Varga István

A szabadúszó keserű számvetése

Gulyás József: Mi lesz holnap?

Forum, Újvidék 2000. november 17.

Gulyás József legutóbb kötettel 1996-ban jelentkezett, címe: Vers-1980, kiadója a szabadkai Életjel volt. E sorok írója kritikájában akkor a könyvet értékes alkotásnak minősítette. Most újabb Gulyás-kötet van asztalunkon, amely ezúttal az újvidéki Forum gondozásában jelent meg Mi lesz holnap? címmel. Ez terjedelmesebb az előzőnél, és tematikailag is sokkal gazdagabb. Ez alkalommal a költő száztizenöt verssel jelentkezett, melyeket hét ciklusba rendezett. Már ebből is kiviláglik, hogy bizonyos szempontból a Mi lesz holnap? gyűjteményes és átfogó jellegű könyv, kiválóan alkalmas arra, hogy az olvasó megismerhesse a költői mű teljességét.

Az első ciklus címe Halottak napja, – tizenegy verssel a költő szüleiről. Ezekben mondja el Gulyás emlékeit szüleiről, illetve irántuk való érzéseit. Kissé különös versek ezek, hisz a költő egyik jellegzetes kifejezésmódja (a teljes nyitottság, vagy nevezzük talán természetességnek) lépten-nyomon keveredik bennük a visszafogottsággal. A költő el akarja ugyan mondani mély szeretetét szülei iránt, de ezt eredeti módon, minden érzelgősséget elkerülve akarja megtenni. Így szemérmes versek születtek, melyekből ugyanakkor árad a szeretet. Úgy tűnik, Gulyás József jobban kötődik anyja emlékéhez, mivel a tizenegy vers közül egyetlenben, egy balladai hangvételű, siratóénekre emlékeztető költeményben eleveníti meg apját, míg a többiben anyjáról szól. Az igazán művészi ezekben a versekben talán az, hogy felfedezhetjük bennük az átlagember jellemvonásait. Hiányoznak ezekből a költeményekből a dagályos szavak, a tömjénezés, vagy az eszményítés. A látszólag jelentéktelen szépül meg Gulyás Józsefnek köszönhetően. A versek minden valószínűség szerint emlékek termékei. Az emlékezés pedig egy-egy felvillanó kép, amelyhez társulnak a költőben felébredő érzések. Ez lenne talán a vers születésének igencsak leegyszerűsített története. A versekben érződik az időbeli távolság tisztító hatása, a költő fájdalma nem erőteljes, inkább megbékélt. A Nem látta senki és a Sírvers című költemények antológiai értékűek, de bármennyire is sikerültek, a költő úgy érzi, hogy „meg kéne fejteni egy mosolyt”, anyja szomorú mosolyát. Ezek a versek Gulyás Józsefnek számomra egy merőben új arcát fedték fel.

A második ciklus (A mi találkozásunk) a leggazdagabb, ami a költemények számát illeti: harminchárom verset tartalmaz a költő lányokhoz, nőkhöz fűződő kapcsolatairól. Emlékek termékei ezek is, de nagyon távol esnek a hagyományos szerelmes versektől, melyek rendszerint a jelent idézik, és a jövőbe csúsznak át. Nem, ezek a versek a már megtörténtről, és a már elmúltról szólnak, és inkább elemző hangvételűek. A költő felidézi nőkapcsolatait, de az érzelmi jelentésréteg alatt még egy fontos réteg van. Tudniillik a párkapcsolat a költő számára egy új életformát is jelent, melynek elfogadása válságot okoz számára. Ez az életforma pedig a „gyűlölt, de biztos komfort”, azaz a tisztes, anyagilag biztos életforma, amely számára láncokat is jelent. Az a fura kép bontakozik ki ezekből a versekből, hogy a költőt vonzzák ugyan a nők (meg a társas életmód), de ugyanakkor taszítják is. Ez az ambivalencia az alaphangja az egész versciklusnak. Sok példát idézhetünk ennek szemléltetésére. Az Egy fának dőlve című versben „rohadt idill”-nek tűnik számára a polgárok életmódja, máskor a számára tökéletes lény és a vers között ingázik, mert a költőt nem lehet megkötni, nem bírja elviselni a láncokat, a polgári biztonság nem ejti rabul (Jól van), megint máskor (Ahol megálltam) csalódva vallja be, hogy az asszony, akit nagyon szeretett, épp a „gyűlölt, de biztos komfortba” húzódott vissza. A Márta című versből kiderül, hogy költőnk esetében sehogy sem jött össze az „akarni és a van”. Ugyanakkor örökké vívódik emiatt, gyakran el akarja pusztítani magában a nőt (és mindent), de nem tudja, hogyan (Panni). Annához írt verséből (A Fekete Angyal) kiderül, hogy „két ember sose szerette így önmagát”, azaz a szerelem látszaton alapult. A ciklus talán egyetlen igazi szerelmes versének címe: Amit én üzenek májusban valakinek. Ebben a szerelem érzése elemi erővel van jelen, a költő pedig „eltört hangszer”. Mondhatnánk azt is, hogy a Mi találkozásunk a sikertelenül záruló kapcsolatteremtésekről szóló versek ciklusa. Erről tanúskodik a Túl mindenen című vers: a költő már átesett a „nagy halálos szerelmeken”. A Köszönet című költeményben a költő újra kifejezi örömét, hogy „mindent elrontottunk” és nem kötött szokványos normák elfogadására kényszerítő kapcsolatot. A ciklus utolsó verse (A parton) talán a legsikerültebb, hangulata megragadó. Ugyanakkor talán búcsú is egy korszaktól: a társkeresés korától. Amely, a versek tanúsága szerint, sikertelenül zárult.

A következő, harmadik ciklus (A pokol trónján) is bővelkedik versekben, szám szerint huszonötből áll. Ennek a ciklusnak a témája a költő és a világ, amelyben él. Újra visszapillantás ez (a korból, amikor már „édes az ágy”), és amikor újra felvetődik a költőt állandóan kínzó gondolat, élni vagy írni, azaz értelmezésében a hétköznapi élet élésen szemben áll a költői alkotással, a kettő egymást kizárja. Ahogyan mondja: „kiszállok, beszállok/le-föl, mint a zavarodott”. Ugyanakkor „a mélyből lehet látni és szomjazni a csillagokat”. Számára „szomorú história az élet”, gyakran úgy érzi, hogy „elégedetlen és nagyravágyó”, „egyik felem az árny/másik felem a fény”. Az előző ciklusban már tapasztalt ambivalencia (a szokványos élet vágyása és a tőle való iszonyodás) ebben a ciklusban központi téma. A tisztes polgári élet számára „gyönyörű akol”, lakóit irigyli és szánja egyidejűleg. Vannak versek, amelyek a teljes lemondás hangján íródtak (Csak ez a zöld, Mint a madár), máskor, harminckét évesen, úgy érzi csődöt mondott a kísérlet, hogy költő legyen, az üres papír látványa rémülettel tölti el (Rémít az üres papír). Aztán a csődérzés teljes csalódásba csap át: úgy érzi, környezetében („ebben a veremben/ebben a kuplerájban”) mindenki hülye. „Köpj álmaidra”, tanácsolja önmagának. A Sötét utca című versében pedig egyenesen örül annak, hogy egyedül maradt, kigyógyult a vágyból a polgári élet után. A ciklus záró versében (Mondd meg nekik) aztán végleg lemond a tisztes polgári életről: „azt akarom, hogy /egyedül lehessek most már”, „kigyógyítottam magam mindenből/ és mindenkiből itt”. Ebben a versében mintegy összegezi viszonyulását az őt körülvevő világhoz, elhelyezi magát a világban.

A negyedik ciklus (Negyvenegy) egyetlen terjedelmes versből áll, abból az alkalomból íródott, hogy a költő negyvenegy éves. Gulyás József talán úgy érezte, hogy ebben az életkorban számvetést kellene végeznie, így aztán a Negyvenegy tulajdonképpen (bankárnyelven szólva) köztes mérleg. Az önvallomás kezdetén azonnal leszögezi, hogy „tehettem volna többet is”, véleménye szerint általa a pokol beszélt. „Én már lemondtam mindenről”, állítja, magáról pedig azt mondja, hogy „rossz, nehéz természet/hisztériás beszédzavarok”. Negyvenegy évesen úgy érzi, hogy jöhetne a normális élet. Mert találkozott valakivel, akivel együtt élhetné ezt a normális életet. Változatlanul rossz véleménnyel van a gazdagokról, akik elfogadták a társadalom játékszabályait, magáról pedig kimondja: „én ráuntam/hogy asztal alól nézzem az életet”. Új kapcsolatában bízik: „most e kis masnis, barna szemű asszony/kimerített engem/tán végképp a káoszból”. Eddigi életére talán az volt a legjellemzőbb, hogy „senki tanácsát nem fogadtam meg/soha senkire nem hallgattam”, „nem vagyok hálás senkinek/ nem vagyok hálás semmiért”. Tehát negyvenegy évesen a sajátos és magányos út lezárul Gulyás József életében és egy új, káoszmentes élet lehetősége bontakozik ki előtte. Mint ahogyan mondja: „mert az élet értelme a boldogság”. Ez közhelynek hangzik, de az ő esetében, úgy tűnik, nagyon nehezen megvalósítható állapot. Ambivalenciák tömege feszíti énjét még ekkor is, de ezek mintha már veszítenének erejükből. S felbukkan a régmúlt is: „Kővágó, a kis éden” és „Ludas az egyetlen hely/a világon, ahol még élni lehet”.

A következő ciklus (Ami volt) huszonhat verset tartalmaz és központi témája az elmúlt szocialista rendszer egyes jelenségeinek bírálata. A mostani világ a költő számára a múlt „élő múzeuma”, mert a dolgok múzeummá alakultak át. A nagy pohárcsörömpölés előtt című versében azt mondja, hogy el kell távolítani a restaurált dolgokat, és újra felbukkan iszonyodása a tisztes polgári élettől, átkozza önmagát, hogy „ezekért voltam én beteg („a jólét gyengeelméjű virágai”). A dolgok alakulása számára felgyorsult, úgy érzi, „el, be, nem éred soha a reklámozott/világot”. A költő nem tud megszabadulni attól a benyomásától, hogy a szocializmusban sokan többek között az ő számlájára gyarapodtak, ő pedig lent maradt a pokolban. A kor jelentkező új embere az ő számára kaméleontermészet, a rendszer pedig „amit ad, duplán visszaveszi/és úgy veszi vissza, mintha adna”. Utálatának tárgya a karrierista típus, a rendszer kiszolgálója (Te aranyos templomegér). Jómaga lázadónak látja korában, akivel szemben a hatalom hűvös. Visszatérő motívum az a bántó érzés, hogy a javakat akkor nem osztották igazságosan. Akkori vezérlő elvét így fogalmazza meg: „már régen rájöttem/mindennek az ellenkezőjét kell csinálnom/mint ezek itt/akkor jó úton járok/nem tévedhetek el”. A fentiekben vázoltból kiderül, hogy Gulyás József egy meghatározott korhoz és jelenségeihez kritikusan viszonyult. Ez, úgy érezzük, korántsem jelentett nyílt kiállást az általa vélt igazság mellett. Inkább arra korlátozódott, hogy a versekben egyértelműen rámutatott az egy rendszer által hirdetett eszmék és az ezektől alaposan eltérő valóság közötti különbségre. Minden során érezhető, hogy Gulyás Józsefet igenis érdekelték a társadalmi mozgások, de azokban valójában tevékenyen nem vett részt.

Mi lesz holnap?, teszi fel a kérdést a költő a hatodik ciklus elején. Erre a tizennyolc versben keresi a választ. A ciklus első verseiben bizonyos borúlátás érezhető, úgy érzi, élete hasztalan, amit ő művel (versírás, kispróza) nem ér fel az élet apró, mindennapi tárgyainak értékével (A varrótű dícsérete). S hiába fújnak új szelek, a változások küszöbén ő hátat fordít mindennek. Mert nem tudja, ki a történések „rendezője”. Fentről azt üzenik neki, hogy „csak az irányt,/az irányt kellene jó tartani” (Igazuk van ezeknek). A ciklus címadó verse elemezni próbálja azt a nagy társadalmi kísérletet, amelynek célja a szocializmus és a kapitalizmus párosítása („a fa- és vaskerék lakodalma”). Ebben a versben is felbukkan a polgári élet réme egy „sült-paraszt-lány” alakjában, „kinek súlya ostobaságával egyenlő”(„és mennyi a pénze!”). A Zákány című versben kiáll az elhunyt költőtárs művészete mellett, akit méltatlanul mellőztek, a kritikusok nem ismerték el és fel („kritikusok kritikusok/minden szavuk/ a legszebb is sértés volt/és tévedés rólad”). Szó van a ciklusban arról, hogy a hatalom örökké maradni akar (Sándor a hátsó udvarban), a nyomor visszatérőben (Így szállok alá), ebben a világban a költő mindenféleképpen csak pórul járhat (Mint a költő), és hiába jön az új (Éjfél), a régi abba is beleilleszkedik. A ciklus utolsó versében (Epilógus) azt állítja, hogy elmondott mindent, most már akár végezhetne is magával. Hasonló befejezés, mint az előző kötetben (Vers – 1980). Talán azt mondhatnánk, hogy a ciklus verseinek írásakor Gulyás József nem találta reményt keltőnek a jövő lehetőségeit. Így jutott el a holtaktól a ködös jövőképig. S amikor a kör ily módon bezárult, és úgy érezzük, a költő elmondta, amit közölni szeretett volna velünk, még egy ciklus következik, amely akárcsak a Negyvenegy, mérleget kíván készíteni abból az alkalomból, hogy a költő ötvenéves („ötvenéves vagyok/és nem dicsekedhetem/sikerekben gazdag/irodalmi pályával, mint ő”) és vallani. Arról, miért nem tud itt élni. A terjedelmes vers rendkívül éles hangvételű, a vajdasági magyar irodalmi élet egyes jelenségeivel és képviselői magatartásával foglalkozik. Kezdi Bori Imrével, akinek a versét írja, és akitől bocsánatot kér, hogy műve ilyenre sikerült („lám ilyen vers születik/ha sürgetik siettetik az embert/Imre bá”). Gulyás József e verse alapján nem tartozott hivatalosan elismert költők közé („csak semmi államellenest/mondta a szerk Hegyesen”) és ez, valamint a körülmény, hogy mostanában szerinte értéktelen műveket és alkotókat dicsérgetnek, nagyon is érezhető elkeseredéssel tölti el. Lexikonba került neve, műve, de bírálja annak szerkesztőjét, úgy érzi, legszívesebben megszabadulna tőle a hivatásos kritikai céh. Nem riad vissza a névszerinti bírálattól sem (ezt már tapasztaltuk az előző kötetben is). Különösen sérti talán a neki adott tanács: „menj Noszára/az a te igazi világod kiskomám”. A verset azzal a keserű megállapítással zárja, hogy „majdcsak vége lesz mondom sírva vidáman/de addig még pofonok esnek íme”. Az Arról miért nem tudok itt ma élni valójában nem más, mint pofonok osztogatása, egy költő, aki emberi és alkotói méltóságában sértettnek érzi magát, adagolja a nyakleveseket, de kérdéses, hogy ez milyen reakciót vált majd ki. Mert a pofon okozta fájdalom nagyban függ a bőr vastagságától.

A költő érzéseit és gondolatait nagyjából ugyanazon a módon és eszközökkel mondja el, mint előző kötetében. Ebből a szempontból nem tapasztalható lényeges változás. Ez alkalommal is a nyelv mesterének mutatkozik, szójátékai újra szellemesek és mindig valamilyen funkciót töltenek be, azaz tartalmatlan és öncélú szócsavarásnak nincs helye a kötetben. Gulyás József költészete azonban nem nyelvi művészetében rejlik, hiszen a nyelv nála csak eszköz, hanem üzenetének kimondásában. Azt, ahogyan az olvasóhoz szól, nehéz pontosan megfogalmazni. Mert ha azt mondjuk, hogy költészetének hangvételére talán a természetesség a legjellemzőbb, az több módon értelmezhető. Viszont tény az, hogy a költő teljes nyíltsággal szól hozzánk, teljesen kitárulkozik, nyoma nincs a rejtőzködésnek, homályosításnak, mindig egy az egyben fordul felénk. Nincs köntörfalazás, homlokegyenest nekilendül és a végsőkig őszinte. Épp ezért Gulyás Józsefnek legjobban az élőbeszéd, a képzettársításon alapuló megidézés felel meg. Az ilyen módon megfogalmazott a legszelektáltabb és legtömörebb. Képei, legtöbbször kimerevített pillanatfelvételek, metaforikusak, és az üzenet kiváló kisugárzói. Vannak a kötetben versek, számuk nem elenyésző, amelyek tömörítése és elvontsága túlzottra sikerült, és ezért ezoterikusan hatnak a kívülállókra. Ilyenkor nem az a gond, hogy a vers többjelentésű, és az olvasó, ez esetben e sorok írója, képtelen minden jelentésréteget értelmezni, hanem az, hogy a túlzott tömörítés miatt a primáris jelentésréteg is elsikkad. Külön ki kell emelni ez alkalommal is, akárcsak az előző kötet esetében, az oximoronok gyakori és sikeres alkalmazását. Így például a Rózsi kisciklus negyedik verse oximoronok sorozata. De Gulyás József esetében az oximoron jóval több stilisztikai kapcsolódásnál: lénye ambivalenciájának remek kifejezője.

Hála a kötetből áradó természetes írásmódnak, szinte észrevétlenül teljes képet kaphatunk a költőről. A költőről, aki nem tartozik semmilyen táborhoz, akit nem kanonizált a hivatalos kritika, akinek végeredményben nemcsak, hogy világnézete, de talán kialakult világképe sincs, aki súlyos ambivalenciákat hordoz magában, aki hatvannyolcban lázadott, aki számára az élet a „délibábos negyedik dimenzió”, akinek „jókedve óráknál alig hosszabb”, aki „elégedetlen és nagyravágyó”, aki „reggel nem ismer magára, az éjjel írt sorokra”, aki „békés ember”, ellenére van a verekedésnek, akinek célja „felkorbácsolni/bántani, felforgatni az életet/és újra elrendezni”, és még sorolhatnánk tovább a költő természetének és gondolatainak sokaságát. Gulyás József kitárulkozó költőtípus, szókimondó és a végsőkig őszinte. Egy-egy ezoterikusnak minősíthető verse valószínűleg felfedné jelentésrétegét, ha a végén szerepelne keletkezésének dátuma. Az olvasó valószínűleg könnyebben tájékozódna, és újabb összefüggéseket lenne képes felfedezni. De így is a Mi lesz holnap? a kortárs vajdasági magyar irodalom egy magányos és különös csúcsa. Egy, úgy tűnik, befolyásolhatatlan és független költő legszemélyesebb vallomása az őt körülvevő világról, de mindenek előtt önmagáról.