Most majd minden…
Bizonytalankodom, még a kézírásom is más, bár nyomtatott formában az olvasó számára nem észlelhető. Kellő mennyiségű gondolatáradat felszívódását engedélyezem magamnak, azután fennáll a felejtés lehetősége. Végül is miért ne, próbáljunk meg kisebbségi lévén, ítéletet tenni az októberi forradalom kapcsán. Ott, ahol a délszláv népek eszmésített egységeszményük rothadt maradékait ürítgetik.
Sejtelmes és semmi esetre sem bíztató a kilátás, valahogy úgy érzem magam, mintha kurva nagy ködben haladnék (egy-két méter látótávolság). Sorozathibák, hibás sorozatok, de mégis „most majd minden jóra fordul” (megjegyzés: idézet az egyén első felindulásából származó gondolatokból). Ennek reményében jártunk ki mi is, az a „magasztos eszme” (megjegyzés: célirányultsága megegyezik az első megjegyzés fentebb említett lehetőségével) kivívására ürügyül szolgáló tényként, hogy saját bőrünkön érzünk valamiféle (mi féle?) változást, és hozzájárulunk az esetleges győzelemhez (ellenállás vagy fordítva, ami felől semmi kétségünk nem volt az első napi buzgólkodás után (október 5.), és az ötödik sör meg a rízlába sodort „most majd minden jóra fordul” után. (Megjegyzés: a rízla cigarettapapír, ami legalkalmasabb a marihuána dohánnyal kevert változatának besodrásához, ehhez általában sodrót használnak, de egy dohányzó albán a rízlába fél kézzel besodor fél maroknyi dohányt a zsebében – ezt egy vonat fülkéjében láttam, Nišből való hazatérésem alkalmával.)
Első nap még ott tolongtunk a tömegben síppal, dobbal… adrenalin-túltengésben lázító szavakat kiabálni, de második nap a „magasztos eszme” kivívása helyett meglátogattuk a Centar mögötti Rodić non-stopot, ami már csak éjfélig tart nyitva, és reggel hatkor nyit újra. Csodálkozásunkra (vagy nem) itt aznap is szép számban összegyűltek a „most majd minden jóra fordul” rendszerhullám fiataljai, hogy megbeszéljék az életet.
A háttérben halk jazz szól, és egyéb finomságok egymásutánban. Tág tudattal isszuk egymás szavait változásokról, kétségekről: „Egyénekre bontva talán megoldható lenne a keretek közé szorítás, ha azok nem is annyira zártak, csakhogy ez nem a megfelelő irányba történt eddig, közben tönkremegy mindenki és nem tart ellenőrzést saját teste felett sem, nemhogy változásokat eszközöljön ki, magán kívül is.” (Gyula)
Mindannyian közösen megegyeztünk és egyetértettünk abban, hogy itt és így akarunk élni, legalábbis, a másnapi másnaposságig, de következő este újra eláztattuk és kiszámítottuk kétségeinket.
Bizonyos egyének (kortól és nemzettől függetlenül) ezért előítélettel élnek irányunkban, és ahelyett, hogy saját magukkal számolnának el, azzal törődnek, hogy mi miért az épületek mögé járunk kiüríteni testünkön gyorsan átfolyó italunkat. Meghatározhatatlan kilétünk (nap-mint nap) ebben a múlt és jövő között lebegő állapotban és örülünk minden apróságnak, ami csak egy kissé is az utóbbi jobb állapota felé húz. De mintha megjegesedett vízben járnánk, nem törődve a beszakadás lehetőségével és a megfagyással.
(Megjegyzés: ma láttam egy lányt, egy galambot akart megsimogatni a csukott ablakon keresztül.)