Boško Krstić

A leghosszabb út

Az általános iskola második osztályának második félévét Szabadkán kezdtem, és valósággal pokollá vált az életem. Bár egy Jaszibarához közeli házba költöztünk, de valamiféle titkos szabály, vagy egy tanhivatalnoki ízetlen tréfa következtében a város másik felén, a Jadran mozi épületében működő Jovan Jovanović Zmaj általános iskolába kellett járnom. Minden elsődleges jót – a nagyszünetben Lajčo iskolaszolga árulta kiváló pereceket és kifliket; Nada Tikvickit, a gyöngéd és időnként kissé ideges tanítónőt; az osztály gyönyörű lányait: Tamara Šarićot, Anita Kobašt, Jelisaveta Sabót, Jelica Malagurskit; a jóbarátokat: Ivan Čeljuskát, Franjo Neorčićot (hogy az milyen jól rajzolt!), Bujakot, Kurucot és a többieket – beárnyékolt a HOGYAN ELJUTNI HAZÁIG? valóságos rémálma, félelme és bizonytalansága. Jól feltaláltam magam a majorokban, életem addigi színterein: Ungáron, Fernbachon és Szepesen, ahol egyetlen messze magasló fa is elég volt ahhoz, hogy otthonom helyét meghatározzam. Vagy az én szlavóniai Martincimban, ahol az első osztályt Joze Šustić tanítónál kijártam, és ahol minden házat, és minden helybelit ismertem. Šustić tanító Szabadkára, a nagyvárosba való indulásom előtt egy ábécéskönyvet adott ajándékba (azidőtájt az egész országban ugyanabból az ábécéskönyvből tanultak), én pedig új, ismeretlen közösségemet elkápráztattam olvasásommal: ,,Suhog-e az erdő, Mása? Mása, suhog-e az erdő?" Ám ahogy közelített az utolsó óra vége, úgy lett úrrá rajtam a pánik: megtalálom-e majd az utat a Jaszibara távoli, nádfedeles kunyhójához?

Az első napokon apa és anya megvártak az iskola előtt. Ez isteni volt: fogják a kezed, te pedig kedvedre bámulhatod az embereket és az épületeket, biztos lehetsz benne, hogy gond nélkül hazatalálsz. De mert ez a szüleimnek nem ment olyan könnyen, és nyilván a tanítónővel való megbeszélésük alapján, egy idő elteltével néhány idősebb társammal mentem haza. Legalábbis pár alkalommal, de mert a hazaérkezés egyikünknek sem ugyanaddig tartott, és mert érdeklődésünk sem ugyanarra irányult, egyszóval, mert az akkora már körvonalazódó szokás szerint mindenki a saját feje szerint szeretett menni, egyre többször maradtam út közben magamra. Elismerem, én magam is nagyban készültem az önálló hazatérésre. Ez a készülődés pedig mindennapos lett, ha a tennivalók sora rendszertelen, naponta más és más is volt.

A kötelező felkészületi gyakorlatok egyikét a Jadran előtti plakátok és fényképek kihagyhatatlan nézegetése képezte, méghozzá törvényszerűen elhúzódó időtartamban, ha éppen aznaptól vetítettek új filmet. Azután rendszerint az iskolaépület alagsori ablaka következett, ami mögött az öklözők edzettek. Az Öklözők! Šovljanski, Stefanović Čefa, Tamási, a Romek fivérek… A rácsos ablakon át a felnőttek és hírnevesek világába nyertem betekintést. Ha éppen nem volt edzés, a vasútállomás vonzott magához, bizonytalan sejtésekkel és kívánságokkal vártam egy befutó szerelvénnyel érkező ismerőst, és nagy tisztelettel tekintettem a kupéajtóban az utasok jegyeit elszedő vasutasra. Azt hittem akkor, hogy a jegyeket majd újra áruba bocsátják. A hazatérésre való készülődés meglehetősen elhúzódott, amikor úgy döntöttem, hogy múzeumba megyek (akkor még a Reichl palota épületében működött). Tulajdonképpen a botanikai kiállítás két kitömött oroszlánja érdekelt (mint később megtudtam, Vojnich Oszkár gyűjteményéből származnak). A másik életkép, amely előtt szintén elidőztem, a két személynek korhűen berendezett szoba volt – benne pedig nagyanya és nagyapa, gondoltam én akkor. Ez a szoba még ma is része a Városi múzeum kiállításának, ám amikor utoljára megpillantottam, azt kellett látnom, hogy az a két ember, az a két bábu, tulajdonképpen nem is idős embereket ábrázol. Sőt, azt kellene mondjam, inkább tűnnek fiatalnak. A felkészülés gyakorlatai közé az időjárástól, az évszaktól vagy a kedélyállapottól függően besorolható volt a Kifli új épületének felkeresése is, ami lenyűgözött azzal, hogy valódi, kifliszerű sarlója néhány iskolatársamnak is otthont adott. Aztán választhattam még a mai Pátria szálló helyén tátongó gödröt, (és ha tél volt éppen) az iskolatáskán való szánkázást (az akkori iskolatáskák disznóbőrből készültek, és kiszolgálták az egész iskoláskort). Később megtudtam, hogy az egy második világháborús bomba nyomán keletkezett, a bombatölcsért egy kicsit elegyengették, alkalmi padokat helyeztek el az oldalán és ökölvívó-mérkőzéseket rendeztek benne. Aztán végül, mindezen készülődés végén, amikor már nem kínálkozott több egérút – csak haza kellett indulni.

Az eltévedéstől való félelem Jancsi és Juliska meséjére emlékeztetett. Jancsira, aki morzsákat szór, hogy az utat megjelölje, amelyen kitalál majd a rengetegből, ahová pedig épp azért csalogatták, hogy eltévelyedjenek, és soha többé ne találjon ki onnan. A szerencsés végkifejlett előtt azonban a morzsákat természetesen felcsipegetik a madarak. Ezért morzsaszórás helyett inkább az épületeket igyekeztem megjegyezni, s egészen addig, míg a hazavivő út képei világosan be nem vésődtek emlékezetembe, ezeket nem is a madarak, hanem a feledés szedte fel. Haza mindig a Korzón, annak is kizárólag jobb oldalán indultam. Az utcai forgatag, a rengeteg járókelő, a kirakatok, este pedig a fényözön elvonta minden erőmet. Minden változatosság vonzott, miközben minden erőmet az útra kellett tartogatnom; míg egyenesen, a jobb oldalon hazafelé haladtam, már akkor eszembe jutott aggódó anyám arca, aki nem messze otthonunktól, a Tejpiac elején várt engem. És még csak a Korzó elején jártam! Viszonylag egyszerű volt eljutnom a Munkás moziig, itt azonban megint elvesztettem a fonalat. Ismét fényképek, szotyolaárusok, egy kartonbábokat kínáló, cérnaszállal lábukat és karjukat emelgető rokkant, és az ő híres reklámszlogenje az első vulgáris mondattal, amit hallottam: ,,Itt a Marika, pucér a lika!" Miután hatalmas erőfeszítéssel elszabadultam a mozibejárat mágnesétől, még nagyobb próbatétel vár rám: az Union üzlete. Ennek kis kirakataiban mindig volt valamilyen különlegesség – szárított tőkehal, banán, az ajtón át pedig áradt a vanília- és az erős, a savanyú cukorka-, a selyembonbonillatt. Fontos volt az uzsonnán vagy az uzsonnát kihagyva megtakarítani egy-egy dinárt öt vagy tíz deka vegyes cukorkára. A hazavezető út legfőbb eseménye azonban a pult mögött állt. A bonbonokat Tihomir Ognjanov Bata árulta, a legjobb szélső, aki a Szuboticában valaha is játszott. Ez aztán döfi, az édességet Bata Ognjanov méri ki és teszi staniclidba! Amikor a megrázkódtatásból magadhoz térsz, még az utca túloldalán lévő Plavi9 is kabátujjon ragad és megállít.

Hadd maradjak még kicsit, gondoltam magamban, mert egy pillanatra megjelent előttem édesanyám képe, majd ismét szertefoszlott, és máris a Pelivan előtt álltam. Kevés az a gyerek, akinek mire odaér, marad még költőpénze, ezért jobb híján csak megbámultam a gyerekeket, akik szemtelenül vihogva, kezükben a teli fagylalttörcsérrel kiléptek az utcára. A fagylalttal ezúttal várni kellet a másnapi iskolába menésig. A Pelivan után veszedelmes fordulópont következik. Hamarosan jobbra kell kanyarodni, de nem ám a Borovónál. Egy pillanatra ott is összemosódnak a dolgok, miközben a kirakatban álló rövidszárú gumicsizmákat nézem, és arra gondolok, amelyet hordok, és amely mindig kilyukad, bár itt-ott már be is foltozták, ám még mindig átengedi a vizet. Nehogy itt forduljak le, hanem majd kicsit odébb. Csakhogy a Borovóval szemben a fényképész valakit állványára erősített géppel fényképez, és egy egész család várja, hogy a hívóba tett kartonon tulajdon szemük előtt kirajzolódjon a képük. Nehézkesen, a jobb oldalon haladás elve alapján még egyszer meghatározod az irányt, ám akkor ér az újabb megrázkódtatás, a Strossmayer utcából kidöcög és a Rudics utca felé veszi az irányt a villamos. Itt a legnehezebb megőrizni a lélekjelenlétet, az erős koncentrációt, és közben azt ismételgetni: ,,a villamos most balra tart, de én bizony jobbra fordulok." Miközben magad is balra tartanál, és a villamos nyomába erednél. A sarkon egy pillantás a magasba, minden rendben, itt van az Atlasz, itt aztán minden kétséget kizárólag le kell fordulnom, nem továbbhaladni egyenesen, s főként nem fordulni balra. Jobbra kell tartani, aztán meg egyenesen tovább, át a piacon várokozástól és aggódástól eszét vesztett édesanyám karjaiba.

A nap leghosszabb útja véget ért. Zsíroskenyér meg Jaszibara vár.

(Beszédes István fordítása)