Németh Ernő
„Eltépte a nép a láncot…”
Az október 5-ei belgrádi események árnyékában zajló szabadkai forradalom kevésbé ismert részleteiről, a számára feledhetetlen pillanatokról vall Kasza József, Szabadka polgármestere
„FÖLTÁMADOTT A TENGER,
A NÉPEK TENGERE…”*
„Habár október ötödikén tetőztek az események, én inkább az ötödike előtti történéseket tartom fontosabbnak, azt a folyamatot, ahogyan nőtt, ahogyan terebélyesedett a tiltakozás. Az ötödike előtti napokban először pár százan, majd pár ezren vettek részt a megmozdulásokban, végül ötödikén este többtízezres tömeg gyűlt össze a város főterén. Egyébként azon a napon már délelőtt tízezernél is több ember tüntetett a rendőrségnél, majd a börtönnél. Később szinte percről percre, óráról órára nőtt, dagadt az embertömeg, párhuzamosan azzal, ahogyan forrósodott a hangulat. Még most is visszhangzik a fülemben a tiltakozások zaja, a füttyszó, a dobok pergése… Megható volt, hogy Lajkó Félixék hívatlanul is jöttek, a menet élére álltak, és velem együtt vezették az emberfolyamot. Ezek a pillanatok azok, amelyeket soha sem lehet az ember emlékezetéből kitörölni.”
„OH, SZABADSÁG, HADD NÉZZÜNK SZEMEDBE!
OLY SOKÁIG VÁRTUNK RÁD EPEDVE…”
„Számomra sokat jelentett, hogy ezekben az eseményekben mellettem volt a feleségem, sőt esetenként a három éves kisfiam is ott volt velem, de ott voltak a barátaim, a munkatársaim, a hozzám közel álló személyek, de fontos volt az a számtalan ismeretlen, vagy csak látásból ismert személy is. Sokat jelentettek a kézfogásaik, a bátorítások. Ezek adtak erőt a kitartáshoz és hevítették bennem is egyre jobban a hangulatot. Így tudtam minden félelem és meghátrálás nélkül az események élére állni.”
„Büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen felajzott állapotban, ilyen hatalmas tömegben, ahol a legkisebb provokáció is nem kívánt eseményekké – verekedéssé, vérontássá, töréssé-zúzássá fajulhatott volna, – volt annyi fegyelem a tiltakozókban, hogy ilyesmi nem következett be. A Baloldal dokumentációját sem az irodában gyújtották fel, hanem kihozták az utcára, hogy ne tegyenek kárt az épületben.”
„TETTRE, IFJAK, TETTRE VÉGRE,
VERJÜK LE A LAKATOT…”
„Tiszteletet ébreszt az Otpor, azaz az Ellenállás egyes fiataljainak makacs kitartása a fenyegetések, a verések ellenére is, ahogyan a rendőri terrorral szembeszegültek. Feledhetetlen a konok dac, ami bennük volt…”
„Az, hogy futballmérkőzést játszottak a fiatalok az úttesten a rendőrség épülete előtt, megtévesztő lehetett, a felszín alatt valójában pattanásig feszültek a húrok. Percenként kaptam olyan információkat, hogy ezt és ezt letartóztatták, hogy ítélkeznek fölöttük, hogy a rendőrség magas beosztottjai közül az egyik kiadta a jelszót: az Ellenállás tagjait meg kell szorongatni. Tudtam, hogy a rendőrségi zsargonban ez azt jelenti, hogy agyon kell őket verni. Egészen addig feszítették a húrt, amíg egy igen magas rangú rendőrfőnök figyelmeztetett arra, hogy milyen következménye lehet annak, ha a tömeg betör a börtönbe és kiszabadítja az Ellenállás letartóztatott tagjait. Vérontás nélkül ez nem ment volna. Voltak mások is, akik tudták, mekkora a veszély. Például a katonai körzet egyik ezredese közvetített egyrészt a tömeg és a rendőrség, másrészt pedig a végrehajtó bizottság elnöke és a rendőrség között, hogy ne következzék be az a kritikus pillanat, amikor a tűzparancsot végre kell hajtani. Belgrádban is állandóan kaptam a híreket Szabadkáról. Attól, hogy itt bekövetkezhet egy ilyen nem kívánt, véres fordulat, jobban féltem, mint attól, ami Belgrádban történhetett volna velünk.”
„SZABAD SAJTÓ!… MÁR EZENTÚL
NEM FÉLTELEK, NEMZETEM…”
„Nem volt idő a félelemre. Amikor farkasszemet kellett nézni a vízágyúkkal és a rohamsisakosokkal, amikor megtudtam, hogy tűzparancsot kaptak, amikor közölték velem, hogy a rendőrség betörni készül a Szabadkai Rádióba, hogy megszűntesse az adást és letartóztassa a munkatársakat, sőt, hogy már leszerelték az adót a sportcsarnokról – tisztában voltam azzal, hogy nem lehet meghátrálni, mert akkor mindaz, amiért 10 éven át harcoltunk, kútba esik. Meg kellett viszont védeni a tömeget egy esetleges vérontástól, a Belgrádba tartó autóbuszainkat túl kellett juttatnunk a rendőrségi úttorlaszokon.”
„MINT A FOLYÓVÍZ A GÁTOT,
ELTÉPTE A NÉP A LÁNCOT…”
,,Ilyen helyzetben a félelem lényegében már nem is félelem, hanem a lehetőségek számba vétele, hogy az ember vállalja-e a kockázatot, vagy sem. Ez az október ötödikéről hatodikára virradó éjszaka világosodott meg bennem. Ott voltunk, ellenzéki pártvezetők, mindannyian egy helyen, s megkaptuk az információkat, hogy a rendőri erők még nem adták fel, hogy mi mindenre készülnek, hogy kiadták a parancsot a letartóztatásokra, sőt még az is kérdéses volt, hogy hogyan viselkedik majd a hadsereg. Az ember ilyen helyzetben – amikor megáll egy pillanatra és végiggondol mindent – rádöbben, hogy tetteinek következménye években mérhető. A forradalomban való részvételért 5 évet vagy akár 15-öt is kaphat, de esetleg drasztikusabb végkifejlet is bekövetkezhet egy esetleges tűzharc során, vagy ne adj isten, halálos ítélettel kell szembesülnie. Tudatosul az emberben, hogy a célért feláldozza családját, vagy az életét, de nem tehet másként, mert ha megijed és megtorpan, akkor holnap nem nézhet tükörbe, mert meghazudtolta önmagát. Ha az ember ezt képes letisztázni önmagában, és ha vállalja, és folytatja – ez a döntő momentum, ez az, ami egy ilyen eseményt eredményre visz.”
„EGY KIÁLTÁS, EGY MENNYDÖRGÉS
VOLT AZ EZREK HANGJA…”
,,Feledhetetlen volt a tömeg üdvrivalgása, amivel a szabadkai buszokat fogadta a fővárosban. Feledhetetlen volt az is, hogy amikor megérkeztünk Belgrádba, és szinte lehetetlen volt átjutni a tömegen és bejutni a fővárosi parlament épületébe – ugyanis több száz méteren kellett volna átverekedni magam – az emberek felismertek: ,,To je Kasa, pustite ga!", és máris nyílt szét a tömeg és engedtek előre. Ez feledteti mindazt a félelmet, keserűséget, ami összegyűlt bennem és most is csak azt mondom, hogy ennek így kellett történnie.”
„TUDJÁTOK-E, MENNYIT KÉRTÜNK
TITEKET,
HOGY IRÁNTUNK EMBERIEK
LEGYETEK…”
„Azt, hogy felgyújtották a parlamentet, nem lehet igazolni. Nem hiszem, hogy ez elkerülhetetlen volt. Elfoglalhatták volna az épületet, kitűzhették volna a zászlót… Még most is az orromban van a könnygázbombák és a füst szaga. Nagy volt annak a veszélye, hogy valahol egy kocsi belerohan a tömegbe, s halálra gázolja az embereket. Tudva azt, hogy Szerbiában hányan hordanak fegyvert legálisan vagy illegálisan, biztos lehettem benne, hogy abban a három-ötszázezres tömegben minden második embernél fegyver van. Belegondolni is rossz, mi minden történhetett volna, ha elszabadulnak az indulatok. Ez akkor nem keltett félelmet bennem, mert ilyen helyzetben az érzelem az emberben olyan fokon van már, hogy nem hátrál meg: vagy bukik a rendszer, vagy pedig az elkövetkező 50 évben Szerbia sötét foltja marad a világnak."
„FÖL, FÖL, HAZÁM, ELŐRE GYORSAN,
MEGÁLLNI FÉLUTON KIVÁNSZ?”
„Az ötödikét követő éjszaka az ellenzéki vezetők közül többen azon a véleményen voltunk, hogy erőteljesen kell végig vinni a forradalmat. A forróbb fejűek – Zoran Đinđić, Nebojša Čović, Vuk Obradović és jómagam – gyorsabb, keményebb intézkedésekre ösztönöztük a többieket. Most két és fél hónap után mégis azt kell mondanom, hogy Koštunicának volt igaza, amikor higgadtságával, nyugodtságával fékezte a mi lendületünket, mert ellenkező esetben akár összetűzésekre is sor kerülhetett volna a rendőrség és a nép között. Ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy a csapatban legyen olyan, aki higgadtan tud reagálni, de olyan is, aki lendületével viszi előbbre az eseményeket.”
„KIK A TRÓNUS KÖRÜL JÁRNAK
NEM EGYEBEK ŐK, MINT ÁRNYAK.
TART AZ ÁRNYÉK, MÍG SÜT A NAP…”
„Mi tudtuk azt, hogy a tényleges hatalmat a szerb kormányban kell megdönteni, mert ott van a rendőrparancsnok, a belügyminiszter, vagy a katonaságot és rendőrséget irányító kormányfő. Taktikusan kellett ezt végbe vinni, olyan helyzetbe hozni őket, hogy ellehetetlenítsük tevékenységüket, hogy kiírják az idő előtti választásokat, és hogy Szerbiában is létre jöjjön az igazi változás. Erre számításom szerint december 23-án sor is kerül. Ekkor válik lehetővé, hogy a volt rendszer emberei bíróság elé, a nép ítélőszéke elé kerüljenek, mert elképzelhetetlen, hogy a rengeteg áldozatért, kioltott emberéletért, anyagi veszteségért, a több százezres menekültáradatért, a nyomorért, a sanyargatásért, a megaláztatásokért, amit okoztak, ne feleljenek.”
„MINÉKÜNK A SZABADSÁG
ÁRNYÉKA NEM KELL…”
„Még most sem tudunk számos dologról, lassan szivárognak a felszínre a bizonyítékok a gaztettekről és a visszaélésekről. A felelősségre vonásoknak viszont méltóságteljesen kell lezajlaniuk, nem kerülhet sor önbíráskodásra, sem erőszakra. Az igazságszolgáltatásnak a joggal összhangban kell működnie, és a bűnösök felett mindenképpen ítélkezni kell.”
„ÉS HA ÚJRA TENNI KELL MAJD,
AKKOR ÚJRA OTT LESZÜNK,
ÉS MAGUNKNAK BAJT S TINEKTEK
KOSZORÚKAT SZEREZÜNK.”