kezdetekben a távoli és egzotikus társadalmakban találják meg, a „természet vadjainak" világában, ami Amerika felfedezést követően többnyire az indiánok világát jelentette. A XVIII. században a mitikus, az ártatlan élettér, poétikus természetével és a természet poézisével, ez a mesterséges civilizáció minden betegségétől mentes boldog élet, fokozatosan eléri Európát, ahol átalakul a jól ismert idillikus európai paraszti életképpé. A XVIII. század végén a „természet vadjainak világa" – mondja Cocchiara – „a természet népeinek adja át a helyét ".(Cocchiara I, 228).
Vidékünkön az élet és a természet összhangjának morális és esztétikai elvei véletlenül sem voltak maguktól értetődőek, közvetlenül felismerhetőek vagy azonnal befogadhatóak. Rejtve maradt azok előtt is, akiknek mindennapi életét átszőtte – még a nép előtt is, különösen előtte! Vuk Karadžić dixit: „Népünk még mindig nem ismeri saját népköltészetének valódi értékeit..." (Karadžić, 136). A tudósok, a felvilágosultak, a nép rajongói kezdenek elsőként érdeklődni a folklór rendkívüli értékei után, felhasználva a filológia, a pedagógia és a politika eszközeit a feltárásban, az értelmezésben és a terjesztésben.
A folklór eredetileg szétszórt, kaotikus, minden látható rend nélküli, amorf, logikátlan, érdemtelen. Ahogyan azt Nicole Belmont leírja, „a szembetűnő fragmentáltság", az „...egységes egésznek, a rendszer körülhatároltságának a hiánya jellemzi" (Belmont, 151). Hogy biztos és meggyőző támpontja legyen a nemzeti identitásnak, és az úgynevezett „nemzeti lét" megtartását és felvirágoztatását felvállaló politikának, a folklórt átválogatják, osztályozzák és átírják. Megtisztítják minden ellentmondástól és egyéb logikai, esztétikai vagy morális következetlenségtől. Azonban, ez még nem minden. Például a romantika költészete mindebből „nemzeti feladatot" kreált: folklór minta alapján teremtett műveket, szándékosan különbet a szegényes eredetitől. A népköltészet sajátságos stílusát és általánosan érvényes mintáit követte – mintha annak kiváló ismerője lett volna – új szövegeket alkotott, nemegyszer felkínálva azokat a publikumnak eredeti népköltésként.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nemzeti folklór ilyen ápolása és affirmálása – amit általában osszianizmusnak neveznek, a Macpherson által kreált Ossian skót bárd után, akinek neve mögé elrejtőzve, a régi gael költészet ihletésében fogant műballadáit közölte – hatásosabbnak bizonyult minden eddiginél. A XIX. századtól Európában a folklór a nemzeti irodalmakban és a politikában tekintélyét és hatását már a folklór minta alapján készült költeményeknek köszönheti, tehát már előbb a folklorizmusnak, semmint a folklórnak. Elegendő utalni néhány ismertebb műköltésre, illetve vitatható eredetű folklórszövegre: ilyen a nagy finn Kalevala eposz, a Th. Hersart de la Villemarqué szerkesztette Barzaz-Breiz bretoni énekgyűjtemény, a Václav Hanka filológus által felfedezett állítólagos cseh népi énekek Dvur Králové-i kézirata, az Igor ének... (Plumyene, 123–130; Belmont, 162)
A kizárólag rendezett, megtisztított, átdolgozott folklór szolgálhat nemzeti célokat, egyedül ekkor válhat a nacionalista ideológia és politika eszközévé, ösztönzőjévé és hivatkozásának tárgyává. A történelemben a politika és a folklór összefonódására számos példát találhatunk. Európában a politika a XIX. századtól egészen napjainkig igényt tartott a folklór–folklorizmus szolgálatára. A kontinuitás magyarázható azzal, hogy a modern korban egyetlen egy ideológia, egyetlen egy politikai hatalom sem mellőzhette a XIX. század nacionalista mozgalmai szerint felfogott legitimitást, az általános népi támogatottságot, a konszenzust, a népakaratot – a vox populi-t.
Az európai társadalmak politikai történelmének (például Jean Plumyene a Nacionalizmus története című művéből kiindulva) és a folklór történelmének (pl. Cocchiara) összehasonlításával pontos képet alkothatnánk a politika és a folklór kapcsolatáról az elmúlt két évszázadban. Jelen írásunkban, azonban sokkal szerényebb feladatra vállalkozunk, csupán a folklór néhány politikai funkcióját emelnénk ki, a szerintünk legfontosabbakat, közben jugoszláv példákra hivatkozva.
1. A folklór eszköz a nemzeti öntudat ápolására és alakítására. A folklór mindazt, ami a nép életből és kultúrájából származik, feldolgozva és átalakítva, mint nemzeti értéket juttatja vissza – a néphez. A nemzeti lét egységének a helyreállításában az egyik legfontosabb tényező, mert kétszeresen is megalapozza a nemzeti egységre törekvés legitimitását: először mint a nemzet társadalmi összetartozását, és másodszor, mint a nemzet területi összetartozását. A tömegnek a politika és a pedagógia fogja közvetíteni a népi irodalom kincseit, mint nemzeti közkincset. A közvetítés „vertikálisan" halad, érintve a társadalom minden réteget, majd „horizontálisan", átfogva térben a nemzet egészét, de kiterjedve azokra a területekre is, amely felé éppen törekszik. Ilyen például Vuk Karadžić munkássága, akit joggal neveznek a szerb népi irodalom és a modern szerb irodalmi nyelv atyjának, valamint a szerb nemzetállam egyik megalapítójának.
2. A nemzetközi nyilvánosság, a külföldi politikai tényezők, és nem utolsó sorban a nép előtt játszik a folklór kulcsszerepet egy adott politika megerősítésében, illetve terveinek legitimmé tételében, minden egyes alkalommal, amikor egy mozgalom vagy párt ennek szükségét érzi. A politika szónokai és tollforgatói a néphagyományra, a népköltészetre, a szimbolikus identitást hordozó értékeire hivatkoznak, egyik lehetőségként, megerősítve a nemzeti függetlenségért küzdő erők autentikusságát és legitimitását, vagy igazolva a különböző népcsoportok együttélésének akaratát és jogosságát, kihangsúlyozva egy egységes nemzetállam megteremtésének a szükségességét. Az első esetben a politikai függetlenedés a cél, a különbözőséget, a „saját" néphagyományok és a szomszéd népek kultúrájának az eltérését kiemelve, a második esetben, ezzel ellentétben, az egyesítés politikai igazolása a cél, a különböző népek kultúrájának a megegyezését bizonygatva. Jovan Cvijić, a Jugoszláv állam megalakulásának idejében, 1918-ban francia nyelven jelentette meg Párizsban a Balkáni-félsziget című munkájának első kiadását, amely az 1916. és 1917. között a Sorbonon megtartott előadásait foglalta össze. A célok közül, amit Jovan Cvijić ekkor maga elé tűzött, az egyik legfontosabb, a „délszlávok lelki karakterének" a meghatározása, illetve „etnikai azonosságuk" igazolása. Napjainkban kifejezetten furcsán hangzik érvelése a szerb és a horvát etnikai azonosságról, amit szeretettel emlegetett szerbhorvátként. „A migráció következtében – írja Cvijić – a szerbek és a horvátok olyannyira keveredtek, és egymást annyira átszőtték, hogy ma lehetetlen őket szétválasztani, még földrajzi értelemben sem." (Cvijić, 11). A jugoszláv nemzeti egységről szövögetett ilyen és ehhez hasonló gondolatok főleg a folklórból merítették argumentumaikat. Cvijić meggyőződéssel állította, hogy „...a folklór tanulmányozásával megismerhetővé válik a délszláv karakter, a gondolkodásmód és tudat" (Cvijić, 4.)
3. A befolyásért és a hatalomért a politikai pártok és mozgalmak a folklór területén is megütköznek. A második világháború alatt Jugoszláviában a partizánok és a csetnikek szó szerint harcot vívtak a legnépszerűbb műdalok birtoklásáért, politikai céljaik propagálása érdekében. A műdalok többségének a háborús területeken két változata is kialakult: az egyik Tito partizánjainak sikereit dicsőítette, a másik változat a csetnik osztagok hőstetteit és vezérüket, Draža Mihajlovićot éltette. A műdalokért vívott küzdelem újból időszerűvé vált Jugoszláviában, pontosabban a letűnt Jugoszlávia területén. Ez két síkon is megfigyelhető. A horvátországi és a boszniai háborúban a hadban álló felek a népszerű irodalom ugyanazon formuláit, toposzait és szövegeit használták fel céljaik propagálására, vagy csak egyszerűen katonáik harcos erényei dicsőítésére. Például, egy régi induló, amit az elmúlt két évben gyakran lehetett hallani, két szövegvariánssal is előfordul, egy szerb és egy horvát változattal. Az első változatban, a „Marširala kralja Petra garda" című szöveg a szerb gárdistákról szól, akik a „belgrádi dámák" rajongó tekintete előtt masíroznak, miközben „fejük felett a magasban hősi zászló lobog Szerbia szabadságáért". Az induló másik variánsában, a „Korak za korakom" címűben, a dámák már „zágrábi kisasszonyok", a gárdisták horvátok, és soraik felett a horvát zászló lobog a szabadságért és hazáért, természetesen a horvát hazáért.
A felsoroltak mellett, különösen Szerbiában, a folklór stílusért és szövegekért a pártok között is kialakult kisebb fajta versengés. A pártok többségének tollforgatói ugyanis folklór minta alapján költenek a pártprogramokról és vezéreik nagyságáról.
A folklór politikai funkcióinak, a mintáknak és a paradigmáknak, pontosabban a tradicionális szimbolikus verbális kommunikáció politika által felhasznált eszközeinek mint modern korjelenségnek az elemzése közben, nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy országonként a folklór és a politika között eltérő kapcsolat figyelhető meg. Ezért, mivel elkerülhetetlen újszerűen – a modern európai történelem keretei között – megítélni és megérteni a politikának és a kultúrának létrejött struktúráit társadalmunkban, különösen a tradicionális kultúra politika által felhasznált különböző formáit, szükséges érinteni a homológia és a kontinuitás néhány kérdését.
A nemzeti identitás modern felfogásának a kontinuitására gondolunk, az ősi földhöz, a „paraszti" közösséghez, a természeti élet mítoszához köthető valóságos vagy lelki folytonosság meglétére. Az említett gondolat – vagy ahogyan azt Ernst Gellner, az észtek nemzeti identitásának kialakulása nyomán „krumpli elvnek" nevezett, mert az észtek nemzeti identitásuk megszületését a krumpli termesztéshez, mint az akkori legfontosabb észt nemzetgazdasági ág kifejlődéséhez kötötték (Gellner, 14) – még ma is aktuális. Amikor azt mondjuk, hogy „mi", akkor kivétel nélkül azokra gondolunk, akik közöttünk – a szülőföldünkön – élnek, az őseinkre, a falusiakra, arra a jól ismert mintára, aminek meg kell felelniük. „A regionális vagy a falusi szokások nem csak egyszerűen intrinzikus értékekkel rendelkeznek – írja Maget – hanem ezek a szokások mindennél tökéletesebbek, olyan minták, amihez a többieknek igazodnia kell. Ápolni csak ezeket illik, mert ezek tiszták, autentikusak, eredetiek, mindazzal szemben, ami romlott, elidegenedett, félresikerült, szofisztikus és szabványosított... Az alapvető város/falu, a főváros/vidék, az elit/nép ellentétek második tagja mindig az igaz értékek hordozója, egyedüli záloga az egész szüntelen megújulásának." (Maget, 277)
Lényegét tekintve, kétirányú mozgásról beszélhetünk. Egyrészről a modern politikai hatalom körvonalazza, racionalizálja, esztétizálja, rendszerezi, urbanizálja, egyszóval kultiválja a nép nyers, természetes, vad állapotában fellelhető tradicionális kultúráját. A nemzet nagyságáról és dicsőségéről szövögetett mítoszok, ezek szerint, kreációk, a politikai hatalom alkotásai. Másrészről, ugyanez a hatalom, mint a népi kultúra autentikus, romlatlan, természetes állapotának a védelmezőjeként jelentkezik. A folyamatban a politikai hatalom misztifikálja, ártatlanítja, naturalizálja valódi szándékait, s ezek alapján fordul a néphez, elvárva, hogy a nép a folklór stílusában fogalmazza újra az átadott, az előre elkészített üzeneteket, – úgy láttatva mindezt – mintha az a nép valódi akarata lenne, mintha magának a természetnek autentikus hangja szólalna meg. A modern korban, a vox populi nem annyira a vox dei, mint inkább a vox naturae.
1992 júniusa
Kiss Gusztáv fordítása
Felhasznált irodalom
Belmont, Nicole, 1986. Paroles paďennes. Mythe et folklore, Paris, Imago
Cocchiara, Giuseppe, 1984. Istorija folklora u Evropi I, II, „Prosveta”, Beograd
Gellner, Ernst 1991. „Le nationalisme en apesanteur”, Terrain 17, octobre 1991.
Karadžić, Vuk, 1969. O jeziku i književnosti, Beograd, Prosveta
Lord, Albert A., 1990. Pevac prica I, II. Idea, Beograd
Maget, Marc, 1976. „Ethnographie européenne”, in Ethnologie générale, Pariz, Gallimard
Mihailescu, Vintila, 1991. „Nationalité et nationalisme en Roumanie”, Pariz, Gallimard
Plumyene, Jean 1979. Les Nations romantiques. Histoire du nationalisme. Le XIXe siécle, Paris, Fayard
1 Albert B. Lord „Az énekes énekli" című könyv bevezető soraiban a szóbeli epikai költészet szerepét részletezi az európai nacionalista propagandáknál: „A túlfűtött nacionalizmus a tizenkilencedik században propaganda célokra hőskölteményeket is felhasznált. Az énekek a nemzeti múlt hőseit dicsőítették, az idegenekkel vívott csatákat örökítették meg. A hős így emelkedett „nemzeti hőssé", a költeményekre így került a „nemzeti eposz" címkéje." (Lord, 27)
