Kiss Gusztáv

Az individuáció pillanatai

A letűnt Jugoszlávia tragédiája újra igazolta Erich Frommnak az egyéni szabadságról leírt gondolatait. Az utóbbi fél évszázad, különösen az elmúlt tíz év kemény diktatúrájának a következménye, hogy az egyediséget, az önállóan alakított személyiséget, a megkülönböztető identitást mint szabad életformát az emberek többségénél egyszerűen lehetetlen felismerni, de ezzel szemben, annál inkább a feladott szellemi szuverenitást, az irányított tájékozódást, az államilag gondosan megszabott uniformizált létezést. Fromm szavaival, valóban sokan éltek vagy haltak meg úgy, hogy személyiségük meg sem született, a „téglák tömegét” alkotva az országos építményben, amely szabadság-nélküliségében engedelmes alkatrészekké alacsonyított szinte mindenkit.

Szabadkán a több tíz ezer fő napokon át megdöbbentő önfegyelemmel vonult a város főterére a szeptember végi választási eredmények elismerését, és ezzel együtt a társadalom egészének az átalakulását követelve. Október 5-én, a hatalom összeomlásakor, többé már nem lehetett a Tömegről beszélni, a Személytelen Sokaságról, mint a gazimestani kinyilatkoztatásnál, vagy mint a Száva és a Duna torkolatánál összeterelt milliónál, a Dubrovnikot, Szarajevót és más városokat ostromló csapatoknál, vagy mint a koszóvói albánokat elüldözők tízezreinél. Az emberek felelősséget éreztek mindenért és mindenkiért. Idegenek álltak egymással szóba, a jövőről, egyéni tervekről beszéltek, bátorították egymást, és bíztak önmagukban és a többiekben, és örültek, mert érezték, ha nem is tudták pontosan megfogalmazni, egyedül csak rajtuk múlik, mennyit vállalnak a szabadságból, mennyit kockáztatnak a fél évszázados diktatúra tagadásából. Igaznak tűnt, nagyon is igaznak az az állítás, hogy ha a szabadság egyszer megjelenik az emberek lelkében, akkor elérkezett az „Istenek alkonya”. Érezni lehetett a hatóság tehetetlenségét, erőtlenségét a szabadsággal szemben. A megváltozó társadalom politikai szükségletei azokban a pillanatokban egyéni szükségletekké és törekvésekké váltak, az ember akkor szabadon választhatott, választásával önmagát határozhatta meg, az életét alakíthatta, átvállalhatta tetteiért a felelőséget – polgárként cselekedhetett. Önmagát választhatta. A szabadságát. Azon az éjszakán egyedül, egyénként létezett, és egyedül választott, hogy kedvére alakítsa sorsát. Már nem rendelte alá magát egy másik akaratnak (például az államnak), nem fosztotta meg magát az önálló választás lehetőségétől, a szabadságától, attól, ami emberivé teszi.

A szembenállás a (diktatórikus)renddel mindig bűnt, eretnekséget, tilosat jelent. Az új irányba tett mozdulat mindig a megalkuvásra képtelenségből, a szellem tisztaságából ered. Nietzsche, az Ecce homo lapjain írja: „Mennyi igazságot visel el, mennyi igazságot kockáztat meg egy szellem? Egyre inkább ez lett számomra az értékmérő. A tévedés (az eszménybe vetett hit) nem vakság, hanem gyávaság. Mindahány vívmány, mindahány előre tett lépés a megismerésben bátorságból, önmagunk iránti keménységből, önmagunk iránti tisztaságból ered... Nitimur in vetitum.”¹ A tagadás kockázata, az önálló gondolkodás, a szabadság mindig egyéni, mert az embernek – például Nietzsche szerint – senki sem adhatja a tulajdonságait, sem az Isten, sem a társadalom, sem az ősei, hanem – talán – ő maga.

A Nyugat történelme az ember „politikai, gazdasági és szellemi felszabadításának" a történeteként is értelmezhető. A múltban az öröknek tartott tradicionális életforma megtagadása, a keresztény világkép elutasítása megteremtette az individuumot. Az önmeghatározás, az (önálló) identitás iránti igény az egyén, csakúgy mint a közösség „különbözőségét" fejezte ki, megalkotva a sokféleséget a modern pluralista társadalmakban. Az önmeghatározás (önazonosulás) és a „másik" egzisztálása közötti kapcsolat lett az első és a legfontosabb kérdés, újra és újra rákérdezve a lehetséges megoldásokra, az összhang megtalálására, mert egy szabad embert, annak akaratát, csak egy másik, valami rajta kívülálló korlátozhatja. A tradicionális társadalmakban nem létezett az identitás problémája, a „nemzetségi” kötelék pontosan kijelölte az egyén társadalmi helyét és szerepét. A rendszer lebontásával az egyén helye a közösségben egyre fontosabb szerepet kapott. Az új helyzetben már lehetőségek előtt áll, választ, s választásaival minden pillanatban szembesül az azonosulás és a hovatartozás kérdésével. A tradicionális társadalmak „eleve elrendelését" felváltotta a modern társadalmak „önmegvalósításának" elve. Jürgen Habermas² szerint, annyiban beszélhetünk kialakult identitásról, amennyiben egy személyiség különbséget tud tenni a tradíciók követelményei és azok a követelmények között, amelyeket a (ki)választott elvek alakítanak. Az utóbbi esetben, az ember az elfogadott (választott) elvek alapján dönt, változtat az életén, önállóan meghatározva ezzel viselkedését. A tradíció kínálta viselkedés mintáknál nem rajzolódhat ki egy önálló „én", mert alárendelt viszonyba kerül, ahol egy auktoritás – nép, uralkodó, „atya" – lesz a mindent elrendelő.

A polgári demokratikus identitást talán a diktatúra és a demokrácia keretei között kialakult politikai identitások összehasonlításával lehet a legegyszerűbben megragadni. Michnik³ a diktatúrára mint a felelőségétől megfosztott ember társadalmára tekint, amelyben az állam átvállal minden döntést és felelőséget, mindent alárendelve az állami akaratnak, korlátozva vagy akadályozva az egyéni kezdeményezéseket, cserébe – látszólagos – biztonság érzetet nyújtva, pontosan kijelölve, mit szabad és mit nem. A demokrácia – ezzel szemben – a létezés bizonytalanságát jelenti, a cselekvés és a felelősség összefüggését, a szabadon meghozott döntések következményeinek a vállalását, az önállóságot, az egyediséget, az önmeghatározás képességét, az emberben kialakítva és fenntartva a szabadság és az egyéni méltóság érzetét. A diktatúrában nem létezik a politika jogilag szabályzott – a nép szuverenitásán alapuló – felügyelete és pluralizmusa, ezért az ember kész (vagy kénytelen más választás hiányában) elfogadni az alárendeltséget, a korlátlan hatalom akaratát, megfosztva ezzel önmagát önállóságától, testi és lelki sérthetetlenségét szavatoló alapvető emberi jogaitól⁴. Egyéni vonatkozásban, mindez a felelőség hiányában (kicsit pejoratíven: a felelőtlenségében), a mindenre kiterjedő bizalmatlanságban és az inkompetenciában manifesztálódik.

Az alárendelt és a felelőség nélküli szerepe a létrejövő demokratikus politikai identitásban átalakul a politikai döntéshozatalt felelősen befolyásoló és ellenőrző, mindenek előtt a felelőség fontosságát, mint a demokratikus politikai kultúra lényegét felismerő és vállaló szereppé. Természetesen, feltételezve a személyiség önállóságát, mert egyedül csak az autonóm személyiség képes önálló gondolatokra, felelős döntéshozatalra, egészen pontosan, az önmeghatározásra. John Stuart Mill szavaival⁵, a demokrácia és a személyi szabadság fogalmai fedik egymást, mert egy társadalomban, ahol nem tisztelik az egyéni szabadságot, szabad társadalomról sem beszélhetünk.

Szabadka sétáló utcáján, a hatalom összeomlásának éjszakáján, a Jugoszláv Egyesült Baloldal székházának ablakaiból a felvonulók az utcára szórták a párt nyomtatványait, eszméinek propagandaanyagát, s az aláhulló papír darabkák egy életforma „befejezését", "halálát", a félelem, a megalázottság, a nyomorúság, az elmúlt évek szenvedésének a múlását hirdették. A megújulásra és a felszabadulásra tett kísérlet komolyságát bizonyítva, az emberek a papírból tüzet raktak, s az előtte elhaladók a lángok közé vetettek egy-egyet, a „befejezést" jelképezve. Azt az egyetértést, sem előtte, sem utána nem lehetett tapasztalni. A mellettük állóknak egyszerűen odaszóltak: „A megújulásért, amennyiben ön is akarja, csak jelképesen egy darabot a tűzbe!" A diktatúra politikai eszméinek „elégetése" az egyéni szabadság, a sorsformálás polgári pillanatait jelentette, mert azon az éjszakán nem csak egy népvezér bukott meg, nem csak egyszerűen egy társadalmi rendszer került a történelem süllyesztőjébe, hanem az alárendelt, a kisemmizett, a sorsa iránt közönyös, felelőséget nem vállaló ember érezte át a változások fontosságát, az életet alakító döntéseinek felelőségét.

A régit felváltó új, a tűz szimbólumával fejezte ki a végleges elszakadást az elmúlt évek behatárolt, kötött létezésmódjától. A szimbólum mindig többet képvisel, mint nyilvánvaló és közvetlen jelentése, magában rejtve az értelemmel megmagyarázhatatlant, a spontánt, a természetest. Az embernek lehetnek szimbolikus gondolatai vagy érzelmei, cselekvései vagy helyzetei. A tűz szimbóluma akkor a transcendencia szimbóluma volt, annak a törekvésnek a

reprezentálása, hogy „túllépjenek” a fennálló diktatúra univerzumán, annak történelmi alternatívái, reális lehetőségei – a polgári társadalmak felé⁶.

Azon az éjszakán, mintha létezett volna – jelképesen – egy kialakult demokratikus kultúra, a személyi szabadság sokféleségével és egymás iránti türelmével, annak ellenére, hogy talán mindenki tudta, a fél évszázada ránknehezedő (diktatórikus) politikai kultúrát, lehetetlen egyik éjszakáról a másikra egy újabbal felcserélni. Mert az október 5-i felvonulók soraiban ott „sétáltak" azok is, akik tegnap még egyetértettek a háborúval, az üldöztetésekkel, a megfélemlítésekkel, vagy, akik csak egyszerűen közönyösen és belenyugodva szemlélték az elmúlt évek embertelenségét. Azok, akik holnap, újra hajlandóak lesznek elmenekülni a szabadságtól.