Bela Duranci

Utazások

Sokféle van, olyan, amelynek meghatározott a célja, a turista bolyongások és barangolások; a háborús esztelenség előli menekülés; a távoli rokonok meglátogatása, akik egyáltalán nem örülnek jöttünknek; olyan, amikor az ember a mindennapi betévője miatt kel útra; esetleg amikor csak más időtöltés híján... Ez alkalommal azonban essék szó inkább azokról a talányos, a képzőművészek kiállítási katalógusaiban oly szívesen emlegetett utakról, amelyeket általában a tanulmányút elnevezéssel illetnek. Eme bűvös kifejezés után aztán egész sor állam, város felsorolása következik. Van, ki többről, más kevesebbről tesz említést. Feltételezzük, hogy „ez” az előzőek munkásságában inkább kimutatható, mint az utóbbiakéban. Köztudomású azonban az is, hogy számos alkotó az életben el nem hagyta szülőföldjét, mégis olyan életművet hagytak örökül, amely fittyet hányt minden idő- és térbeli határra!

Minden viszonylagos ugyanis, épp úgy, ahogy annak idején Ivan Tabakoviæ (1898-1977), a jugoszláv képzőművészeti élet bölcs figurája mesélte, aki – ne felejtsük megemlíteni – meglehetősen sokat utazott is. Egy ízben, éppen amikor a kisebb-nagyobb, múlandó és tartós képzőművészeti értékekről folyó vita „patthelyzetbe” torkollott, az idős úr halkan megjegyezte:

– Tudják, kérem szépen, még az elromlott óra holt mutatói is egy pillanatban az abszolut pontos időt mutatják – amikor az idő találkozik az állásukkal!

Ennek alapján, a „mi lett volna, ha másként történt volna” féle eszmefuttatásokat most tegyük félre. Én az alábbiakban azt állítom, hogy az általam felsorolt alkotók pályaképe utazások híján másként fejlődött volna, mi több, egynémely alkotásuk létre sem jött volna. Állításomnak nincsenek „kézzelfogható” bizonyítékai, különben pedig, minden viszonylagos.

A példa okáért, három személy életrajzában megkerülhetetlen pontként éppen az utazások szerepelnek, de mindegyiküknél más és más, sajátos módon.

A sok közül elsőként Stipan Kopiloviæot (1877–1924) emelném ki, aki „európai barangolásai” nélkül soha nem lett volna említésre méltó művész. A második Sáfrány Imre (1928–1980), ez a lázadó temperamentumú művész, aki mindig kész volt az utazásra. „1954 szilveszterétől 1955 március végéig” tartó párizsi tartózkodása döntő fontosságú volt a háború utáni vajdasági képzőművészeti porond avangárd alkotója karrierje szempontjából. Harmadiknak Kondor Bélát (1931–1972), a magyar képzőművészeti élet egyedülálló alakját választottam. Nem szerette az utazást, mégis éppen ez hagyott benne kitörölhetetlen nyomot.

Stipan Kopilović 1877-ben, Szabadkától nem messze, Bajmokon született, a Zombort Szabadkával összekötő régi út mentén. Akkoriban a város nem volt nagyobb egy manapság fejlettebbnek számító falunál, Bajmok pedig egy aprócska kis település volt. 1869-ben azonban ez a kis település az első bácskai „vasút” útvonalába került. Így, ezen keresztül lehetett „Európába” utazni. A szegény szülők tehetséges gyereke, mellesleg borbélyinas, így azután saját kezdeményezésre, a betévő falat után menve vetette bele magát az utazás nagy kalandjába. Valószínűleg 19 évesen indult el, s első útja 1895-ben Budapestre vezetett. Ezekben az években Pest a hihetetlen méretű építkezési beruházások központja, készül a Milleneumi kiállítás. A megélhetés reményében ideérkező nincstelenek, napszámosok és kubikosok özöne árasztotta el a fővárost. Így került ide Stipan is.

Azután egyszer Morelli Gusztáv (1848–1909), a híres fafaragó mester, az Ipraművészeti Iskola tanára borotválkozás közben a falon lógó munkákat nézegette, amelyeket a borbélyinas készített. Miután megállapította, hogy a fiú nem mindennapi tehetség, „rendkívüli hallgatóként” felvette Stipan Kopiloviæot osztályába. Az 1900-1902 közötti években a tanulók jegyzéke szerint Stipan műfaragást tanult.

Ha nem ment volna Bajmokról Pestre, aligha lehetett volna a borbélyból első impresszionista festőink egyike! Stipan ugyanis már az 1902/1903-as iskolaévben Peter Halm (1854–1923) grafikusművész tanítványa lett a Bajor Királyi Művészeti Akadémián, Münchenben. Természetesen, letette a felvételi vizsgát. Szerencséjére, megkapta a kalocsai érseksék ösztöndíját és a bajmoki lakosok is segítették. A borbély mesterségből tartotta el magát Münchenben is.

A falusi, tanulatlan borbélyból Budapesten némi továbbtanulással ügyes másoló lett volna. Mások alkotásait ügyes kézzel formálta volna mesteri fafaragvánnyá. Ezzel azonban elégedetlen lévén, München felé vette útját és az akkoriban oly híres akadémia tanítványa lett. A bajor fővárosban a falusi borbély, akit nem túl „tekintélyes” mestersége miatt bohém körökben nyilván le is néztek, immáron „világot látott” személyiség, aki egy valóban egyedülálló, pezsgő művészeti közegben élte napjait. Szemmel láthatóan jól tájékozott, tehetséges és ambíciózus, s gyorsan felfedezte, hogy München többé nem az avangárd művészeti események központja. Akárcsak más hallgatók, akik szerettek volna a modern művészet epicentrumában lenni, ott, ahol a dolgok történnek, Stipan Kopiloviæ is Párizs felé vette az irányt! Elhagyta Münchent és a hagyományos akadémiát, természetesen ezáltal elveszítette ösztöndíját is, s Párizsba ment, hogy ott, a forrásoknál váljék belőle autentikus alkotó. S ezt el is érte! A kevés, máig megőrzött festmény közül, néhány 1907-ben és 1908-ban készült alkotás az impresszionizmus értékes – tájainkon igencsak korai – alkotása. Mindennek tetejében, szülőföldjén „vendégeskedve”, 1907/8-ban megfestette a bajmoki templom részletét is. A szóban forgó kép mellett, a bajmoki templom mennyezetén található négy festmény vitathatatlanul azt jelzi, hogy fordulópontról van szó vidékünk művészetében. Ami a templomi festészetet illeti, ezek a szerző bátorságának és avangárd elkötelezettségének bizonyítékai, de arról is tanúskodnak, hogy a helybeliek feltétlenül bíztak „világlátott” borbélyukban, aki egyedülálló művésszé nőtte ki magát. Bajmoki tartózkodása és munkája során, a festő kérésére, 1908 áprilisában a község kiállított egy hivatalos „szegénységi bizonyítványt”. E máig őrzött bizonylat szerint Stipan Kopilović „Párizs lakója, festőtanonc, vagyontalan”.

Ezután egy ideig Firenzében tartózkodott, járt Rómában, ahol tanulmányait szándékozott folytatni, s beharangozták önálló szabadkai kiállítását is. Végül azután Budapesten a festészeti szak második évfolyamára íratkozott be az 1908/1909-es tanévben. Egy másik, ugyancsak megőrzött, 1909. november 8-ai keltezésű dokumentumból az derül ki, hogy ismét Párizsban van, Marnes-la-Coqette lakosainak nyilvántartásában szerepel, de csak mint az ottaniak borbélya!

Nyilván elfogyott az ereje, hogy magányosan küzdjön tovább a képzőművészeti élet e forrongó időszakában. Az egyik oldalon ott volt a „burzsoá realizmus” hagyományos festészete, amely keresett volt a műkincspiacon; a másik oldalon viszont a fiatalok már Henri Matisse (1869–1954), a fauvizmus vezetője köré gyűltek; Picasso (1881–1973) pedig 1906/1907-ben már megfestette az Avignoni kisasszonyokat, amely hihetetlen mozgolódást váltott ki a párizsi képzőművészet életben. Stipan Kopiloviæ nem akart zsánerképeket festeni eladásra, de nem volt bejárása a bohém körökbe sem, ahol a legavangárdabb forrongások zajlottak. Teljesen egyedül állt, magányos volt és senki sem támogatta. A mesterségéből élt és nem a festészetből. Megmaradt impresszionista festőnek, kitartott e képzőművészeti kifejezésforma mellett, amelyet még fiatalos lendületében „sajátított el”, amikor mindent kockára tett, hogy a modern festészet központjában élhessen és tanulhasson, hogy Münchenből Párizsba mehessen.

Az első világháborút követően Topolyára tért vissza, ahol tisztviselő volt, de festett is, a tőle már megszokott lendületes, gazdag, impresszionista képeket.

Az 1907 és 1909 közötti, nagy és kockázatos „utazás” során keletkezett művek tették őt felejthetetlenné. Az akkor létrejött munkák és a bajmoki templomot díszítő kompozíciók „a jövőre hagyott örökségként” maradtak ránk, a vajdasági művészettörténet mnegkerülhetetlen alkotásaiként.

Sáfrány Imre a bácskai Egyházaskéren (Zmajevo) született. A második világháború után a szabadkai gimnáziumban érettségizett. Tanulmányai során járt Hangya András (1912–1988) figurális rajztanfolyamára is. Lázadó volt és kiváncsi, kezdetektől fogva szembeszállt a megszokott, hagyományos képzőművészeti kifejezésmóddal. Úgy vélte, a művész, az örök kiváncsi, folyamatosan „felfedez”, s nem a már elértet követi. Korai munkái is ezt bizonyítják, expresszív gesztusaival és harsány koloritjával megrengette a formát, s egyértelműen tanúságot tett sajátos kifejezésmódja mellett. Mindezt egy olyan kedvezőtlen korban, amikor a hivatalos művészet a „szocialista realizmus”, az a stílus, amely egyáltalán nem tudta elviselni a művész személyének sajátosságait, s heseven megtorolt mindenféle lázadást, minden öntörvényű megfogalmazást. A „szocreál” csak a szolgaiságot, a dogmák alázatos tolmácsolóit tűrte meg!

Így lett azután Sáfrány még a belgrádi akadémián is „fehér holló”. Tanára, a szakmájában kétségtelenül tudósnak, ám emberként meglehetősen óvatosnak számító Kosta Hakman (1899–1961) bírálatára ezekkel a szavakkal vágott vissza: „Nem csak tudni, merni is kell” – ami abban az időben egyenlő volt a további tanulmányoktól való eltanácsolással. Ám munkarajzába beírhatta azt, hogy 1951-ben részt vett a Függetlenek igen jelentősnek számító kiállításán. Maga Milan Konjoviæ (1898–1993) hívta meg, állítson ki azokkal a művészekkel, akik később „történelmi személyiségekké” váltak. Igy került azután Sáfrány alig egy évvel később a Zentai Művésztelep (1952) alapítótagjai közé is.

Ez a Sáfrány, aki a különcségét méltányoló művésztársaktól kapta a Mestró nevet, egy generáció vezetője lett. Csakhogy, Konjoviæ művészetétől nyilvánvalóan áthatott expresszionista festészete ekkor még nem volt hiteles – a pillanathoz idomított –, új poétika! Ki kellett várnia 1954 végét, az egyedülálló alkalmat: a „tanulmányutat” a képzőművészet metropolisába, Párizsba. Akkoriban valódi ritkaságnak számítottak a külföldi utak, a hazai képzőművészeti élet pedig még a háború előtti „hangulatot” árasztotta. Egyébként Szabadka ebben az évben – szeptember 19-én – kapta meg első, igazi Városi Kiállítótermét a Korzón.

A párizsi út, ez az egyedülálló „utazás”, illetve a tanulmányút Sáfrány Imre számára jótékony és sorsdöntő kalandnak bizonyult. Igaz, előtt már járt ott B. Szabó György (1920–1963), Mihajlo Dejanoviæ (1913–1982) pedig még a háború előtti időszakból jól ismerte Párizst, ám Sáfrány nem csak a múzeumok látogatását és a múlt nagy alkotásainak tanulmányozását tartotta fontosnak. Őt maga a város is érdekelte, akkor, a vele való találkozás pillanatában. „Hogy mit is jelentett Párizs – írja Tolnai Ottó – azt tán a Párizsi tavasz (1955) lila szellője, lila huzata mutatja legjobban. Sosem különösebb, s könnyedébben, szabadabban, hanyagabban felkent lilát valahol a ciklámen határán! Az egész kép, a házak, a figurák, minden ezzel az egyetlen színnel van felkenve – az ihlet ilyen intenzív állapotában nincs ideje színkeverésre: egyszínű, egyanyagú a világ. Ez Sáfrány forradalma, mondhatnánk. Tulajdonképpen semmi. Tulajdonképpen minden. Mint a kivívott szabadság...”

Párizs természetesen lenyűgözte a szabadkai Mestrót, vagyis hát voltaképpen a falusi fiúcskát, illetve a fiatalembert, aki Belgrádban sem élhette meg éppenséggel az igazi nagyvárosi zűrzavart. Szerencsére, ez a fiatal festő élményét nem osztotta ketté: a múzeumi termek csöndjére és az utcák zajos forgatagára. Felfokozott temperamentuma, s az, hogy olyannyira áhított felfedezni a „jelen pillanat” ábrázolásának újabb módozatait, Párizst a kreatív megfogalmazások kiindulópontjává tette. Sáfrány ebban a világvárosban mindent egyedülálló alkotói ösztönzésnek tekintett. Kellemesen megepődött 1955. január 9-én, hiszen Szabadkán ez nyilván nem volt mindennapos: ,,Egy liliputi csapszékben az üzletvezető csinos hölgyecske pillanatok alatt felmelegítette egy autóbuszkalauz petit-dejeunerjét. Mosolyogva adta vissza a meleg ételhordót, és jó étvágyat kívánt neki. A kalauz nagyon udvariasan megköszönte, és elsietett reggelizni.” De néhány nappal később: „Láttam a korai reneszánszban egy kompozíciót, amely szintén megállított. Az hiszem Uccellónak, vagy így valahogy hívják a festőjét... Lubarda Rigómezei csatája ennek a képnek a kései unokája. A Rigómezei csata elfajzott ugyan, rajta van korunk minden ujjlenyomata, a mozgás, a zűrzavar, a káosz. Törvényszerű benne a lüktető ritmus. És így a jó. Ez a ritmus persze nincs benne Uccello kompozíciójában, de az meg éppen így jó. Mihelyt egy kép nincs ennyire benne az időben – giccs... ha egy kép hátrafelé mutat és nem előre, az már másodrendű valami, vagy pedig értéktelen semmi... Szuverén úr Rembrandt az anyag, az idő, a tér, az élet és a halál felett. Minden képen az. Bethsabéeján éppúgy, mind a levágott és kiakasztott marhát ábrázoló képen. De ha választanom kellene a Rembrandt-képek közül, én ezt az utóbbit választanám. Ezen mutatta meg legteljesebben, hogy kicsoda volt ő korában. Így csak ő tudott, senki más. Így csak ő MERT.”

Sáfrány szemmel láthatóan bele „mert” bocsátkozni a nagyváros azelőtt soha nem látott élményeinek egészen szabad festői poétikává történő átalakításába. Egyebek között ezt jegyezte fel naplójába:

„Place de la Concorde.

Ah, ezek a feledhetetlen felhővonulások. A házrengeteg, a fényrengeteg, az ember- és autórengeteg felett. Ez a pompás szökőkút-, szobor- és lámparengeteg! Ezek a feledhetetlen sziluettek! Idelátszik a diadalív és a vastorony. És leng a zászló. Hív a zászló Van Gogh komor fényeihez és sziporkázó színörvényeihez.

Megyek.”

És tényleg ment. Ott csatangolt az utcákon, a galériákban, belesett a Szajna -parti bolhapiac sátraiba, s a régi Egyiptom művészetét tanulmányozta. Lenyűgözte Dufy, Modigliani, Braque... „Picasso végtelenül következetes, de csak a vásznon belül . Mindig másképpen az. Ahány képet fest, annyiféleképpen következetes.” – írja Sáfrány és folytatja „utazását” a városon és önmagán keresztül: „Talán már látom az utamat, csak nem merem magamnak bevallani. Sohasem hittem volna, hogy ilyen közel áll hozzám Chagall. Nem utánzásra gondolok. Se a technikája átvételére. Távol áll tőlem. És mégis úgy érzem, Chagallnak tetszene az az utcarészlet, amelyet tegnap festettem... Nézem a képeimet a falon. Komorak és tartalmasak. Úgy érzem, hogy ha hazamegyek, nemcsak nézni tudom az otthoni világot, de látni is.”

Igen!

Párizsban járt és tudott látni. Párizst és önmagát! Meggyőződött arról, hogy mindennek volt értelme. Csak ki kellett tartani. Utazni, nézni, látni és megmaradni önmagának!

Sáfrány, a Mestró Párizsból visszatért Szabadkára, 1955 márciusának végén. A Városi Kiállítóteremben, az első igazi ilyen teremben egy hosszú képzőművészeti tradícióval rendelkező városban, már négy kiállítást rendeztek. Az első után (Ana Bešliæ/Boschán György, 1954 szeptemberében) a második a Szabadkai Közművelődési Egyesületek Szövetsége képzőművészeti szakosztályainak kiállítása volt. A város minden említésre méltó művésze részt vett. A sorrendben harmadik tárlat Gustav Matkoviæé (1922-1990) volt, egy itteni festőé. A negyediket Mihajlo Dejanoviæ rendezte rögtön, Párizsból való megérkezését követően. Ő már korábbról is ismerte a művészeti metropolist, s nem sokkal ezt megelőzően már régi ismerősként járta be Párizst. Mégis képein, a harsányabb koloriton, a játékosabb gesztusokon látszott, hogy az ismételt találkozás jótékony és ösztönző volt. A hozzáértő közönség tapasztaltabb része jóindulatúan bólogatott.

Aztán következett a Barangolások Párizsban, egy addig soha nem látott „világból” visszatérő, fiatal lázadó, Sáfrány Imre kiállítása. A „tanulmányutat” követően ez kétségtelenül az utazás eredményeinek lecsapódása volt!

Akkor, 1955 áprilisának közepén jómagam, s nemcsak a generációmhoz tartozók, akik éppenséggel nem utazgathattak a háború alatt, „átéltük” az autentikus világvárost. Azt, amiről később a Mestró Várnak az apostolok című naplójegyzeteiben olvashattunk 1971-ben: „Tegnap délután láttam először Párizst a nappal kacérkodni. És most ébredtem csak tudatára annak, hogy hova is jöttem. Leírni ezt szavakkal lehetetlen. Azt, amit a napfény tett a megázott, patinás házrengeteggel. Csak ma ébredtem tudatára annak, hogy honnan is van Braque-nak és Picassónak az az érett, rafinált, feledhetetlen palettája. Csak most kezdem felfogni ésszel is, tehát nemcsak szívvel, századunk festészetét. Eddig csak sejtettem, de ez a napsütés tudatosította bennem, hogy szeretni ugyan lehet a huszadik század Párizs-szülte festőiskoláit, de megérteni őket csak itt lehet, de felfogni létrejöttük okát és mérni igazi értéküket csak itt lehet. Párizst látni, ha süt a nap, a millió arcú és szívű Párizst, ez azt jelenti, hogy eljegyezted vele magad mindörökké. Ha teheted, vissza-visszatérsz majd, s ha nem, emlékezni fogsz rá, amíg csak lélegzel.”

Sáfrány 1970 őszén tért vissza Párizsba. 1955-től kezdve festett, kiállított, írt és rajzolt, utazott... s ő volt a megismételhetetlen, autentikus Mestró. Mi viszont arra az 1955 áprilisában rendezett kiállításra úgy emlékeztünk, mint a felszabadult kreativitás első seregszemléjére, a vajdasági képzőművészeti életben megjelenő új törekvések hírnökére. Ma is határozottan azt állítom, amikor már nincs meg a Városi Kiállítóterem sem, hogy akkor, amikor napjaink képzőművészeti metropolisának az általa történt művészi megformálását fogadtuk el „valóságosnak”, s midőn megérintett bennünket e kiállítás szele, nos, akkor sejtettük meg először a képzőművészetben bekövetkező változások milyenségét. Sáfrány 1955-ös párizsi útja nélkül nem lehetett volna e térség művészettörténetében folyamatosan és tartósan jelenlévő festő. A Barangolások Párizsban ugyanis valósággal „lángra lobbantotta” a nyilvánosságot, az elragadtatottak mellett a konzervatív közönség hangos nemtetszését tolmácsolta. Ám ahogy az egyik tábor, úgy a másik is jól megjegyezte Sáfrány Imre nevét. Ezek a mostani fiatalok talán már nem is érzik lázadását és bátorságát. Azért, mert manapság a művészetben „mindent mernek és mindent szabad”. Akkoriban viszont a dogmatikusok irtóztak az alkotói szabadságtól, s a Sáfrányhoz hasonlókat felforgatóknak tartották. Még mindenki azt hitte, hogy a művészet valamiféle „hatalommal” rendelkezik.

Az ide szánt harmadik „utazás” Kondor Bélára, a festőre, grafikusra és költőre, a képzőművészeti élet sajátos egyéniségére emlékezik, a történelmi 1956-tól kezdve egészen 1972-ben bekövetkezett haláláig. 1931-ben, a mindent átható gazdasági válság idején született, akkor volt gyerek, amikor Budapestet bombázták, majd „felszabadították”. Itt volt az „ötvenhatos események” idején is. Aztán, mind híresebb lett, a hivatalos kritika pedig mind gyanakvóbban szemlélte. Sehogy sem lehetett ráhúzni a magyar főváros „képzőművészeti életének” „szocrealista” kaptafáját. Igaz, a Magyarországon kívüli kollektív kiállításokon meg díjakat kapott. Példának okáért: éppen, amikor az ötödik önálló tárlata volt (Szabadkán, 1964 szeptemberében), akkor ítélték oda neki Tokióban a IV. Nemzetközi Grafikai Biennálé díját. Mindent összevetve, egyedülálló alkotó volt, ahogyan azt Németh Lajos (1929-1991), a kiváló szakamber és barát is feljegyezte: „Életműve alig másfél évtizedet ölel fel – ám a Van Goghok, a Csontváry Tivadarok, az egy évtized alatt olyan világot teremtő művészek közé tartozott –, amelynek birodalmai, saját történelme és törvényrendje van, angyalok, ördögök és angyallá válni akaró, de szüntelenül elbukó emberek népesítik be.”

Nem tartozott azok közé, akiknek az utazás örömet okoz. Mégis, néhány út maradandó nyomot hagyott emlékezetében. 1959-ben Derkovits-ösztöndíjjal tartózkodhatott Párizsban. Akkor, Albert Camus (1913-1960) Kondor rézkarcait látva úgy döntött, megírja a magyar művész Párizsban megrendezendő kiállítása katalógusának előszavát. Camus 1960. január 4-én maghalt, a kiállítás pedig a körülmények alakulása folytán elmaradt. Később Bulgáriában járt, ahol lenyűgözték a középkori kolostorokban látott freskók. Amikor 1962 augusztusában megismertem, első „beszédtémáink” között éppen a freskók, az ikonok és kolostorok szerepeltek. Ő a bolgár kolostorokról mesélt, az én adum pedig a Prijepolje melletti Mileševo kolostorában látható egyedülálló, lélegzetelállítóan szép Fehér angyal volt, az Békehozók a sírnál kompozíció utolérhetetlen alakja. A már említett Fehér angyal és a Vladislav király építette épület szentélyében található többi freskó a XIII. századi európai művészet legértékesebb darabjai közé tartozik. A templomban megőrzött portrék alapján arra lehet következtetni, hogy a Fehér angyal 1228 körül keletkezett. Már következő találkozásunk alkalmával Kondornak ajándékoztam egy reprodukciót, s ő el volt ragadtatva. Attól kezdődően gyakran tervezgettük a mileševói és más kolostorok meglátogatását, természetesen azzal a céllal, hogy eredetiben is megláthassuk a Fehér angyalt.

Sajnos, ez a tervünk nem vált valóra. Eljött a hírhedt 1968-as év, amelyet a fiatalok lázadása tett emlékezetessé. Az egyetemista és diákmozgalmak a társadalom reformját sürgették, mert a fiatalok elveszítették az idősebb generációba vetett bizalmukat, hiszen azok semmilyen tanulságot nem vontak le az előző, az addigi legszörnyűbb háborúból, a második világégésből. Militáns terrorista csoportok jelentek meg Olaszországban, Németországban és Franciaországban. A reménytelenség ilyen légkörében a művészetet is radikális változások rengették meg. Nálunk azonban ekkor még mindig nyugodtnak és stabilnak látszott minden.

Kondor Bélát egy cserelátogatás keretében a Jugoszláv Képzőművészeti Egyesületek Szövetsége hívta meg. Egy budvai tartózkodást kínáltak fel neki. Az hitte, ez amolyan „művésztelepi” ottlét lesz. Abban reménykedett, hogy valamilyen szabad program keretében nyélbe üthet egy látogatást a mileševói kolostorba is, talán éppen Budvából visszatérőben. Valóban örült az útnak!

1968 szeptemberében jókedvűen érkezett meg Belgrádba. Ezt megelőzően Magyaroszág képviselőjeként a Velencei Biennálén járt, s abban az évben végre legmonumentálisabb kompozícióját, a Szent Margit legendáját (360x860 cm) is elhelyezték a Margit-szigeti szállodában.

Belgrádból repülőgéppel „küldték tovább” Montenegróba, ahol kedves vendégként fogadták. Díszvacsorát rendeztek tiszteletére, amelyen meglehetősen sok hivatali méltóság is megjelent. Másnap, amikor felébredt a szállodában, teljesen egyedül volt. Lejárt a tengerpartra, s ott volt ideje gondolkodni. Egyedül, senki által nem zavartatva. A partról visszatérőben, egy kézmozdulattal magához intette a recepciós. A montenegrói és a magyar leültek egy pálinkára. „Hallgatagon beszélgettek”, vagyis hát inkább monologizáltak, mert egyetlen egy „közös nyelvük” sem volt. Mégis, azután már minden nap „tökéletesen” megértették egymást. Egy vasárnap, kora hajnalban, a montenegrói autóba ültette a magyart és elvitte „valahová”. A félelmetes és mégis lenyűgöző tájban autóztak, s egyszer valahol a hegyek között megálltak. Természetesen a recepciós régi családi háza előtt. Méltóságteljes férfiak, szivélyes, sürgő-forgó asszonyok, gyerekek üdvözölték a messziről jött vendéget. Kondor Béla egyszeriben megértette, hogy ő itt az egyetlen, kivételes figyelemnek örvendő vendég, s minden „az ő tiszteletére” történik. A recepciós ugyanis családi körében is vendégül akarta látni, meg akarta mutatni neki a „gyökereit”, a hagyományokat és az itteni vendégszeretetet. Ők a maguk nyelvén beszéltek, s ő is a sajátján. Észrevétlenül kezdte magát úgy érzeni, mint aki „otthon van itt”, egyszeriben mindent „érteni” vélt, s azok is mintha csak „kitalálták” volna óhajait, még mielőtt kimondta volna azokat. A nap forró, az asztal gazdagon terített, a hagyományos csemegék... a „stimmung” felejthetetlen!

Későn tértek vissza, s az éjszaka egy felejthetetlen nap végét jelentette. Egy olyan esemény volt ez, amit nem lehetett előre megtervezni!

Aztán egyszerre csak véget ért a „művésztelep”, többen is megjelentek és búcsúvacsorát rendeztek. Kondort kikisérték a röptérre. Ezt megelőzően, a szállóban megölelte felejthetetlen élményei „okozóját”. Rade Komadinović volt ő, a recepciós és hites barát.

A festői sziklavidék felett repülve – mesélte később – úgy érezte, olyan tájat, s olyan embereket hagy ott, akik nagyon a szívéhez nőttek. Úgy képzelte, hogy ott, „valahol lent”, abban a fenséges természeti környezetben, ahol a régmúlt eseményei sejlenek fel és a múlt hangjai szólalnak meg, ott van az a festői, fehér építmény, amelyben, ott a sír felett, ül s rá vár a Fehér angyal. S míg azt tervezgettük, hogy az elkövetkező évben hogyan fogunk ellátogatni a kolostorba, Kondor szűkszavúan megjegyezte: „Nem fogjuk ott látni!” De azért hosszasan mesélte vasárnapi élményét, ott, abban a házban, „a Rádé otthonában”, fenn, a hegyek közt, „ahol az emberek a szemedbe néznek és lassan, ünnepélyesen beszélnek, mintha szavalnának, azért hogy megértsem amit akarnak mondani. És én, valóban gondolom, értettem azt amit nekem beszéltek...”. Szívesen emlegette, hogy abban az összehordott kövekből épült házban, vagy az előtte lévő lombok árnyékában az volt az érzése, mintha időgépben ülne, s a múltba térne vissza.

A Fehér angyal – vélte Kondor Béla – ehhez az időhöz tartozott, de a kreativitás annak idején az emberségesség jelképévé tette. A vele szembeni sajátos viszonyával azt a megingathatatlan hitét fogalmazta meg, amellyel a műalkotás időnkívüliségében és időnfelüliségében, illetve az igazi alkotói tett megvesztegethetetlen etikai dimenzióiban hitt. Visszatért Budapestre. Mint kora alkotója, aggódó, fanyar és megvesztegethetetlen, akinek lelkét át- és átszőtték a baljós események, megfestette a maga „fehér angyalát”, az Ítélkező késes angyalt (1968, olaj, vászon, 300x165 cm), amely tükrözte mindazokat a baljós sejtelmeket, amelyek ezt az 1968-as évet behálózták.

A Késes angyalt elsőízben 1970 márciusában, a Műcsarnokban megrendezett retrospektív kiállításon állították ki. A monumentális vászon olyan kolorittal sugárzott, amely sok tekintetben versenyre kelt a régi freskók megismételhetetlen fraktúráival. Volt itt ibolyaszín, ami akár a nedvesség (vagy mint egy sejtelem) szivárgott elő az alapból. A rajz fehér forgatagában, a felfokozott gesztualitás hálója által egységesített sárgás patinák, a kékes végtelenek és a rebbenő vörös szenvedélyek közepette magát az angyalt úgy helyezte el, mint egy célpontot. De ugyanakkor, a fogai közé kést szorító angyal figyelmeztet is.

Többször láttam a Fehér angyalt és többször láttam a Késes angyalt. Legutóbb Budapesten, 1991. december 3-án, a budai Ludwig Múzeum kiállításán Kondor Késes angyala Pablo Picasso, Robert Rauschenberg, Csernus Tibor és Ország Lili képeinek társaságában volt látható. Közvetlenül az „angyal” mellett ott lógott Kondor Béla halotti maszkja is.

Akkor még nem sejthettem, s még kevésbé hihettem, hogy egyszer a Késes angyal valóságosabbnak, igazabbnak tűnhet a mileševói Fehér angyalnál. Az „angyalt” és a maszkot szemlélve, amelyet Melocco Miklós, a szobrászbarát készített, Kondor Béla sorai csendültek fel bennem: „...szólt az angyal és elvesztette testét és elvesztette lelkét is hálaadással. Visszatért a semmiségbe, ahol minden megvan.”

Épp úgy, ahogy minden utazás végén.

2001. 06. 19.

(Náray Éva fordítása)