Lovas Ildikó

Via del Corso II.

(részlet)

Akkor újra itt fogunk ülni. Már túl leszünk az első meglepődéseken és visszatalálunk az időben. Én majd akkor ezt fogom mondani:

– Nem hittem volna, hogy továbbra is ezen kell törnöm a fejem, az önmagunkhoz való hűségen. Mert ezt kell megérteni ahhoz, hogy tudjuk: hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk. És amíg erről nem beszélhetünk úgy, hogy senki ne tekintse vétkezésnek, addig megmarad ez a védekező vidékiesség. Ahogyan beszéltek. Most, hogy talán újra sikerült visszanyerni valamit abból, amit elveszítettünk, megint csak Meštrović asszonyaira gondolok. Arra, micsoda szilárdsággal őrzik hőseik emlékét az Avalán. Negyedik végén oda szólt az osztálykirándulás. Két évvel később meg a Virágházba. Nagyon magasztos volt, mégis egyfolytában capliztam. Éppen olyan volt, mint amikor a nagymamámmal először jártam a Gellértben. Az is magasztos volt, az étteremben azok a gyönyörű oszlopok, a hosszú folyosók, amíg eljutottunk a fürdőig: de capliztam. Arra gondoltam, ide csupa fontos ember járhatott, a Gárdonyi meg a Szabó Magda. Hát ne röhögjetek, tíz éves voltam, az Egri csillagok meg a Születésnap bűvöletében éltem. De túl sok volt nekem az a két különböző város, átgázoltak rajtam a villamosaik. Sínre feszítettek.

– Ezért lesz jó, ha a bagger bekerül a múzeumba. Megszabadít az ilyen feszítésektől.

– A Ludasi-tó partján két szobor állt. A csónakút két pontján, szemben egymással. Egyik oldalon a Nepomuki Szent János, szemben vele pedig, a felekezeti iskolánál egy másik, amit a millennium tiszteletére állítottak. Valamelyik háború után egyik részét bedobták a tóba. Hogy röpülni tanítják a madarat, azt mondták, azért. Meg kellene kotorni a Ludasi-tó fenekét a bizonyosságért, hogy legalább annyit tudjunk, amennyit a Palicsban rejtőző bombáról. Azután a városban kék krétával megrajzolni a csatorna vonalát, ráfesteni járdára, úttestre. Így kellene tenni. Ha nem is kerülne a felszínre amit a víz rejt és az se, amit földdel fedtek el, de tudásunk volna róla. Csak mondom, hogy így kellene tenni, kotorni, vonalazni: nyomot hagyni.

– Már megint a nemlétezőről beszéltek. Titeket hallgatni éppen olyan, mintha valóban kaptam volna apámtól egy trieszti Darwill órát, pedig csak annyi történt, hogy ott ingyé volt a limonádé és én minden órában betértem és felhajtottam egy pohárral. Igaz, hogy megcsodáltam az órákat közben, de a kezembe csak az olcsó limonádés pohár került. Viszont annak is örültem.

– Nem mondhatod ezt. Mintha nem láttad volna a saját szemeddel, hogy 5-én este a pékek ingyé osztották a burekot és a szendvicseket. És Sinalco-colát is osztottak a téren. És ezt jól jegyezd meg, mert ezután nem lesz, hogy valamit ingyé adjanak. Se pofont se burekot nem kaphatsz ezután a semmiért. Ez volt a trieszti éjszaka. Hát no nem? – nézett rám a könyvesboltos.

– ,,Nosztalgia és vigasz ez egyszerre" – mondtam én, kapva az alkalmon, hogy az egy hónappal ezelőtt megkezdett beszélgetésbe becsempészhetem végre a trieszti öbölt. De elkapkodtam, még nem volt ideje. A vízépítő ugyanis, aki akkor nem volt jelen, egyáltalán nem kíváncsi sem a Darwill-boltra se az ingyé burekra, őt a bagger foglalkoztatja, a feltartóztathatatlan forradalmi jármű, sofőrje lesz a szerb Duchamp.

– Létező dolgok ez. A ludasi pap mesélte el nekem, és azt is tudom, hogy a millenneumi emlékmű megmaradt részét ki őrzi. De különben se azt mondtam, hogy ha valóban a tóba dobták a madarat, ki kellene emelni. Ha tudunk róla, létezik. Mint a bomba a Palicsi-tóban. Mintha éppen ezt írta volna Csáth, hát nem? – kért tőlem megerősítést. Elfoglalta a tavat, mint a Vucsidolban az angol flotta. Belefúrta magát. És most már a mi részünk. Ha fürdünk a tóban, atomjait bőrünkbe dörzsölik a hullámok. Éppen úgy, ahogyan Kosztolányi korcsolyájának az élébe karcolódtak a madár testének atomjai, amikor a Ludasi-tavon korcsolyázott.

Ebben a pillanatban szerettem volna elindulni, hazamenni. Nekivágni a korzónak és kiszellőztetni magamból az egész beszélgetést. Az elmúlt hónap láza még nem múlt el teljesen, annak ellenére se, hogy sokan Salierit juttatták eszembe a Mozart-filmből. Azt a jelenetet, amikor két álarccal forgolódik. A filmben hatásos ugyan, viszont egészen mást olvastam: a mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül... Mellesleg Beethoven beszélőfüzetében ez olvasható erről: ,,üres fecsegés." Azok, akik a filmbéli, álnok, irigy, kétszínű Salierit juttatják eszembe, aki beleőrül abba, hogy megmérgezte Mozartot, valóban szerencsétlen figurák. De a kedvem elrontják.