Eugen III. Kočiš


A messzeség hangjai


Mit nekem a távolság, ha nem lehetek ott.

Minden, ami ott van, távoli.

A távol mindig másvalahol,

soha nem itt.

A távol helye a koponya, meg a földrajzi térkép.

A távolról csak beszélnek, sugdolóznak folyton.

 

A távol hangja csak a lelkemben szól,

tulajdonképpen nem is hallható,

mert ha hallanám, forrása nem lehetne távoli

– a közelemből eredne.

Itt valahol kelne, és innen rohanna messze.


Üdvözlet, tájak, emberek


Minden tudunk már a bőröndökről, de van egy közöttük, amely azonban nem mindennapi: a legjobb – immár harminckétszeres – bitefes tájaira és lelkébe utazik. – A címzett ismert: az ajándékozó Politika napilap és annak zsűrije, eszmei szerzője és szellemi atyja viszont egy zombori művész. – Kézbesítése lesz a mi BITEF-bemutatónk. – Ön se hagyja ki!


Bőröndbe zárva, ízlésesen becsomagolva és kicsinosítva egy doboz önkéntes foglyaként fegyvertelen állok a színpadon. Csak önmagamat hoztam.

Gondolkodom, gyorsan jár az eszem, elmélkedem, okoskodom, járatom az agyam. Elválaszthatatlan kofferem velem utazik. Együttérez velem. Régóta vagyunk együtt, már kezdettől fogva, ha nem csal az emlékezetem. Én tulajdonképpen saját bőröndömben megyek, kutatok, utazom, csavargom… Megvan rá az okom, nehogy az utamba állj! E bőrönd a mindenem. Benne minden, amire csak szükségem van. Minden, ami fontos, és ami csak szükséges. Benne van mindenem. Egész valóm e kofferbe belefér, a testem is, meg a fejem is, de legfőképp a fejem.

Kinyitod a bőröndöt és azt mondod, itt vagyok, megérkeztem! Benne tájak és tárgyak is találhatók – közismertek, ismertek, ismeretlenek, felfedezésre, megismerésre várók. ,,Üdvözlet, tájak, emberek, itt vagyok a bőröndben. Isten hozott – vagy inkább istent hoztam, hogy s mint? Nocsak, önöknél is mennyi sok bőrönd. Mennyiféle! Mindegyik egy önálló történet, egy sors, egy vagy gyakorta több élet."

Mint a szentkép, a bőrönd is a családi örökség része. Nem kis dolog. A bőröndöket komolyan kell venni. Bezárva történelemmé vagy annak részévé válnak. Olyanok, mint az emberek. Tiszták, kifentek, beillatosítottak, piszkosak, maszatosak, rongyosak. Előkelő bőröndök, pedigrések, hajléktalan bőröndök, eldobottak és eltaszítottak, gyűlöltek, útszéli bőröndhantok, az idő tanúi: történelmi bőröndsíremlékek, klosár bőröndök, kereskedelmi utazók, aktivisták, színész- és elragadtatott, majdhogy fel nem repülő költőpoggyászok. Kofferek a híd alatt, elhagyatottan búslakodók. Beléjük rúgnak és becsmérlik őket, megsimogatják és megcibálják, vonszolják őket keresztben és hosszában. Akár az embert. Nincs semmi különbség. Összefügg elválaszthatatlanul a sorsuk.

A bőröndbe emlékeket pakolnak, hosszabb-rövidebb időre rögzítik és megállítják az időt. A bőröndből kiolvasható bárki sorsa, szokásai, jelleme – csak ki kell nyílnia. Óvatosan járjuk el! Tanúsítsunk tiszteletet, kérdezzük meg, hogy ,,szabad-e belépnem?", hisz odabenn az időben és térben megtorpant ember. Amekkora a bőrönd, akkor a tere is. Nem tudhat belőle kikeveredni. Legfeljebb mondja. Hogy ,,kiborultam". Nem léphet ki magából az ember, nem borulhat ki belőle. Bőrönd-színpad, ember-színpad, a színpad, mint bőrönd. Nem léphetünk le a színpadról. Legfeljebb az útra rá. Az ember, a bőrönd, a színpad is út. Az elkerülhetetlen, a járás sorsszerű.

Az úton aztán érdeklődhetünk, kérdezősködhetünk új emberek és új, eleddig ismeretlen tájak felől, mert kezünkben a koffer, s a kofferben mi magunk ülünk.

(Beszédes István fordítása)