David Kecman Dako

Felugrás helyből

Egy gondolat ébreszt: máshol lenni!

És a kétely: ez volna a lázadás, a szembeszegülés a körülményekkel, az elkerülhetetlennel, a dolgok megszokott rendjével, az adott, a hajnaltól az egyedül bizonyos éjjelig tartó események meglehetősen unalmas sodrával, az előre ismert végkifejlet felé haladással – amelyek a ,,normális világ" minket első lépésünktől sakkban tartó elvárásai, csak hogy (alázatosan és mosollyal az arcon) folyamatosan bizonygatnunk kelljen, ,,méltóak vagyunk hozzá", cseppek vagyunk, bebiztosított hellyel az unalom mocsarában, csak mert nem zavarunk sok vizet, nem lépünk ki a keretből, a mederből és (ha kell) vissza, vagy akár a magasba, a felhők felé, amelyek összegyűjtve a lelkét kilehelt, a mocsárból megszabadult vízcsöppeket, együtt úsznak/utaznak a földi és az égi végtelen között, kicsi híja és eltakarják a napot és elillannak (elutaznak) a csak általuk ismert irányba, a csak őelőttük ismert alakban, s a kozmikus viharok közepén álló útmutatótól vezérelve?

Vagy: Az utazás értelme nem éppen abban a mély vágyban, szükségletben, szándékban gyökerezik, hogy a helyváltoztatás megváltoztat (bennünket), hogy az állandó lakhely cseréjével elrejtőzhetünk a bizonyosság elől, amellyel, ki tudja, mi okból kifolyólag, megbékélni sehogy sem tudunk?

Már annak gondolatát is – hogy a lépés, a repülő-, a hajóút elmozdíthat minket arról a helyről, amelyhez oda vagyunk horgonyozva, amelyre kitettek minket, odabetonoztak és ahol gyökeret vertünk –, már a messzeség megközelítésének szándékát, az útra kelés vágyát is – amely a nyugtalan álom után, az első cigarettánál és kávénál, a kortyokkal/kékséggel kísért keserűség partjai között jelentkezik –, a kalandvágyó borzongás kíséri, és reménytolulás, hogy a vállunkon és a szívünkben a nappalok és az éjszakák megtömte poggyász nem olyan teher, amitől ne tudhatnánk megszabadulni.

Az efféle szándék keltette elképzelést, majd a tényleges lépést teljessé a cél felé történő elmozdulás teszi, a mozgás és a folyamatos távolodás – ám bármennyire is elvontnak, illuzórikusnak tűnik ez a vállalkozás, ez az útja a menekvésnek. Ha meg se mozdulunk, az utazás lehetőségére akkor is kipattan a szikra, a szikra tüzet gyújt, hogy a szétkapart tűzzel látókörön kívülre kotorjuk az aggodalom és a nyugtalanság üszkét, a felismerést, hogy holnap is ugyanez a hely vár minket, ugyanitt lesz a célpont, s annak közepén, mindegyik célkeresztben mi állunk magunk.

Elmozdulni, kiugrani, elhajolni az ilyen célkeresztből, olyan lehetőséget/megoldást követel, amely a válság keresztútjának, a kereszttüzek alá vett pályák, a célzók bénító tekintetének elkerülésével számol, mintha megkerülhetnék azt az űrt, amelyben az eltűnésre ítéltek villanása/árnya kísért.

Amikor kitörünk belső fojtogató terünkből, eltávolítjuk az unalom, a közönséges hétköznapok keserű üledékét, egyúttal arra is gesztusértékű kísérletet teszünk, hogy a tükör előtt levegyük az álarcot, amikor is saját, rajtunk kívül mindenki más előtt titkos harmadik szemünk megpillantja igazi arcunk. Bizonyára ezért vagyunk gondolatainkkal egyetemben egy másik városban, mindig más, előttünk eddig ismeretlen emberek között, s mi magunk is mások: szebbek, nyugodtabbak, toleránsabbak, szárnyalóbbak, lendületesebbek a beszédben és járás közben, fiatalabbak, magunknak is elviselhetőbbek, reálisabbak, bizalomkeltőbbek, derűsebbek… És mintha az utazás nem pusztán egy újabb szakaszát teljesítené, de a gyermekkorhoz való visszatérést is lehetővé tenné, méghozzá azon részéhez, amelyre emlékezetünk sem terjed ki. Ezért aztán, hogy éveink számától függetlenül az utazás lehetőségének gondolatából – az akárcsak röpke kiruccanásra elegendőből, a hétvége, az ünnepnap gyermeki, ifjonti derűjéből a közeli folyóparton, a városmenti, az új lakóteleppel egyre jobban megközelített, titokzatosságát ezért folyamatosan veszítő erdőben – bennünk egyre kevesebb marad. Erdővé most már nem a fatörzsek (folyamatosan csökkenőfélben lévő) száma teszi, hanem egy-egy mókus, varjútelep, a tűlevelűk eső utáni illata, miközben szivárvány borul az erdő fölé, amihez a gyerekkori mese kapcsolódik: fuss mielőbb át a szivárvány alatt! Ha sikerül, odaát másmilyen, ott másvalaki leszel!

Az utazás, amelyet a vágyakozás, és gyakorta annak létszükséglete vált ki, hogy kiléphessünk az ismert személyek és tárgyak látóköréből, közel áll a születéshez, Az ő méhének ajtain való kijutáshoz (Mirko Kovač azonos című regénye alapján); az állandó lakhely, a mozgáspálya, az adott körülmények megváltoztatása hasonlatos ahhoz a cselekedethez, amellyel leválunk a köldökzsinórról és sajátunkká, függetlenekké, szabadokká leszünk… Ismételten egy alkalom az önmagunkkal való szembesülésre, arra, hogy szabadon csatangolva, szánt szándékkal, tehát tudatosan, vagy ösztöneinkre hagyatkozva választott térbe kerülve ismerjünk rá önmagunkra. Pihenő ez nem annyira a környezetünk, mint inkább a magunk számára, illetve mindattól, ami minden másnál jobban meghatároz, elterel, korlátoz, és maga alá kényszerít minket…

Ha csak emiatt, pihenés, felfrissülés, képeslapvárosok látása céljából utazunk, az látszata csak a szabadságnak, új csapda és – újabb áldozat a hétköznapok oltárán. (Az eszerint gondolkodóknak és cselekvőknek) ez legvégül csak újabb kimerültséghez vezet, újabb réteget képez a magunkkal és másokkal való elégedetlenség iszapjában, és tovább tetézi a mélyülő kiúttalanságot. A köldökzsinórt csak gondolatban metszettük el, a valóságban az utazással csak megnyújtanunk sikerült, s a történés ideje (az út és a pihenő) lejártával a hideg ismét összerántja, akárha kötőfék volna, még szorosabban a jászolhoz, az állandó tartózkodási helyhez kötöz, tulajdon birtokunkhoz láncol, hogy megtartásáért véres izzadva rettegjünk, miközben a mi maradandóságunk az, amit a napok elemésztenek.

A sínpályáról való kisiklásoknak annyi haszna, hogy az utazás mind kevésbé képes megmutatni/nyilvánosságra hozni minden összefüggést/kötöttséget, valamint a saját szabadságunkba és értékeinkbe vetett hit hiábavalóságát, mintha csak egy tenger fenekén fekvő kagyló gyöngye volnánk.

Bármennyi időbe is telik, míg valamely ismer(e)t(len) helyen kötünk ki, az utazás ezúttal is alkalom az önmagunkkal való szembesülésre. Célszerűsége legkevesebb kétszeres, és nem kimondottan az anyagi és a szellemi kincseket tartalmazó, az állandó tartózkodási helyre, akár a bűntény helyszínére visszaszállítandó poggyászban keresendő. Alkalom ez arra, hogy míg bizonyos – magunkhoz és másokhoz fűződő – illúzióinkkal leszámolunk, szert tegyünk helyette újabbakra. Javarészt attól függ minden, hogy mit viszünk magunkkal az útra, legyen szó például pénzről, ami szinte mindent meghatároz: az indulás időpontját, az utazás helyszínét, az ottartózkodás/a más realitásoktól való távollét időtartamát, a találkozások tartalmasságát, egészen a bőröndök számáig távozáskor és visszatéréskor, ezek feszességéről, vagy a lelki gazdagságról, amely az anyagi helyzettől függetlenül a legfőbb mozgatóerő, és a Föld legfontosabb pontja lehet – amely a kör közepét magával az éggel köti össze.

Akik csak a zsebükre hagyatkoztak, az utazásról visszatérve még hiúbbakká, pöffeszkedőbbekké, szemtelenebbekké, elvakultabbakká lesznek, meg még elégedetlenebbekké a világgal, amelyhez köldökzsinórral kötődve vissza kell térniük. A szellemi poggyásszal útrakelőknek, akik saját eszüktől vezérelve meleg szívvel közelítik meg a képzeletük célul kitűzte helyet, ha az nem az úton lepi meg őket, miközben kedvüket lelik minden délibábban, elegendő a kevés (szájuktól megvont) zsebpénz is, a hálózsák, a legszükségesebbeket tartalmazó hátizsák, a vastagtalpú (és vízhatlan) cipő, az esőköpeny és kezük hüvelykujja is. Legkedvesebb barátaim ekképpen járták be a világot. Új nomádokká lettek. Az utazás számukra vagy egyféle gyógynövénykúra volt, vagy pedig alkalom arra, hogy belevesszenek a sokaságban és a távolságba. A világban és önmagunkban való ismeretlen keresése mennyi utazást rejt magában, illetve mennyit nem, én mégis azt tapasztalom, (szemre) lassabban öregednek, még mindig őszintén tudnak örülni annak, ami e városban visszatértükig még mindig változatlan maradt. Amint hazatértek, s erre leginkább váratlanul és kényszerítő körülmények hatására kerül sor (haláleset a családban, jelentős megtakarítás a fogászati szolgáltatáson, a lejárt szavatosságú test nagyjavítása), ismét hosszú, éjszakai sétán kapjuk magunkat. Egy kis ideig a főutcán haladunk, a csinosítást megúszó régi városmag mentén, miközben a város újabb hálófülkékkel bővül, nő/kiszélesül a betonsivatag egészen állandó helyünkig a régi kávéházban, ahová csak ilyen társaságban járok, mert attól tartok, ha egyedül jövök is, szóba elegyedek a szemeim előtt minduntalan megjelenő árnyakkal. Leghosszabb és legbeszédesebb a városon kívüli sétánk, amikor a nagycsatorna mentén, az örök nádas erdőjével szemben haladunk, azokon a helyeken, ahol a kiskölykök úszni megtanultak, ahol miközben a feneketlen térrel először találkozva jó sok vizet nyeltek, fulladoztak, megcsapta őket a halál szele, kezük és lábuk kétségbeesett mozdulataival, helyváltoztatással/utazással odázták el tulajdon eltűnésüket. Ez a csatorna menti csapás, egykori rettenetünk emlékhelye, a gyerekkorra és az ifjúságra, az első ölelésre, a küzdőtérre való emlékezés oázisa elvesztette ártatlanságát, örök felkiáltójel és kérdőjel kíséri.

Az új nomád, közöttük az én sok barátom is, többnyire világvárosból, Párizsból, Chicagóból jelentkezett, amikor az ő (kinek a szülőhelye, ki meg csak itt katonáskodott) meg az én városomat is bombázták. Ha távol is vannak, hallgatagon és ki-ki magában is, ők az én legjobb beszélgetőtársaim. Micsoda beszélgetőkönyv volna az, ha valaki kihallgatná, lejegyezné és megjelentetné a hallottakat. Számomra ez egy nagy és befejezetlen mondat. Nagy rejtély, mert igazságtól terhes, ahogyan azok Zbigniew Herbert vagy Gombrowicz esszéi is – sehogy sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az utazással valamitől folyamatosan menekülünk. Mint Herbert (szabadkőműves) templomépítői, akik dolguk végeztével igyekeztek mind messzebb kerülni az építkezés helyétől, legtöbbször a templomosokkal tartottak, és leginkább Palesztinába. Ez volt az önvédelem egyetlen lehetősége katasztrófa esetére: mivel ha az impozáns, adott esetben ingoványos talajon – akkortájt még nem végeztek mai értelemben vett talajvizsgálatot, – emelt építmény pár év múlva leomolt, belesüppedt volna a földbe, építői a büntetést, a kegyetlen megtorlást nem kerülhették volna el. Az építészmesterek neve ismeretlen, a palesztinai sírokon sincsenek nevek, csak a katedrálisok állnak ma is, s mindig ugyanabban az órában, lehet, hogy épp éjfélkor, harangszóval üzennek az építőknek, úgy hogy beleremeg az ég: nyugodjatok békében!

Sem az úszás értelme abban a bizonyos csatornában, amikor a kéz- és lábmozdulatokkal ellensúlyoztuk a mélység, a békalencse, az iszap, az eleven mocsár mágikus vonzását, sem pedig az utazásé (micsoda ábránd) nem az állandó helyről való eltávozásban és egy meghatározott helyre való érkezésben keresendő. A cél a mozgás, a folyamatos haladás, az úszás, a törekvés, a repülés… Az egyhelyben állással, puszta kézzel, észrevétlenül saját sírunkat ássuk.

Az utazás, akárcsak maga az élet, a körülményekkel, az elkerülhetetlennel való szembeszegülésként is felfogható, örökös küzdelem a tömegvonzással, és legfőként a föld vonzóerejével szemben. Megtétele a két szem közötti örökös fesztávnak, még ha az utazás nem is pusztán a távolságok megtételéről szól. Minden, még a legparányibb lépés is utazás, hőstett és kaland.

Minden időben és térben történt (oly kisszámú) utazásom mérlegét megvonva rá se nézek a világtérképre. Legfeledhetetlenebb utam műtétem másnapján történt. Felkeltem az ágyból, úgy, hogy senki sem segített, egyedül kerestem fel a mosdót, majd visszatértem, de nem az ágyhoz, hanem amint beléptem az ajtón, tettem előbb egy kört a sebészeti osztályon, csigalassúsággal csoszogva, mindenesetre a fal mellett; leküzdve a szédülést, az altatógáz keserűségét a számban, így érezheti ez a bolygó is magát, amikor az űrben kering… Az egyetlen kör kevés volt, tovább folytattam, egészen addig, míg el nem gyöngült lábam. A benn töltött napokkal szaporodott korareggeli, nagyvizitet megelőző köreim száma is. A gyógyulás a világutazással egyenlő, amelynek végcélja azokban a nagyvárosokban keresendő, amelyekben rejtőzködő barátaim élnek, amelyekből a halhatatlan székesegyházak harangjait ábrázoló fényképek érkeznek. Ki kell majd mennem a város szélére, s ha beléptem a fák alá, meg kell majd állnom, vonalat húznom a lábam nagyujja elé, lendületet vennem a karjaimmal, és amennyire csak lehetséges, helyből a lehető legmagasabbra ugornom. Helyből felugrani, legalább egy méter magasságba nem egyszerűen az életerő visszatértének bizonysága. Ezzel váltok jegyet az összes messzeségbe tartó járatra. Olyan hely- és menettérti jegy ez, amelynek érvényét az idő sem korlátozza. Legfeljebb majd meggyűrődik, beszakad, kifakul és elrohad. E mozdulat nélkül képtelenség a világ legmagasabb csúcsán keresztüllépni, ez pedig az otthon küszöbe, amely akkor is megvár minket, ha mi már belevesztünk a kozmikus viharokba, és ha az otthonunk helyén hamu áll. Csak itt, ezen a helyen ugorhatunk a távolságon át, még ha csalóka is a látszat, hogy a túlsó felén ölelő karral várnak minket. Ezzel az ugrással az új, és az újabbnál újabb messzeség karjaiba ugrunk. A végtelenség mélyéből, onnan, ahol a földi és az égi végtelen, és egyszerre minden létező és valaha létezett harang visszhangozása egyetlen egy léniává szűkül, ahhoz hasonlatossá, mint amit mi a lábunk elé húztunk.

(Beszédes István fordítása)