Lajkó Félix és Lévay István

„Felkértek: folytassuk a dobolást”

Mit tegyen, mihez kezdjen olyankor az ember, amikor semmitmondó, apró dolgokra elfogyasztottunk minden hangzatos, szép szót, és akkor történnek a nagy események? Hogy ünnepeljen? Halk, egyszerű szavakkal – ahogy általában a beszámolók szólnak nagy, történelmi pillanatokról – mondja csak el azt, amit észlel, lát, hall, tőmondatokban, talán így: Mindenki a térre sietett. A tömeg szívének ritmusát a dobosok verték.

„– Éreztem a nagy feszültséget magam körül, a vibrációt, a várakozást: valami lesz. Talán arra gondoltam, hogy nem hiába verem ezt a dobot. Tudtam országos megmozdulásról van szó, hittem hát benne, hogy eredményes lesz. Sőt, akkor már tudtam is. Mert amikor a börtön előtt doboltunk Robertino kiszabadításáért, valaki fölhívott telefonon. Csak annyit mondott: vége! Sokatmondó, biztató szó volt ez akkor. Azt jelentette, hogy Belgrádban megdőlt a hatalom.

De a feszültség akkor szűnt meg igazán, amikor ezt a téren hivatalosan is bejelentették… Akkor mi ott a dobogón egymás nyakába borultunk…

Már előző este is ott voltunk a dobok mellett. Félix üzent, hogy jöjjek. Hozzak magammal kolompot is. Akkor én átmentem szomszédunkhoz, a faszobrászművész Bozsik Feri bácsihoz, tőle kaptam egy hatalmas kolompot, amivel végigkolompoltam az utcát befelé jövet…

Nagyon jól esett, amikor az első átdobolt este után a polgármesteri hivatalból felkértek bennünket, hogy folytassuk a dobolást. Az üzenet úgy szólt, hogy vegyünk részt a felvonulásban is. Én akkor nyakamba akasztottam az irtó nehéz dobot, majd leszakadt a nyakam, beálltam a sorba és menetelve vertem, vertem ütemesen.”

Ennyit tudtam kiszedni Lévay Istvánból. Megpróbáltam volna időrendbe szedni a beszélgetést, de hiába. Úgy tűnt, abból az egy hétből ez az időnélküli felfokozottság maradt meg.

Lajkó Félixben, a színpad emberében, az előadóművészben minden kicsit másként ülepedett le.

„– Nem új dolog ez. Mi már doboltunk több évvel ezelőtt is, egy tüntetés alkalmával. Most egy idő után úgy éreztem, hogy valami történni fog. Valami pozitív dolog.

Összeszedtük a dobokat és a dobosokat. Volt, aki akart jönni, de volt olyan is, aki nem… Nem szervezésről volt itt szó. Magunktól, spontán indultunk meg a tér felé. A törzshelyünk az Intima kocsma volt. Ott a hangulat izzott… Minden este ott találkoztunk, s oda mentünk vissza a dobolás után is. Bejáródott a dolog. A végén már odajárt az ellenállók zöme. Sokszor ott virradt ránk a reggel…

Közben voltak izgalmas pillanatok is. Például, amikor egy autó el akart ütni bennünket. Nem állíthatom, mert bizonyítani nem tudom, de meggyőződésem, hogy nem volt véletlen. Mentünk Takács Tibivel, nyakunkban a dobok, amikor egy autó egyenesen nekünk szaladt. Félreugrottunk, így elkerültük a veszélyt, de történhetett volna másképpen is. És az sem volt véletlen, hogy valaki szándékosan megrongálta a hegedűtokomat. Amikor ki akartam nyitni, a hegedűm kiesett és eltört. Ez a gonosz szándék nem érte el a célját, mert a hegedűt azóta megjavították, és jobban szól, mint valaha.

Negyedikén koncertet adtunk a téren. Sokan addig nem ismerték a zenémet, akkor hallották először, de mondták később, hogy erőt kaptak tőle, energiát… Azon az éjszakán reggelig együtt maradtunk.

Örültünk. Én annak, hogy Szabadkán történik ilyesmi. Mert Szabadka olyan város, melyet nehéz leporolni, úgy belepte már a por. De akkor olyan jó hangulat uralkodott a főtéren, hogy jó volt itt lenni. Hívtak engem Belgrádba is, de úgy éreztem, itt a helyem, itt érdemes maradnom.

A politika nem érdekel, akkor sem az járt a fejemben, csak vitt a lendület. Most utólag kezdem csak érteni, hogy mi történt és miért. Azóta már volt itt nagy hangverseny, külföldi barátokkal találkozhattunk. Kezd valami kialakulni. Még nincs „lerendezve” de lehet már valami újat csinálni. A sötét, háborús hangulat kezd felengedni. Új lendületet érzek. És nagyon remélem, hogy nem rontják el megint, mert nem szeretnék egész életemben ezzel foglakozni. Még ha tiszteletbeli ellenálló, ’otporaš’ lett is belőlem.”