Mirnics Zsuzsa

Darazsak, terek

Hitetlenkedve, bízni nem merve, kétkedőn reménykedve (hogyan is?)… éltem meg októbert – gondolom; de vajon? Rövidzárlatos, kényszerképzetes vagyok. Valahányszor végiggondolom, vissza-visszajátszik bennem valami korábbi, a már megélt, megtapasztalt – mint egy, a lélek mélyrétegében megkapaszkodott zene vagy dallam, mely beveszi magát az emberbe valahol, valamikor, s reggel, amikor felébred, ott zúg a fülében, nem tud szabadulni tőle, már-már a torokba is átkerül, mégsem tudja sem eldúdolni, sem kiénekelni. Ez a visszajátszás alighanem 1991-et idézi, amikor az ember érzékszervei és értelme veszett ellentmondásban civakodtak; amikor a logika, az ész nem hitt a fülnek, s nem a szemnek. Éjjelenként még lehetett fogni a szarajevói Yu-Tel adását, döbbenetes képek tankok falta búzatáblákról, égre meredő fekete épületcsonkokról, megcsonkított holttestekről, ágyúdörgést visszahangzó völgyekről és hegyekről, a szívünknek oly kedves helyekről, ahol sokszor megfordultunk a gyerekkel, a barátokkal; Ilok hegyekről, ahol a világ legszebb, óriás fejű, lila és fehér ibolyáit szedtük, a Kopácsi rétről, ahol csónakáztunk, a Fruska gora-i lejtőkről a februári hóvirágmezőivel, majd tavaszi pompájával, ahol gyerekeink megismerték a katángot, az ökörfarkkórót, a fürtös gyöngyikét, a nappali pávaszemet, a szivárványos lepkét, az araszolót, és távolabbi csatangolásaink színhelyeiről, a nyáron is jéghideg vizű Plitvicéről például, ahol T. ismeretségünk kezdetén csónakázni vitt, s nem merte elárulni, hogy soha nem evezett még, s én pedig, hogy tudom… és Dubrovnikról, N. Pista Raguzájáról, melyet nyaranként, tengerpartra menet és onnan jövet mindig útba ejtettünk, hogy kóborolhassunk a különös, ó-illatú, mindig hűvös város falai között… A hajnali tévéadások dübörgő hegyeket, völgyeket, részeg, danolászó katonákat és a katonák elől sikoltozva, bukdácsolva, eszüket vesztve menekülő nőket, öregeket, gyerekeket, összeroskadó, holtan elterülő testeket mutattak… – láttam, s nem akartam elhinni, a képpel való manipuláció tényét is elfogadtam volna inkább; az ész minden atomja tiltakozott ellene, hogy befogadja. Ám tapasztalnom kellett, hogy körülöttem is megváltozott élet: a városi buszok megfogyatkoztak, kiszerelték belőlük az üléseket, hogy sebesültek szállítására alkalmasak legyenek, s aztán a Dunán túlra irányították őket. Ablakunkból látni lehetett a sebesülteket szállító helikoptereket, és a kórház melletti vásártér, ahol korábban lóversenyeket, ebparádékat tartottak, tilos zóna, leszállóterület lett; a környék lakói az erkélyekről nézték, hogyan rakják ki a sebesülteket, s tán holtakat is. Házunktól néhány száz méterre, a Horgász-szigeten, éjszakánként állandóvá vált a fegyverropogás, lakásról lakásra járva ismeretlen emberek ismeretlen fiatal férfiakat kerestek, éjjel nem volt tanácsos ajtót nyitni; Anna érettségi előtt álló osztályából mind eltűntek a fiúk, hírlett, ki külföldre szökött, kit hadba vittek. Egyre csendesebbek lettünk: hatnemzetiségű lépcsőházunkban a korábban szívélyes szomszédok gyanakodva méregették egymást, s egy kurta, csendes jó-napot-hogy-van-nal megelégedtek. A szomszéd szöszi fruskája, új divat szerint, katonazubbonyban és bakancsban verte ki a lépést, az alattunk lakó szomszéd belelőtt a plafonba – a golyó nálunk jött ki. – Mit gondolsz, Szarajevóban is háború lesz? – kérdeztem egy alkalommal T.-t, az éjszakai tévénézés után, amikor elnyűtten kezdtem a napot. – Ki van zárva – mondta T. – Nincs benne semmi logika, ellenkezne a józanésszel. A Miljacka partján a családokat összefonta a három nemzet sok rokoni kapcsolata, lehetetlen háborút kirobbantani.

Lehetett.

S hogy felvonult nálunk fél világ diplomáciája a „hadat nem viselő” feleket békítendő, ismét hajlamos voltam hinni, hogy a józanság, az értelem felé billen a mérleg. Amikor megkötötték az első fegyverszünetet, másnap reggel, útban a szerkesztőség felé, megálltam a bíróság sarkán lévő virágárusbódé előtt. Szép napunk van… – mondta Zsuzsika, a telepi virágárus-asszonyka, egy kis kérdő hangsúllyal; reggelenként máskor is megakadtam nála egy-két mondatra, gyönyörködtem kertben s nem üvegházban nevelt, illatos rózsáiban, kardvirágaiban, nárciszaiban – mikor minek volt az ideje –, olykor virágot is vettem, vagy csak élveztem pompás látványukat. Azt hiszem, szép – mondtam neki bizakodva, mire máskor üde, kívánatos, de az utóbbi időben kicsit megszürkült arcát kiszínesítette egy belülről utat kérő mosoly; megdicsértem rózsáit. Milyen alkalomra lenne? – kérdezte. Csak úgy… erre a szép napra – mondtam neki pénztárcámban kotorászva, s végül összes, kevéske kis pénzem feléje nyújtva. Zsuzsika számlálatlanul vette át, aztán kezembe nyomta talán a legszebb, rózsabimbókból kötött biedermeier csokrát. Zavaromra válaszul, szabályos, szép fogait is megmutatva, mosolygott: Fogadja csak el, szívből adom… erre a szép napra.

A fegyverszünet kérészéletű volt; a kórházba továbbra is csak az életveszélyes állapotban lévő civileket vették fel, szaporodtak a sebesültek, a lépcsőházakban az egyenruhás meg civil ruhás rendőrök, mind gyakrabban kerestek valakit a legszokatlanabb időben, újsütetű hazafiak kérdeztek rá az itthon maradt fiatal családapákra: No, mi az, kisapám, te még nem vagy a harctéren? Majd adnak neked a vajda legényei! Divat és jövedelmező is lett a besúgás, virágzott a koporsógyártás. Hírlett, hogy a hűtőkocsik és hűtőházak a katonaság számára dolgoznak, nem volt idő az elesettekkel való elszámolásra. Az első összecsapásból tartós háború lett, újabb és újabb, egyre reménytelenebb fegyverszünetekkel. Minden fegyverszünetet számon tartottam – most már biztosan béke lesz! –, de reményem egyre fogyott. Meg-megálltam ugyan Zsuzsika virágai előtt, lassan megszokásból is, s minden újabb békekötéskor vettem is valamit – mind kevesebb és kevesebb, végül már csak egy szál virágot; a pénztárcámnál csak a hitem volt vékonyabb; a tizennegyedik megegyezés után az utca túloldalán, pironkodva haladtam, át se köszöntem Zsuzsikának.

Amikor októberben a fiatalok tüntetni kezdtek, akkor is ez jutott eszembe, no meg hogy Vukovar is késő ősszel volt, és hogy volt már az elmúlt öt év alatt tüntetés és volt füttyös séta nem is egy, és egy bársonyforradalom is, s utána csak a reménytelen, egyre reménytelenebb csend, meg az újabbnál újabb, embert, szabadságot megcsúfoló törvények, bilincsek, hazugsághegyek, és már nemcsak a test volt vegetálásra ítélve, de a szót, sőt a gondolatot is gúzsba kötötték. Túl hosszú idő és túl sok erőm ment rá, hogy ilyen körülmények között is fenn tudjak maradni, sőt valamit dolgozni is; októberben arra gondoltam, nem tudom, mennyi az időm még; s féltem az újabb csalódástól, nem mertem hinni; megérem-e, hogy kisüt a nap.

Szeptember közepén, a vénasszonyok nyarának rövid időkre mindent feledtető egyik napján a kertben jártunk, éppen a harkályokkal hadakoztam, „akik” a három diófán nem hagytak összesen egy kosárnyi ép diót, meg a darazsakkal, „akik” beköltöztek a villanyóra dobozába, s ha édességet éreztek, gyilkos erőszakkal lepték meg a kezemben a szőlőt, almát – szóval éppen bosszankodtam, amikor a város felől dübörgés hallatszott. Máskor is odahallatszottak a város hangjai, s általában nyugodtan folytattam megkezdett munkám, a világnak ebben csodálatos, békés kis csücskében az erős hangoknak is megvolt a maguk helye és megnyugtató szerepe: valahol sivított egy villanyfűrész, a szomszédban daráló berregett, távolabb egy permetezőgép zúgott, az egyik udvarban a betonjárdát verték fel; a legnagyobb zajt a munkagépek és a traktorok okozták, olykor egy-egy hangosra állított motorkerékpár vagy repedt kipufogójú, rozzant gépkocsi – mindez a hétköznapok békéjéhez tartozott; ez azonban nem az volt. A kert végében, a halálra ítélt meggyfán és szilvafán túl dübörgött a föld, s a fák ágai enyhén remegtek, amikor feltűnt az első harckocsi. Az erdő alatt haladt, óriási, sötétzöld szörnyként nyomta fel kétoldalt a homokot, mindent maga alá gyűrve falta az utat, hatalmas port vert fel a hónapok óta eső után síró talajról, s szürke lepedékkel vonta be az almafák és akácok leveleit. Nyugodt is maradhattam volna, hisz annak idején én is, mint az utánam következő nemzedékek mindegyike, Zsolt, majd Anna is, a „dicső harcokban edzett”, „békénket, otthonunkat és álmunkat védő hadseregről” írtam a kötelező iskolai dolgozatot, szavaltam is róla, ámde sose békéltem meg vele; amikor Zsolt bevonult, akkor sem. A puska, ha olykor virágot tűznek is csövébe, gyilok marad. Egyetlen harckocsi csak, gondoltam bosszúsan elhessegetve a ki tudja hányadik darazsat, és a lőtér egyébként is itt van egy kőhajításra, csak gyakorlatra vonulnak ki az újoncok – ám a szívem szaporábban vert. S az úton újabb és újabb dübörgés hangzott fel, a terepszínű férgek egymást követték hosszú sorban, a kaszárnyákból vonultak ki – ugyan miféle harctérre? –, s amelyik nem fért el a kertek alján, az utcai fronton haladt – a földmorajlás szinte minden irányból jött; a napfényt elhomályosította a por, a növények remegtek a felkavart levegőben. Szomszédaink tudni vélték, tőlünk egy karnyújtásnyira ásták be magukat, csövükkel a város felé. Minek? Ki ellen?

Bár az élményt valahova a tudat mélyebb rétegeibe nyomták a szeptember végi, főként pedig az október elejei események, a téren, a postánál, a bíróság előtt, s főként pedig a börtön előtti tüntetés idején, majd pedig az utolsó éjjel ismét a téren, lehetetlen volt teljesen megfeledkezni róla, hogy mint gyilkos fullánkú, óriási darazsak, ott állomásoznak a kertek, az erdő alatt, a várost figyelve, parancsra készen. Nem foglalkoztam vele különösebben – egyszerűen csak velem volt, mint annyi más, az elmúlt tíz alatti élményem, Vukovartól kezdve a Vörös falura hullott bombáig, vagy mint az a bizonyos, torokba szorult dallam; olyan volt, mint egy klasszikus szorosra fűzött novella kelléke: ha van egy ajtó, azt előbb-utóbb kinyitják, ki-bejárnak rajta, vagy becsukják, vagy berúgják, vagy szétverik, de biztosan történik vele valami, csak ki kell várni a végét. Hogy esetleg mégsem történik semmit, azt egy percig sem hittem, s e meggyőződésemnek más oka is volt.

Szerencsétlenségemre azokban a napokban felbukkant Machiavelli neve is, meglehet, hogy egy baráti beszélgetésben említette valaki, de az is lehet, hogy az események logikus következményeként, mintegy magyarázatként hívtam segítségül, mert ott motoszkált a fejemben: a fejedelmet sem erkölcsi, sem vallási normák nem kötik; a hatalom megtartása érdekében minden módszer, a hitszegés, az erőszak, a politikai bűntény, az ártatlanok letartóztatása is megengedett, ha ügyesen végzik; hát itt elég ügyesen végezték. A fejedelem korábban is eszembe jutott; februárban vagy márciusban rendszeresen Internetre kerültek a mozgalom hírei a rendőrségi zaklatásokról, előállíttatásokról, önkényről, ám csak kevesek szereztek róla tudomást – a sajtóra rátenyerelt a hatalom, s tájunkon ez az új médium még kevesek számára hozzáférhető –, szóval ügyesen történt minden. S a csendet, a jobbára visszhangtalanul maradt bekíséréseket, zaklatásokat a hatalom erejének, ravaszságának, „ügyességének” tudtam be, úgy tűnt, vége soha nem lesz, hiszen augusztusban hajnalonként már kiskorúakat állítottak elő, akiket megfosztottak még a szülői kíséret védelmétől is … Nem észleltem, hogy ez már egy új állapot csírája, a hatalom rettegése, amely már kölyköktől is fél – pedig tudnom kellett volna, hogy ez mégiscsak kezdete valaminek.

Kételyek közt talált hát a szeptembervég s az október eleje, a tíz év mindig újjászülető reményei, majd reménytelenségbe süllyedései után, az újabb sötétség, fűtetlen lakás, gyógyszernélküliség és kilátástalanság küszöbén, azt hiszem, esetemben ez törvényszerű volt. De a már napok óta tartó, mind gyakoribb és egyre töményebb, eltökélt tiltakozásokon egyszerre csak szinte tapinthatóan érezni kezdtem egy sűrűsödő, új indulatot, elszántságot, s mind többször tűnt úgy, hogy majd egyetlen, időtlen időkig tartó, közös kiáltásban szabadul ki. Ebben az egyidejűleg jelképes és szó szerinti kiáltásban nemcsak a megszólaláshoz visszatalálás örömét éreztem felcsillanni, nemcsak annak varázsát, hogy egyáltalán szólunk, sőt kiáltunk, hanem azt is, hogy egy közös gondolkodás, a zsarnokság elleni üvöltés kényszere hozott össze bennünket, megrokkant egészségű idősebbeket és elrabolt múltú fiatalokat; meglepett, hogy milyen sokan, nagyon sokan vagyunk. Azon az utolsó estén a belvárosban, a teret és a környező utcák elejét betöltő tömegben sok volt a barát, az ismerős; oly örömmel köszöntöttük egymást, mint akik évek vagy legalábbis hónapok óta nem találkoztak, pedig csak egy-két napja, vagy csak néhány órája váltunk el; egy korábbi meghívásnak eleget téve kedves barátaink asztalunk mellől ugrottak fel és siettek a térre, ahol a sokaságban félóra múlva ismét egymásba botlottunk –, az, hogy itt találkoztunk, az együttgondolkodás bizonyságtétele volt; az áradatban újabb és újabb ismerős arcokat fedeztem fel, olyanokat is, akikről fel se tételeztem, hogy a téren lesznek, embereket, akikkel együtt koptatom a tízemeletes irodaház lépcsőit, s akik egyikéről-másikáról azt hittem, rezsimhű vagy legalábbis engedelmes tintanyaló; ott láttam azokat, akikkel együtt álltam a sorban kenyérért, étolajért, cukorért, s nem egy arc az orvosi rendelők valamelyikéből vagy a gyógyszertárból rémlett ismerősnek.

Tizenévesekkel örültünk meg egymásnak: ezek a ma-holnap érettségizők négy-öt évvel ezelőtt még, elemistaként rendezvényeinkre jártak, foglalkozásainkon vettek részt; D. például, aki sóvárogva nézte a kezemben szorongatott gyertyát, amit arra az esetre tartogattam, ha a rendőrség kikapcsolja az áramot; s amikor pontban nyolckor valóban ránk borult a sötétség, az első darab gyertyát neki adtam; a másodikért egy ismeretlen fiatalasszony nyújtotta kezét, aki később, a következő napok egyikén régi ismerősként rám mosolygott a piacon. Azóta is, nem egyszer ismeretlenek köszönnek rám, s emlékezni vélek, hogy alighanem akkor, este, a téren… A tömeg hullámzott, mégis biztonságban éreztem magam; minden újabb hírre összeszorított öklök lendültek a magasba, visszhangzott a korzó a szinte erotikus örömtől, hogy egyszer, végre hallod a saját hangod, s nem kell előtte körülnézned; megtörik a csend, a torkodból kiszabadulhat az évek óta beléd fojtott keserűség, ha akarod „igen”-t, ha akarod „nem”-et üvöltesz, ahogy a szíved, a meggyőződésed sugallja belülről. A térre T.-vel indultam, de dolgai a szervezőkhöz szólították, K. kolléganőmet csakhamar elsodorta tőlem a sokaság; ám újabb és újabb ismerősöket köszöntve és tovább lépve csaknem körüljártam a teret. Rövid ideig a szökőkút melletti padkán ültem, egy nő nyomott le szelíd erőszakkal, nyilván észrevette rosszullétemet, fájdalmamat. Egy ideig ismerős egyetemi hallgatók közt álltam – a filigrán tanítónő-növedék langaléta barátja nyakából közvetítette a látottakat –, a sötét korzón a sokaságban V-val sántikáltam végig, aki ugyancsak gyertyát vitt; a hömpölygő áradatban itt-ott fények pislákoltak, gyertyám testvérei. Rendőr, katona kezdetben sehol, csak majd később, a postánál felsorakozva. A korzó két oldalán azonban ifjú Herkulesek álltak, többnyire csendben, csak amikor idősebbek vagy nők haladtak el, eresztettek meg egy-egy gunyoros megjegyzést; a rendőrség ruhát cserélt – gondoltam, látván, hogy a vendéglők utcára kirakott asztalai mellett is sportruhás izompacsirták ücsörögnek; a JEB irodája környékén, ahol már a gyűlölt kép pernyéje és keretmaradványok borították a járdát, különösen sokan álldogáltak. Ám a tömeg, amelyet éveken át újra és újra mesterségesen gerjesztett mesterséges félelmekkel tömörítettek, tettek manipulálhatóvá és egy embertelen hatalom tudatlan cinkosává – most nem félt. Az emberáradatban persze aligha akadt valaki, aki ne tudta volna: a hatalom mindenre képes, a tíz év megtapasztaltatta a legtöbb emberrel, hogy a rezsimtől minden elvárható, csak egy nem: hogy békésén visszavonul. Aki bombáztatta Belgrádot, népét koncnak vetette oda, koldusbotra juttatott egy országot, pária sorsra egy népet, nem fog golyót röpíteni a fejébe, sem csendben elsompolyogni. De senki sem félt.

Körüljártuk a belvárost, a tömeg együtt maradt. Számtalan barátunkkal találkoztam, beértem vagy elhagytam őket, s beértek majd elsodródtak tőlem. T-t is megtaláltam, s tíz óra után felmentünk a Szóba, ahol a hétvégi lapzártás napok zsongását is túlszárnyaló élet volt. Benn volt az egész újságíró-társaság, Erika, Ági, Pista, Kati és Rudi, Erzsi, a titkárnő, de mások is: K. Frigyes, a színész, B. Zoli, a tanár, a Hernyák színészházaspár, Gyurka és Nati, akivel egymás nyakába ugrottunk, nem is érdemes kutatni, minek az okán: egy meghatározhatatlan, bennünk lobogó, az egész napot beborító, megkönnyebbült öröm emelte ölelésre karunkat; és ott volt Vesela, a Danas és Daniela, a rádió újságírónője, és Sz. Attila, a karikaturista, és Nikola, az operatőr, meg L. Ildikó, az író, Sz. Nándor, a színész és mások, és ismeretlenek is, ha jól emlékszem – állandó volt a jövés-menés. Egyesek az ablakból, ahonnan a térre látni, figyelték a további fejleményeket, mások a nap eseményeit tárgyalták – a börtön előtti tüntetésen a rendőrség elragadta Nikolától a kameráját –, csörögtek a telefonok, volt, aki információt továbbított, mások hírekre vágyva telefonáltak Újvidékre, Belgrádba; Attila meg Zoli beállította a tévét – úgy emlékszem, valamivel tíz után; a Belgrádi Televízió képernyőjén csak a szignál jött be, ami egyértelművé tette, hogy ott is zajlanak az események, s hogy még legszívósabbnak hitt hatalom sem örökéletű. Az ajtó közelében a széket, amit Erzsi tolt alám, hálásan fogadtam; a mellettem guggoló fiatal nő – neki nem jutott ülőhely – felém fordult: Hát nem nagyszerű, ami most történt? – kérdezte. – Hát nem nagyszerű? Mondja, nem nagyszerű mindez, aminek részesei vagyunk? Szinte vallatott.

Aztán hazaloholtunk, hogy megtudjuk, mi a hír rólunk a világban. Az éjszakát, hírekre szomjasan, csatornáról csatornára ugrálva, a tévé és rádió mellett átvirrasztottam – s nemcsak én: a környező lakások nagy részében is egész éjjel villogott a képernyő fénye. A megkönnyebbülés, a befejezettség érzése azonban csak nem jött el; gondolatban történelmi példákat kutattam, melynek egyike-másika, mintegy megnyugtatásként arra enged következtetni, hogy a hatalomváltás idején sem törvényszerű, hogy vér folyjon, s hátha most is ezt történik… De …újrapörögtek bennem az egykori, logikához és törvényszerűségekhez ragaszkodó, csalódásokat őrző agykazettáim szalagjai, visszajátszották az egykori hitemet és kiábrándulásaimat; tartok tőle, hogy történelmi hasonlóság vagy logika itt mit sem ér; de az is lehet, hogy alapvetően pontatlan a megítélés: nem történt meg a változás, hanem csak kezdődött, éppen csak kezdődött.

A gyilkos darazsak csak nagy sokára, november végén vonultak vissza. Nem találok fogódzót. A balkáni kocsmában a legváratlanabb pillanatban repülhet a szék, előránthatják a fegyvereket – mások a szokások és más a szabály, mint egy Európa Szállóban.