Robert Tilly

A zabagép, akár a gurman, csak kövérebb valamivel

,,Kinek a véreshurka, kinek a füle, a farka"

(D. Harmsz)

Októberi forradalom (vagy mi a nyavalya, de mondjuk) abban az országban, amelybe űzettem és ahová születtem: és az Isten (vagy mi a nyavalya, no, de…) megmutatta ábrázatát azáltal, hogy éppen ide teremtett, rossz korba, bűnös idióták közé. Szó szerint megláthattam a magam úristenét – annak színét is meg fonákját is. Mostanság is látom. Igazi vérbajos patkány, ahogyan mindig is sejtettem. Az a meghatározó eseménysor pedig az ún. fővárosban és távolabb, az ún. hazában nem ért el jobban, és nem érintett meg kevésbé, mint a többmilliós Rosenkreuzer-társulat szegedi fiókjának tagfelvételi felhívása. Az utóbbi két évtized során a társadalom csak annyira foglalkoztatott, mint annak kérdése, hogy a korábban már említett Isten a világ teremtése előtt mivel foglalkozhatott. A közösség nagyjából tizenkilenc éves koromig érdekelt, olyannyira, hogy serényen el is üldöztem azokat körülem, akiket a legjobban szerettem. Tizenkilenc éves koromtól aztán keményen vedeltem, s akik szerettek, immár maguktól hagytak engem el. Ezzel olyan időszak kezdődött életemben, amelyben a dolgok épp fordítva történnek, mint Midász király esetében: szarrá vált, ami arany csak a kezem ügyébe került: az értékes emberek szaralakokká, a halhatatlan eszmék csordultig teli klotyókká. Ha – nem is mámorosan, hanem még mindig az éjszakai eufóriában – picsarészegen felébredtem, úgy tűnt, hogy jól ismert és ismeretlen helyeken, idegen odukban és fekhelyeken, külhoni és hazai árokpartokon valaminek még (az alkoholnak, mondjuk) értelme van. A reggelek ettől még váltják egymást, egyik nap rosszabb, mint a másik. Nincs az a mélypont, amelynél ne tudnék még mélyebbre zúgni. Amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek folyamán a legkülönfélébb okostónik özönlöttek ide, ahol valóban fényűzően lehetett élni, addig én a világot jártam, és amikor a legmálébb senkiházi és a lostobább csirkefogó is elszelelt e hazából, én – mint Marsel Proust seggébe a fasz – annak Anabaptistapoliszába vágtam be magam… Negyvenegy tél nyomja púpomat, és nincs: lakásom, házam, nyaralóm, csónakom, horgászfelszerelésem, revolverem, hitelkártyám, mobiltelefonom, kompjuterem, barátom, nagyanyám, nagyapám, testvérem, szeretőm (se férfi, se nő – hogy pontos legyek), munkám, hobbim, fényképezőgépem, lemezjátszóm, CD-lejátszóm, kocsim, motorkerékpárom, betétkönyvem, valutaszámlám, felekezetem (meg sem kereszteltek és körül sem metéltek), kártyatársaságom, pókerpakkom, tornacipőm, szmokingom, (sem kar, sem zseb)órám… Semmim. Van viszont: korpa a hajamban, allergiám, súlyfeleslegem, szívtágulásom, lúdtalpam, értágulásom, rémálmom, paranoiám, el-elmaradozó és krónikus szuicid depresszióm, lappangó skizofréniám, májcirózisom, hetven túlélt delirium tremensem, válásom, érvénytelen útlevelem, lányom, versenybiciklim, hálózsákom, lehangolódott gitárom, vitiligóm, méreten felüli farkam a Notre Dame tornyára hasonlító makkal a csúcsán, 117 forintom, 4 kanadai centem és 120 német márkám. Per aspera, ad cactus. Az utolsó tíz esztendőben semmivel sem éreztem magam rosszabbul vagy jobban ebben a birodalomban, mint az azt megelőző évtizedben, stb. Egyre megy minden:

mind egy

mindegy

Elkényesztetettek, annak ellenére, hogy ún. szüleim kezdettől ki nem álltak. Akik szerettek: a nagyanyám, a szomszédasszony és a nagynéném. Ebben a sorrendben. Akiket én szerettem: Robert Kovačević, Čosić, Mladen Ramljak (Dinamo FK, Zágráb), Kerstün Essunger, Ivan Pančić, Slavko Matković és Gavro Budišina. Ebben a sorrendben. Robert, Čosić, Ramljak, Kerstün, Ivan, Slavko és Gavro meghalt. Ebben a sorrendben. Úgy látszik, szeretem a holtakat. Ők is engem. Ők már nem magányosak, a holtak együtt vannak… Nem szeretem a zsarnokokat, de nem csípem a demokráciát sem. Az olyasmit szeretem, ami se nem büdös, se nem szagos, még ha a saját szennyesem szaga is a legkedvesebb nekem. A taoizmust értékelem. A taoisták a legkisebb veszély elől is az erdőbe futnak. Náluknál a nyulak is bátrabbak. Ezért gyűlölöm a nyulakat. Egy pártot sem bírok. Egy párt sem bír engem. Éveken át bizonyos Stanka Gnjurićot keféltem. A csáktornyai csaj kurvára emelgette a csákók tornyát, s azt képzelte be magának, hogy költő. Kiváló volt a nyelvérzéke, ha nem is a költészet, hanem a lingvisztikus ekvilibrisztika egy másik vállfajában. Ő is elhagyott. Annyira azért mégsem volt ostoba, mint hittem. A demokráciát ki nem állom, mert a többségnek véleményem szerint sohasem, vagy csak nagyritkán lehet igaza. Nem volt fürdőszobánk tizenhárom éves koromig. Veprőd–Anabaptistapolisz, tizenhárom esztendő bűz. A többségnek – részben legalábbis – csak akkor lehet igaza, ha azt vélelmezi, hogy szagom van. Ami a demokráciát illeti: ugyanaz a banda felkapaszkodott senkiházi és véresszájú faszkalap, aki éjjel-nappal csak a száját koptatja és nagy hangon zagyvál, pár hónap múlva (de meglehet, akár már korábban is) ismét egy mennyei hájfejet ünnepel majd, attól függetlenül, hogy valamiféle új, avagy avítt fizimiskáról van-e szó. Uraim, nincs új a nap alatt; Hölgyeim, szaga van a muffnak… A zsarnokok soha nem bántottak. Én mindig is simulékony és megalkuvó voltam. Sem a diktátorok, sem a spiclik, sem a huligánok, sem pedig a bűnözők (eben guba) nem nyúltak hozzám egy ujjal sem. Az én erkölcsöm alulmúl minden mércét, ilyen benyalit, beszarit, szájhőst, enyveskezűt, korhelyt és csélcsap naplopót nyomorult anya világra nem hozhatott volna, hacsak nem Raszputyinnak vagy magának Wolandnak fekszik alá…

Azon a csütörtökön ott mászkáltam a helyi rendőrkapitányság épülete előtt, és arra vártam, hogy egy nosztalgikus kedvű hatvannyolcas meghívjon sörre meg pálinkára. Amikorra a térre vonszoltam magam, a kis Knjurt márt szabadon engedték, aminek megörültem, mert a fiú kedvel engem (most mondtam, seggnyaló vagyok: szeret minden hatalom és minden ellenzék is) és ígért egy Ellenállás-pólót, amelyet, természetesen, nem ebben a honban viselnék, hanem ilyen-olyan külhonokban parádéznák benne, miközben münhauzeni-tillyi eposzomat szőném saját mindent eldöntő hozzájárulásomról a régi rendszer megbuktatásában. Egy időben vonzódtam az anarchistákhoz. Megvolt Trockij könyve a permanens forradalomról. Tetszett nekem a Bader-Mainhoff csoport, mert kinyírt embereket. Kropotkin és Bakunyin. Pancho Villa, Che, Viva Zapata! (Kizárólag) csak az a világ lehet jó, amelyet ember nem lak. Ezért imádom az állatkerteket és gyűlölöm azok igazgatóit. Ők is engem. Az itteni pávián minden kollégájánál, az augsburgi, a pesti, a zábrábi állatkert-igazgatónál is jobban gyűlöl. Azért mert fiatalkorában az én ún. anyám, nem rakta neki szét a lábát. Persze a fickó bizonyos mértékben joggal is háborodott föl, mert az én ún. anyám tényleg par excelence nagy ribanc volt, és nem túl méltányos, hogy csak egy Horáció Elefántovicsnak ne adjon pinát, miközben fél Észak-Bánát – jawohlovics nála!… No, de, ki korán kel, nem marad száraz a fasza… Fel kellett kapaszkodnom a téren álló emelvényre, hogy Robertinót magamhoz ölelhessem, mivel az önmutogatás komplexusával küszködöm, és ha valamilyen okból kifolyólag három napig nem vagyok benne az újságokban, paranoiás és pszichotikus tüneteket produkálok. Nincs ennek a politikához, az elvekhez köze. Marhaság… Léptem volna csak egy szentszávás vagy szentistvános pártba be, fél nap se kellett volna, hogy két lábbal rúgjanak fenéken… Ha egy pártban én feltűnök, az nyomban szakadásnak indul… Én besúgónak, kémnek és rágalmazónak születtem. Nemrég azt látom, hogy a maradikális párt gorillái tegnapi rajongóik feje fölé lődöznek. A többségi elven kiválasztott többségi nép szent juntája ugyane beszédhibás csatornapatkányt nem egészen egy hónappal előtte még magasztalta. És két hónap kell, hogy istenítse ismét. Nem igaz, hogy e honban bizonytalan volna minden… Két hónap alatt minden kiderül. Minden bizonyos, amint az én ún. életemben is. Soha semmi nem változik. Egy-két nappal a beiktatást követően (HABEMUS PAPAM) a mennyei klikk az új állam új kalifáját régire változtatta. Corax, a vén karikaturista fején találta a szöget, vagy tyúkszarban talált ütőeret. Kinek, mi tetszik, de vessenek csak egy pillantást a Danasban megjelent rajzra. A kalifa helyén valaki megint csak kalifa szeretne lenni, amint Popeye-nek sem sikerül megkefélnie Olivát, akárhányszor csak próbálkozzon… Ugyanabba a szarba lépek, szavazzak bár a dagadt bajúszosra, aki ötágú feszülete előtt a Dužijancán, vagy a borotvált baromra, aki Szent Szávakor a három ujjal keresztet hányók valamiféle ,,országgyűlési" temploma előtt szegi meg a kenyeret… Egyik és a másik is gyűlöl… Egyik thompsont nyomna a kezembe, hogy harcolva örökkön örök szülőföldekért küzdve hősi halált haljak, a másik pedig megvet azért, mert nem tökéletes a kiejtésem – miféle anyanyelv ez? Olyasféle, amilyent anyám szívhatott magába, amíg kicsi voltam, miközben engem mellei, ágyéka dörzsölésére bíztatott. Sokáig azt álmodtam, leszop. Vagy nem is álom volt... Minden bizonnyal. ,,Ennyire senki nem szívta meg, mint te! Ekkora fogékonysággal indulni, és ilyen mélyre zuhanni…" – mondta egyik ismerősöm (barátaim nincsenek), aki – furcsamód – nem gyűlöl a megszokottnál jobban (tehát szívből). Születésnap volt és háborús vállalkozása évfordulója, amikor ájulásig vedeltük a pálinkát. Igaza van, az embereknek, már nevem hallatára is felfordul a gyomruk. Madarat tolláról, embert barátjáról, vagy ahogyan az írek vélik: ,,You can a tell a man that boozes, by the company that he chooses". Én csatornákban, lefolyókban ébredek, disznók között, meg a kiokádott bor pocsolyájában. Ám hajnalonta magukhoz térve minden sertés megpillant és hazamenekül az ólba… Megválogatja társaságát. Kirúgtak a munkásegyetemről, mert egy New York-i heroinkereskedő akcentusával adtam elő az angolt. ,,Mázolmányaidnak semmi közük a képzőművészethez", mondja Mennykő Menyhért. ,,Ahogy írsz, olyan mintha széllel szemben vizelnél", mondja ,,Rolling Stone" Gyula. ,,Ez a szélhámos saját anyanyelvét sem ismeri, nemhogy azt a nyelvet, amelyről kvázi fordít," vélekedik Istenostora Orbán. ,,Te egy hangszeren sem tudsz játszani, mért nem szavalod inkább saját verseidet?" – kérdezi Szmirnics Tivagyar. Mindannyiotoknak igaza van. Haugh, ámen, kezitcsókolom. Az régiek azt mondják, hogy innen egészen Doroszlóig nincs nálamnál nagyobb ellensége a szegény kis hörcsögöknek, az újak szerint le nem veszem a szemem a vörös-fekete tévéműsorokról, és hogy patetikus, kivénhedt hippi a nevem. Tényleg kiöregedett vagyok. Meg minden egyéb is. A szüleim még akkor kitagadtak, amikor a szakasz(és félre)vezetői paszományra, a szolgálati idő lerövidítésére, és a példás katona kitüntetésére törtem az Isztriai- és a Kvarner-félszigeten, 1982. januárjában-februárjában. Tíz hónap öngyilkos ivászat. Szolgálataimért megkaptam, ami járt: rang, jutalomszabadság, kitüntetés. A spanyol inkvizícióra senki se vár, mondják Monthy Pythonék!

Kivéve engem. Engem senki és semmi és soha meg nem lephet. Nem ezzel vagy azzal a hatalommal van nekem bajom. Fél életemet azzal töltöttem, hogy szöktem erről a helyről egy másikra, ahol aztán evett a fene vissza ide. Nem arról van szó, hogy én másutt, másokkal szeretnék élni, hanem hogy nem akarok ITT, VELETEK élni: Anabaptistapoliszban, a különféle nyanyákkal, zabafiakkal, borisszákkal, roosveltokkal, busákkal, kelkáposztákkal, keljfeljancsikkal, barmovicsokkal és a többi marhával. Nem érdekel semmiféle hatalom, opció és felekezet, mert egyaránt gyűlölök mindent, szemszíntől, fajtól és nemtől függetlenül. Nem szeretem a helyet, ahol élek. Gyűlölöm, ahogyan azt is gyűlöltem, ahol korábban éltem, ahogy gyűlölöm jövendő élettereimet is, vagy – ahogy azokat is, amelyen soha egy percet sem töltök majd. Unatkozom, már 777 alkalommal megtettem minden. Megvalósítottam. Meg is haltam. Újra is születtem. És ismét öngyilkos lettem. A mormota 777 napja. Végeztem magammal Belgrádban, Palicson, New Yorkban, Kaposváron, Lendván, Pesten, Budán, Újvidéken, Titográdban és Jelsán. Örömet munkában három évtizede nem találtam. Rendszeresen a következő munkahelyekről utasítottak el: krokodil- és elefántürülék takarító a tóparti állatkertben, szoptatós anyák pletykamagazin-szerkesztője, kosárlabda edző ,,A mikrofon a tiéd" Női Kosárlabda Klub ifjúsági csapatában, a Csávoly sztereo rádió zenei szerkesztője, horgolásoktató a Népkörben. És mindenhol kapásból és röptében. Nem rakosgattak ide-oda. Kapásból, hopp, te, Zsiga! Az életbe belefáradtam, meghalni pedig nincs bátorságom. Nem érdekel, mi van a szivárványon túl. Tudom: egy köcsög. Tele szarral. A nap végén is csak az van, ami a nap kezdetén. A nap kezdete pedig minden dolog kezdete – a vég. Amikor felébredek csuklóig a bili fosba lógó kézzel, az nem a kezdet (a nap, a világosság kezdete) – az a vég. Az álom vége. Semmi sem változik, mert nincs is semmi. A magány és az értelmetlenség kivételével. A forradalom nem különbözik az ellenforradalomtól: rekontra a kontrára. Ugyanazok követik el az egyiket és a másikat is. Ugyanaz a gátlásos és pattanásos tiszteletdíjas ápoló a helyi diliházból, ugyanaz az (elhízott) szalvétát gyűjtő és honvédelmet hallgató sikertelen költőnő plussz hármas dioptriájú szemüvege mögött. Először lépnek a torony alatt felállított deszkaemelvényre és állnak meg egy rockénekes pózában, hogy először (és utoljára, ha szerencséjük van, és ha van isten, de mindannyian tudjuk, hogy nincs nekik, és hogy nincsen) előadjanak egy egyszerűen összetett mondatot az ,,új korról és a népről, a népről, a népről, a békéről, a szabadásgról, az egyenlőségről és a demokráciáról," hogy ,,ordnung und disciplien", a gyökerekről, az elődökről, ,,kintsincskuncsaft – bennsincskuncsaft, und so weiter…" Több mint hét-nyolc ember előtt, s ez lesz az, amire gondolnak életük végéig ahányszor csak magukhoz nyúlnak. Nincs változás, nem történik meg a nép… Mindössze a halál és a vonat történik meg, a távozó, mert egyetlen egy sem érkezik, elviszik: Júliát, Mirát, Katalint, Viktóriát, Beát, Zitát, Nancyt. Nagyapa sváb volt. Ein-zwei, polizei, drei-vier, offizier. Nagyanya bunyevác. Anya kurva, apa horvát, aki magát hunnak nevezte. Egyedem-begyedem: Power To The People, Motherfuckers! Az én ún. vezetéknevem meg a leggyakoribb Franciaországban meg Skandináviában. Szerencsére ,,mennyei" nem vagyok. Sem körülmetélt – ezért kár. Lévén, hogy a tövissel cicomázott, kereszten gimnasztikázó vőlegényben nem hiszek, a lehető legjobb megoldást választották, hogy nem kereszteltek meg pujakoromban. A víz hideg. Megfázhattam volna. Elegendő az is, hogy minden keresztelők főnöke, Keresztelő Szent János nevenapján születtem. A legszebb halásznak lenni a világ legszebb vidékén: Hvar szigetén. Csak sajnos én nem tudok halat fogni. Ugyanilyen mértékben élni sem tudok. Szeretném, ha Homérosz bá'nak hívnának, hogy tuniszi születésű legyek, Máltán, a Gúnárban (Chez Goose) énekeljek bluest, bár ez kissé fárísztó, meg dolgozni is. Énekelni. Disznó vagyok. És Rák. És Skorpió. Kedvem lelem a többnejűségben. Az iszlám, az amishok, a mormonok. Gyönyörű. Csakhogy nekik az én erkölcstelenségem nem tetszik. Mért gyűlölnek ennyire? Nyomom azt a túrós, túlméretezett, körülmetéletlen, zsíros farkamat álszemérmes faruk közepébe! Mi a túró, mi a sajt? Na nem, majd mákos!… Szeretem a napsugaras koraőszt, a sárga, a fekete és a piros színt. Az indiánok ruhaviseletét. Olyan biztos vagyok ebben, mint ahogy abban is, hogy ennek a szövegnek semmi köze ahhoz, aminek megírására Ildikó felkért. De ez csak látszólag van így.

,,Azona csütörtökön, pénteken, vagy mi volt…" sörgőzöket eregettem Šimoković Mariska szép arca felé a Birografika előtt, az ifjú Cupaty meg a háttérben pedofil-pederaszta popsiját riszálta az aziránt érdeklődést nem mutató fakabátok előtt… Hajrá, Fradi, hajrá, magyarok! Én meg hátramaradok. Sirkő Grotesk-man lesajnálja Molyiszláv S., amiért már délben ittas. Bazd meg, én már reggel háromnegyed hétre alaposan felpakoltam: egy pelinkovácot, két sört és három apaurint bevágtam. Molyiszláv depresszióba esett és nem tud onnan kikecmeregni. Hülyeség. Nézzen csak rám: a depresszióba élvezettel ereszkedem, mint a csordultig teli forró fürdőbe, és ki sem kelek belőle, nem őrültem meg. Legalábbis, amíg meg nem őrültem.

No, mármost, kedves írónő, ifjú anya, szerkesztőnő, a forradalmak nem érdekelnek, mert olyan unalmasak, akár az én ún. élet(em). Bejárat a hátsó kijáraton át a bizonytalan múltba. Szükség esetén kijárat a bejáraton. Végszükség esetén. Hírek a szardíniás dobozból. Viktória legénybúcsúja. A zsidó Siflis nyomot hagy egész Mittel-Európában: Anabaptistavárosban spermát, faszdarabokat a Zágráb gyorsétterem babgulyásában, öklét Pesten. Nekem nincs szülővárosom. Az az a város lesz majd, amelyben meghalok (778-dikszor). A pályázat nyitva áll – mennyből az angyal, lejött hozzátok, stb.

A történelmet szeretem, mert nincsen. Szeretem a ,,fordulópontokat", mert nem kerül sor rájuk. Kétszer élünk: először, meg minden következő alkalommal. Ezért aztán jól véssétek a fejetekbe, hogy csütörtök után is csak az lesz, ami a csütörtököt megelőzte, és vice versa. Ezen túl sem én: nyitok kiállítást, vásárt, butikot, pizzeriát, kávéházat, cukrászdát, mozgóárus standot, magánvállalatot; én viszont, mint eddig is, a sliccet sem leszek képes lehúzni, behugyozva és beszarva fogok körbejárni, mint szaros Pista Krisztus nevenapján. Költözve… Ha már ilyen fenséges nyomoronc és örök vesztes vagy, tiéd az egész ún. világ és minden hazája is, bármit is vél tudni erről az isten. Íme pislákoló életerőm egyetlen forrása. És épp ezáltal vagyok én – győzhetetlen. És mivel soha semmi sem változik, az leszek az elkövetkezőkben is: igaz történetemmel és más álmaimmal egyetemben…

 

(Beszédes István fordítása)