Papp Árpád
Két hete – a történet szempontjából látszólag teljesen mellékes időben – kezdtük el a RAKTÁR (így: csupa nagybetűvel) rendezését, jobban mondva az ott található tárgyak számbavételét. Most talán azt kellene mondani, hogy lázas készülődés előzte meg a munkát, de másról van szó. A helyiség eddig csak szóbeszédre, vagy inkább csak találgatásra adott lehetőséget. Ott hagytam abba, hogy bejutottunk a raktárba, és jobb híján azt lehet mondani, hogy a bennünket fogadó látvány – és a látvány kiváltotta érzelmek is – a vegyes kategóriába sorolhatók. Álltunk tétován, volt, aki teljesen feldobódott a látszólag sok, és sokféle darab láttán. Be kell vallanom, engem inkább a kétségbeesés kerített hatalmába. Hogy pontosan mit vártam ettől a pillanattól? Ezt, és mégsem ezt. Ha jobban körülnéztem, akkor a becses tárgyak rendbetételének és osztályozásának kérdése hirtelen átlényegült, az idősíkra terelődött, és a kis helyiségek látványa is az itt eltöltendő évek számát növelte. Hány évnek kell eltelnie a raktár mélyén, amíg oda jutunk, ahol már réges-rég tarthatnánk, ha a jó szándék, ez a furcsa, légies és megfoghatatlan fluidum nem röppent volna ki a ritka kereszthuzatok egyikének szárnyain. Ott álltunk – mint már mondtam – a legnagyobb szoba közepén, a tárgyak a polcokon, vagy a polcok mellett porosodnak, egy borona a mennyezetről lóg alá, emitt a régi sublóton cipős dobozok.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért mondom el mindezt akkor, amikor arról az eufórikus érzésről kellene írni, amit a másfél hónapja bekövetkezett események váltottak ki. Csak azért, mert – ahogy azt Géza barátom mondaná – globálisan rossz rendszerben nincs parciálisan jó megoldás, úgy a régi rendszer működési elve mindenütt elv volt.
Remélem, csak volt. Mit lehetne mondani azokról az esti sétákról, melyek már ismertek a szabadkai utcák aszfaltjának, ahol érdeklődve sétálgatott – jó polgár módjára – a búcsúdalt elénekelni nem akaró gazdasági és politikai hullámlovasok nem egy helyi példánya. Apropó, búcsúdal. Mennyivel szívhez szólóbb volt két évvel korábban annak a bokszolónak (nem ökölvívónak) az a néhány soros nyöszörgése, amivel a tévé nyilvánossága előtt támogatóitól – virtuális utójátékot rendezve, talán bocsánatot kérve – búcsúzott. Ezt a dalocskát sokan a nagy come back kezdetének is tarthatták. Ott álltak és hallgatták a beszédeket az udvari festők, művészek, apródok, ajtónállók. Látszólag őket is aggasztotta a helyzet, változásokat akartak. Ezt persze nem kell elhinni, vagy komolyan venni, hiszen mi az ördögöt reméljenek tíz év folyamatos színvallás, dőzsölés után. Az sem kizárt, hogy esti sétáik a Canossa-járást helyettesítették, ami után majd hamarosan – nyájas olvasó, nyisd ki a szemed – meglehetősen nagyméretű demokratává vedlenek. Az adott esetben nem is lógtak ki a tömegből, amely – megelégelve a hirdetett jólétet – kolompot rázva, fütyülve, fújjolva hallgatta a felszólalókat, esetleg a dobosokat követve járta az utcákat. Ott voltak ők is, talán még többször is, mint a többiek. Arcukon nem látszott sem elkeseredés, sem felháborodás, inkább arra ügyeltek, hogy jól láthatók legyenek, ami azt a csalóka képet alakíthatja ki róluk később, hogy együtt vannak a „populussal”. A népes, több százezer ember jelenlétével megtartott rokonszenvtüntetések kora még nem zárult le nálunk sem, hiszen kicsiny hazánkban több évtizedes hagyományai vannak. Tömeg jellemezte a staféta, egyes tejtermékek nevével fémjelzett forradalmak, esetleg csata évfordulójára rendezett ünnepségeket, amik mindig jó alkalmat szolgáltattak a nyílt, vagy burkolt ideológiai idegmérgek bevetésére, amit természetesen és rendszerint ki is használtak a szervezők. Személy szerint a focimeccsek hangulatát élhettem át a néhány nap alatt, amikor az egyén teljesen feloldódik a tömegben, magával ragadja a kollektivitás csalóka látszata. Arra, hogy valaki a populista szólamok ideje alatt felemelte volna a hangját, netán ellenvéleményének adott volna hangot, nem volt példa, és nem is volt rá lehetőség. A gondolkodó embernek pedig elvileg lehettek volna némiképp eltérő érzései, vagy aggályai is, de ezeket elnyomta a szónok és/vagy a hallgatóság hangja. A mikrofon pedig olyan bűverőt gyakorolt, amit már rég láttam ennyire testközelben. Lent, a hömpölygő tömegben pedig áhították a szót, hiszen ezért jöttek a térre, valamint azért, hogy közfelkiáltással szentesítsék későbbi vezéreik mandátumát. A tömegnek tehát vezetőkre van szüksége. A vezetők pedig adottak.
Álltunk az útkereszteződésen is, gyalogoltunk a nemzetközi út bal felén, amit ezután már talán soha sem teszünk meg. Ez egy pillanatra visszaröpített a régi, megsárgult képeslapok világába, abba a Városba, ahol a főúton keresztül-kasul mászkálnak az azóta már régen elfeledett arcok. Kocsi, – olyan elöl felhúzós-berobbanós – jó, ha kettő látható az anzikszeken. Vissza. A börtön előtt a rendőrök kényszerű mosollyal eszik a szendvicset, amivel megkínálják őket, a főnökük magabiztosan mosolyog, igen: ő ura a helyzetnek, ezt nevezik nyugodt erőnek, csak egyen, aki éhes. A mellette álló – valószínűleg a helyettese – cinkosan összekacsint vele, jók a fiúk, mi még jobbak vagyunk, csak mikor lesz már vége, mennék haza, főnök. A felüljárón a vonat mindig tülköl, borzasztó szolidáris masiniszták járnak errefelé. Az idő hála Istennek jó, sok táskarádió szól, benne vagyunk a hírekben, a világfolyamatban, vagy a folyamat csapott át, ki tudja. Kis csoportok alakulnak, tehetségük és képességük szerint kis magántüntetéseket szerveznek, kis lap, nagyobb lap, egybetűs vagy egymondatos jelmondatok, csak győzzed olvasni, barátom. Most értem meg, nem pontos úgy mondani, hogy focimeccs-hangulat, ki a fenét érdekel a foci, ez olyan érzés, hogy ha kimaradsz, akkor valami elmúlik nélküled. Édesanyám jön, én otthon pakolom a könyveket – ez szakmai deformáció – azt mondja, a nővérem már reggel óta a városban van, néha tudni hol, néha meg csak feltételezni lehet. Hát megkeresem, gondoltam. Persze nem megy az olyan egyszerűen. Nyugi. Az est fénypontja kétségtelenül az, hogy a Sever-klub ablakain kidobálták a hetedik hónapról elnevezett szövetkezet agit-prop anyagát, az utcán ég a sok szép plakát, aki arra jár, belerúg, száll a pernye, vidám szikrák az ég felé, bennem pedig előtolakodnak az emlékek, Bokorlacibácsi, akitől még becsszóra is kaptunk sört, ha edzés után bezuhantunk hozzá. Igaz, két perc alatt kellett meginni a két-két flaskányit, de jólesett. Azután, ha a Korzón sétáltunk, mindig egyperces néma megállással adóztunk a koncul vetett helységek ablakai alatt.
Azt mondják, az eufórikus állapot után törvényszerűen üresség érzet lesz úrrá mindenkin. Nálam ez elég hamar bekövetkezett, ugyanis én az igazi katarzisnak nevezhető érzést tíz nappal korábban éltem át, akkor, amikor véget nem érő sorokban mentek az emberek szavazni, és szemeikben valami furcsa elszántság látszott. Nem tükröződött, ahhoz már elég fáradt volt mindenki. A szájuk dacosan csíkká vékonyodott, na ez az, ami jelent valamit. Amikor hajnali fél ötkor értem haza a szavazatok számlálásából, olyan körzetből, amely a káderlakásairól híres, a tisztek, vámosok, érdemes politikusok negyedéből. Jó, szerencsére laknak ott mások is, de nem az emeletes házakban, hanem a földszintesekben, ahonnan a kéményből füst száll föl hajnalonként és esténként, amitől a nyirkos időben mindig olyan érzésed támad, hogy köd van, pedig csak fáznak az emberek. Először történt meg velem, hogy kiküldtem egy rendőrt a helységből, mert ott ólálkodott. Megyek így haza, és majd kibújok a bőrömből, mert ezt el kell mondani valakinek, mindenkinek, hogy igen, talán csoda történt. Beülök a TV elé, majd megnézem a vízilabdameccset, négy óra múlva is ott ébredek fel, a földön. Kávé, de nem segít. A Városháza felé menet – talán csak nekem tűnik így – minden szembejövő arcán ott bujkál a mosoly. Igen, ők is tudják. Tudják? Érzik.
Most itt ülök a raktár melletti helyiségben, és egyáltalán nem vagyok elkeseredve. Három évig csak a zárt üvegajtóra vethettem sóvárgó pillantást, de az esetünkben ez nem is számít olyan nagy időnek. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Számoljunk, mérlegeljünk. Mit kell, és mit lehet tenni ma, akkor, amikor talán egy újrakezdés lehetősége adott számunkra. Itt vannak a dolgok, amiért magam is itt vagyok. Ez az, amiért itt vagyunk. Itt. És vagyunk.