Csányi Erzsébet

Senkiföldjén – valóság és szó nélküli történet

Végel László: Exterritórium. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000.

Végel László is jegyzetelt 1999-ben a NATO-bombázások ideje alatt. Azóta a háborús naplók egész sorozata látott napvilágot, és a rendkívüli eseményekről szóló beszámolók már dokumentumértéküknél fogva is jelentősek. Politikus, történész, pszichológus, szociológus számára egyaránt különös kihívást jelentett mindaz, ami akkor megtörtént, elhangzott, hisz a történelmi ,,fejlődés” hirtelen ugrásszerűvé formálódott.

Végel László íróként néz szembe a feladattal, a korforduló tömény eseményességének interpretációs kényszerével.

Végel a történések végtelen folyamából jeleneteket ragad ki, művének az Ezredvégi jelenetek alcímet adja. A jeleneteket mozaikkockákból állítja össze, mert csak problémagócok köré összeránduló víziói vannak arról a jelenről, közelmúltról, amely teljességgel elvalószínűtlenedik.

A naplószöveg önmagára is reflektál, s ebből kiderül: a bombázások kezdetén nehezen oldódott a félelem, a szerző semmivel se tudta elterelni a figyelmét, belefásult a bujdosó ember magányába.

Mindeközben az író, mint író csődöt mond, képtelen bármilyen célirányos tevékenységre, teljesen megbénul. Az írás, mint terápia lehetősége is felmerül, mint utolsó szalmaszál, amibe talán még belekapaszkodhat az, akinek vannak erős szavai, aki a szó művésze. A szövegnek ez az önreflexiós vetülete egyrészt azt fogalmazza meg, hogy a valóság tájainkon immár huzamosabb ideje nem eléggé valóságos, másrészt, hogy a szó nem eléggé hiteles, a nyelv hűtlenné válik. ,,Napról napra jegyezgettél valamit, mondjuk egy héten át, aztán pár napos szünetet tartottál, s kezdted újra az egészet, de ahogy utólag belepillantottál ezekbe a feljegyzésekbe, elképedve vetted tudomásul, hogy mennyire semmitmondóak. Arra a felismerésre jutottál, hogy a naplóírás közben nem a külső történések a legfontosabbak, sőt, azok nem is fontosak. A külvilág csak zavarja a naplót… Az kell hozzá, hogy az ember tisztázza magában saját világát, hogy találjon egy képzeletbeli világot, amit úgy gondol át, mintha nem volna képzeletbeli. Eközben kénytelen voltál belátni, hogy képzeletbeli világod összezsugorodott, másikat nem találtál, tehát semmit sem tudsz magadban tisztázni.”

A naplóíró visszakozik a valóság abszurd tünetei elől. A túlharsány tények színe előtt a fantázia világa is szétporlad. Így az események értelmezése is lehetetlenné válik: ,,Ültél a számítógép előtt, írni akartál. De terhes volt számodra az írás, nem találtál szavakat a történtekre. Csak képek és jelenetek tünedeztek fel, jelenetek, amelyek lassan-lassan további apró jelenetekre bomlottak. Nem akadt egy történet sem, ami összefogta volna őket. Hiszen a történetet két dolog fogja össze: vagy az igazság, vagy a hazugság… Látván, hogy minden egyes szó cserbenhagyott, amint keresni kezdted az igazságot, menten beláttad: az írás nem vezet el hozzá. Az igazságnak nincs története. Mi lesz veled, ha hűtlenek lettek hozzád a szavak, mint Jónáshoz?”

Paradox módon azonban a tolakodó eseményesség átfordul önnön ellentétébe, mert a naplóíró a mű végén megállapítja: ,,Minden úgy történt, mintha nem történt volna semmi.”

Az Exterritórium körkörös napló, június 10-ével kezdődik, a béke napjával, innen indul visszafelé az időben, mintegy nyomozásként. Az oknyomozás célja: a világ megértése.

„Ez a te világod. Harag és fájdalom nélkül akartad megérteni.” Innentől a korábbi események feletti terepszemle rendeződik jelenetekbe- a harmadiktól a tizennegyedik jelenetig, amikor ismétlődnek a béke, az öröm felemás képei és egyes mondatok az első jelenetből.

Ez a bezáruló szerkezet a múltba és a képzeletbe türemkedik be, elmélyíti az oksági összefüggéseket az apák, a nagyapák és a gyerekek viszonylatában is. Szerbia a valóságtól menekül, két világ, két lélek dulakodik benne: a tapasztalati és a képzeleti. A szerbiai kisebbségi író pedig még hátrább hőköl: „továbbra is úgy rejtezkedsz, mint eddig… Nem leszel jelen. Egyre kevésbé leszel jelen: begubózol anyanyelvedbe…”

Az Exterritórium számot vet az elődök döntéseivel, hazakeresési modelljeivel is, de a vallomástevő saját fiatalkori nézeteivel is. A mérlegelés a 68-as ideáloktól vezet máig. Akkor még élt az itteni magyar íróban a hazáról kialakított kép: „Te nem vállaltad az idegenséget, benned volt visszavonhatatlanul, de te úgy próbáltad semlegesíteni, hogy csupán feleseltél vele.” A fiatalkori önérzet nem tűri a vesztes pozíciójának elfogadását. Az esélyegyenlőség igénye azt diktálta, hogy a másság értelmezze úgy önmagát, hogy abból új érték legyen s ne kudarc. E felfogás szerint még ma is úgy tűnik a naplóíró számára, hogy Jugoszlávia merész európai kísérlet volt… „Lehetett volna intellektuális kaland, európai utópia… a modernitás  zászlóhordozója…”

A számvetésben a másság , a kisebbségi lét, a különös megfogalmazásához terekre van szükség. Újvidék színterei mellett az öndefiníció koordinátái közé tartozik Belgrád és a tenger. A fiatalkori véletlenszerű utazások a tengerre eszméltető hatásúak voltak. “A másság tudatát a mediterráneumi táj csempészte beléd… Az ismeretlen emberek között kellett kérdezned önmagadra: ki vagy te?… Sehogyan sem tudtad magad kitalálni… Úgy figyelted magad, mint egy idegen…Kellett a másság, amelyben kínosan szembesültél saját másságoddal.”

A zaklatott, anarchikus létállapot most sokkal gyászosabb végkövetkeztetésekkel ismétlődik meg. A kisebbségi író úgy érzi, senkivé tette ez a világ, lim-lommá, aki véletlenül vetődött ide. Neki nem adatott meg még a felmagasztosulás, a katarzis, a mítoszteremtés lehetősége sem. Irracionális, végzetes játéktérbe került. Ehhez is konkrét földrajzi színhelyek kötődnek, a labirintusban való bolyongásnak nincs vége:sorra kerül Szabadka, Szenttamás, Temerin, a tanyavilág. A faggatózás, az erkölcsi kétely egyre tragikusabb; kérdés, meddig tudunk hazudni önmagunknak. Viselkedésszociológiai, etikai, pszichológiai vizsgálatok kerekednek ki abból az eszmefuttatásból, ami egy-egy jelenet köreit írja le. A kisikló én, a szabotáló jelen, a megnevezhetetlennek tartott gonosz, a tudatba beosonó háború-mind állomásai a nacionalizmus, a „másságtól való ódzkodás” történetének. A háború története „az identitás megsemmisítésének az elképesztő vágyát” hordozza. Ehhez csatlakozik a hazugság igénye , a felelősség hárítása, a számvetés elodázása, újabb haladék.

Pedig „nyilvánvaló, hogy mindezek után senki sem folytathatja ott, ahol abbahagyta”. Végel László „vakmerő” kísérletet tesz, hogy megalkossa az igazság történetét. Nem kér haladékot, el akar számolni, legalább személyes életét, emberi-írói illúzióit illetően. Így nyitja meg önmaga számára a mély változások korszakát , az új évezredet, amelyben az új Történet majd pontosan és szükségszerűen hordozza minden korábbi töténetről való tudatát.