1972, dec. 7.
Szép idő volt ma. Eseménytelen nap, szinte nem is alkalmas följegyzésre, különösen az eleje. Ma nem voltam sehol…
Későn ébredtem. Felöltöztem és kimentem. A konyhában (ó, ez a kis konyha!) jó töltött káposzta szagot éreztem. Az orrom rendkívül érzékeny, akárcsak a hallásom. Karcsi öcsém a kispadon ült a tegnapi Magyar Szóba fúrva apró, frissen növesztett, szúrós, vöröses bajuszkáját. Régen láttam, a bajuszáról ítélve három hete is lehet, pedig itt él köztünk, velünk, mellettünk kis egyszobás házában a kiszáradt Böge partján. Fél tőlem, az emberekkel általában nagyon bizalmatlan. Nem szólt, csak egyszer-kétszer köszörülte a torkát, ami azt jelentette, hogy tudomásul vette megjelenésem. Én reggeli előtt nem szoktam sose rágyújtani, de most, úgy gondoltam, kell valami, ami összehoz bennünket, megkínáltam hát a filteres Zetával és magam is kivettem eget a dobozból – semmi, egy cigi ide vagy oda reggeli előtt nem számít, ha jó célt szolgál, nem árthat, de ha árt, hadd ártson. Meg is gyújtottam, először az övét, aztán az enyémet, ahogy tanultuk, s ahogy illik is, bár úgy láttam, nem várja el, hogy az övét is meggyújtsam. Rámnézett, vagyis inkább csak felnézett, valahova az ajtó irányába. A szeme fényesen csillant. Vissza akart húzódni a lapok közé, de mondtam valamit és megint fölemelte a fejét, kis bajusza tüskösen vöröslött, s megint csak az ajtó fölé nézett, mintha ott lenne valami, amit nem tud kikerülni.
– Hol vagy? Régen láttalak – mondtam neki.
– Pedig itt vagyok. Te vagy elveszve…
– Én elveszve? – tiltakoztam csodálkozva, pedig lehet, hogy igaza van, én vagyok elveszve, pontosabban én is. Anya azt mondta neki, ebédeljen velünk, paradicsomlevest és töltött káposztát főzött, amit ő maga is nagyon szeret, tudom. Mindig hívja ebédelni, mint régen, amikor még köztünk volt, de ritkán fogadja el a hívást, nem jön át. Most is indult kifelé. Nagyon elidegenedett tőlünk, de azt hiszem mindenkitől. Igaz, valamennyien nagyon elidegenedtünk egymástól. Szörnyű feszültségben élünk, mindnyájan érezzük, viseljük hordozzuk magunkban a nagy tragédiát, de nem beszélünk róla. Egy szó sem esik köztünk apa haláláról.
Megebédeltem. Egyedül ettem, anya és Laci később szoktak enni. Összevissza történik ez is egy idő óta, nagyon régen már, mint oly sok minden nálunk a családban. Csütörtök, mit csináljak? Bent a szobában fűteni nem lehet, nincs fa, nincs szén, meleg csak itt ebben a kis helyiségben akad, de itt is csak addig, amíg a sporhetban ég a tűz, ha kialszik, rögtön mintha azt udvaron lennénk. Azt hiszem, visszabújok az ágyba és olvasni fogok. Van néhány világos óra bent, kihasználom. Az ágyat kihúzom a szoba közepére, hogy jobban lássak, s hogy megnyújtsam a látási időt. Ágyam mellé a kis hokedlira néhány könyvet készítettem oda, Ibsen, Tolsztoj (Iván Iljics halála, másodszor – először kb. húsz évvel ezelőtt olvastam) folyóiratokat, a rádiót is odavettem és lefeküdtem. December van, milyen halaszthatatlan tennivalóim vannak? Az útlevelem lejárt, hosszabbítani, érvényesíteni kell, cipőt kellene vennem, a mostaninak levált a talpa, van egy pár régivágású csizmám, ebben járok, szárát a nadrág alatt hordva. A cipővétel sürget, de gondot okoz a vevés. Csizmában nem mehetek be a boltba, hogy vessem le ott, a cipőm talpa meg egészen levált. Hát nem tudom. A hajam túl hosszúra nőtt, a vesém ég, a fülem nem gyógyult meg, pénzt még nem kaptam a könyvemért. Mi lesz itt, haj, Úristen? Várok, Gondolkozok. Minden szanaszéjjel, összevissza, nagy a felfordulás, a káosz, dolgozni kellene, és nem tudok, nem bírok, nem lehet. Valamikor félretett újságlapok közt turkálok. 20,50-kor a Lírai tízperc, el ne felejtsem, hátha hoz tőlem valamit. Évekkel ezelőtt félretett cikkekhez most jutok el. M. N. írásaira bukkanok. Egyiknek a címe A művészeti standard dilemmái. (Kritikai reflexiók egy Bányai-írásra.) Újra elámulok ezen a tiszta, okos és magabiztos beszéden. M. N. nagyon hiányzik. A vajdasági műkritikának az egyik, talán a legmegbízhatóbb embere volt és lehetne ma is, de elvitte a politika. Milyen higgadt, milyen merész s hogy tud! Minden mondatával egyezem. Szörnyű nagy baj, hogy elhúzta a politikai ambíciója. Az irodalmi mellékletben Updike novellája. Roppant izgulok. Egy regényét olvastam eddig csupán, a Kentaurt, vegyes érzésekkel olvastam és tettem le. Lát, tud, nagy tehetség, de ez a novellája rossz, semmi. De Malamud feldob helyette, mindenért kárpótol, azt és úgy mondja, ahogy én is gondolom. Az Elsők az idióták Gelléri és Borchert erejű, zseniális elbeszélés. Lassan besötétedik…
Kodály 1. Vonósnégyesét hallgatom. Egy népdal (?), Ha meghalok, temetőbe visznek dallamából indul, ebből indítja a szerző. Később a variációk során elhagyja, eltávolodik ettől az ismert dallamtól. Lassan, gondolkozva ízeire bontja, majd összerakja, aztán megint újra darabokra szedi szét, hogy később megint újjáépítése zseniális komponáló képességével, sajátságosan, oly zseniálisan, hogy úgy érzem, hű marad a dal lényegéhez, hű marad hozzá, vagyis annak szellemében dolgozik tovább s már csak itt-ott ismerünk fel a vonósnégyes (úgy tűnik) idegszálakból készülő modern épületében egy-egy „sort”, egy-egy „téglát” az eredeti dalból. Szálas, rostos, nagyon dimenzionált zenei építmény. A szálak, úgy képzelem, függőleges helyzetűek, gyökereik lentről, máskor fentről az égből sarjadnak. S már megint semmi ismerős, még jobban eltávolodott a forrástól, csak a melódia valamiféle kodályos lelke, lényege maradt itt páraként lebegve a levegőben. Az alkotó időnként visszatekint, jó messziről, mintha föleszmélne egy-egy pillanatra, elkap egy ismert, ismerős vagy ismerősnek tűnő szálakat, majd újra elengedi, hagyja kicsúszni ujjai közül s az lemerül megint és ott valahol mélyen dolgozik, sző-fon függőleges szálaiból… Olykor mintha teljesen elfeledkezne eredetéről, a tőről, melyből kipattant a mű gondolata, más és már újabb és újabb hajtások, nagyon áttételes immár a felhasznált mű, hangzatok, szabadon asszociáló, elszabadult hangok… mint egy vers… letéve a könyvet s behunyva szemünket, a vers tovább folytatódik bennünk, miközben – a szabadasszociáció természetes velejárója – mélyen átjárjuk magunkat stb. Egyenes képzettársítással, ha vesszük például a kályhánkban (nem az enyémben) izzó parazsat, könnyűszerrel eljuthatunk mondjuk az őserdők világába s egy talán lehetséges madár éneke tisztán, élesen megvilágosodik előttünk… vagy rágyújtva, ahogy nézzük az enyves gyufa lángját, egy halkan zengő fenyves közepébe érhetünk. A szabadasszociáció viszont más: egy szó, egy kép, egy hang kiröpíthet bennünket… egy növekvő szál, melyre felfűzhetjük a világot, egy szótól, mástól, a csillagokig, ugrásokkal és mégis egyenesen, mert az ugrások csak kihagyások. Nincs két, egymástól a legtávolabb eső két olyan dolog a világon, tárgy, melyet ily módon nem lehetne összekötni, erőszak nélkül mégpedig. Én nem szeretem a szabad-asszociációs költészetet, melynek akkora a divatja – szerintem a féltehetségek, tehetségtelenek körében – mert túlontúl magára hagyja az olvasót. Talán a zene. De még az sem. A szabadasszociációra apelláló műalkotás valahogy nem igazán a szerző alkotása, hanem az olvasóé, az enyém, valamennyiünké… De Kodály! Mondom, alig emlékszik már az eredeti dalra; ott él benne, elnyomva, mélyen, felszínre akarja emelni, érzem, érezhető, ahogy próbálja, próbálgatja, egy-egy ismerős motívumot már megtalált újra, elkapja, próbálja az egész dallamot felhozni, tétovázik, tapogatózik… S íme Beethoven! A Für Elize tétova, kereső, keresgélő hangjai, ahogy az alkotó újra meg újra megtalálja és visszahozza az elejtett dallamot. Füst Milán írt valahol hasonlót Beethovenről, többek közt, hogy a nagy zeneszerző az alkotás folyamatát is megjeleníti műveiben… Talán épp a Für Elize-re gondolt? Ezt a csodálatos kis remekművet én egy nyáron át hallgattam T. városkában a második emeleten; úgy ismerem, mint a tenyeremet, vagy ez-két Ady, József Attila verset, verssort; egyszer le fogom írni akkori életemet T. városkában a második emeleten s J. talán megérti miért nem maradhattam mellette, végig, örökre, és megbocsát abban a szomorú, végtelenül szomorú, zárt intézetben… Az 1. vonósnégyes már erdővé változott. És nekem megint reggel lett, a második ezen a szép decemberi napon…
Lassan egészen besötétedik… Az 1. Vonósnégyes úgy érzem, a végét járja, olyan mint egy szétvert szövőszék, bong, leng a fényes szálak tömege…
Valaki benyit a szobába. Laci. Harminc éves gyerek, és nagyon szomorú. Nevetni, szólni régen hallottam. Tesz-vesz, de nem tudom, mit csinál, mit akar ott a sublót körül vagy a polcon. Máskor is, többször, sokszor előfordult már hasonló, igen gyakori az ilyesmi, de sose tudom, hogy mit csinál, mi a szándéka. Mintha titkolna valamit, örökké dugdosna, takargatna előlem. Ha meglát, zavartan tesz-vesz, köszörül, határozatlan… ilyenkor, érdekes, mindig háttal áll, úgy fordul, ha szemben találkozunk, elsuhan előlem. Az orvosság, melyet a kórházi gyógykezelés után most szednie kellene, ott áll több felbontatlan csomagban az almáriumon, abban a szent, sose használt (de emlékszem, mégiscsak használt) virágos porcelán levesestálban, melyet anya hozott lánykorából egy ággyal s a keresztlábú kis asztallal stafírung gyanánt.
Kodály elvérzik a vonósnégyesben. Látom szőke-fehér bajuszát és szemöldökét egy pillanatra, ahogy fölkelek…
Kint Karcsi kis odúja már világít, mint ilyenkor mindig: Hideg sárga kis fény. Akár egy remete, úgy él ott. Emlékszem, egyszer három hónapig nem mozdult ki, nem hagyta el kis birtokát. Ettől kezdve egészen megváltozott, nem lehetett ráismerni. A galambok, galambjai elhagyták a padlását. Bajuszt növesztett; minden bajusz hasonlít valahogy, az biztos, az övé mégis egészen új, újszerű és idegen, ilyet még nem láttam. De hol a szakálla? Most kapcsolok, sose láttam rajta szakállt, talán nincs neki? Ismertem régen egy embert, tetőcserepező volt a szakmája; ez a „cserepező” (így is nevezték őt) nyomorék kis ember volt, szakáll nélkül, vaskos, kicsi, leforrázott, sült alma arcú figura. Holnap vagy holnapután kilesem és megnézem, van-e a Karcsinak szakálla.
Most vár a két szárma. Lacival osztozunk rajta. Aztán három darab, a parázson jó aranyos feketére sült tök és vége a napnak. De jaj, itt az este, a hosszú téli éjszaka! A Lírai tízperc és utána következik a följegyzés erről a napról.
Reggel irány a város. Most aludni fogok, ha sikerül. Isten segíts!
1972. dec. 7.
Ugyanaz, másképp (variáció)
Szép idő volt ma. Eseménytelen nap, szinte nem is alkalmas följegyzésre, különösen az eleje. Ma nem voltam sehol…
Későn ébredtem, keserű szájjal, a szemem csupa véres. Mire elszántam magam a felkelésre, már tizenegy is elmúlt. Kint a kiskonyhában nagyban főtt az ebéd. Karcsit ott találtam, a tegnapi Magyar Szót böngészte. Rámnézett. Az oldalról jövő fényben lázasan furcsán, majdnem félelmesen csillogott a szeme, de mégis nagy-nagy szelídség, valami állati jóság honolt benne. „Hol vagy elveszve?” kérdeztem és annak ellenére, hogy éhgyomorra nem szoktam rágyújtani, megkínáltam a filteres Zetával és magam is kivettem egyet a dobozból. Bajuszt hagyott; kis tüskös, szúrós, vöröses színű bajusza lett. Életemben nem láttam még ilyen különös, furcsa bajuszt. Szép idő volt kint az udvarban. Ő ebéd előtt felállt, összehajtogatta az újságot és elment. Anya hívta enni, de nem fogadta el a meghívást. Anyáék azt mondták, hónapok óta kenyeret meg étolajat eszik és nem megy sehova, néha parázsban hajába krumplit süt. Így éldegél itt a szomszédban, kis házának falai között.
Egyedül ettem. Régi szokás ez már nálunk, külön-külön eszünk, egyszer egyik, máskor másik. Evés után rágyújtottam és azon kezdtem el töprengeni, mit is csináljak? Nem tudtam hova lenni. Ha itthon maradok, gondoltam, lefekszem, mert hideg a szoba, a kisszékre az ágy mellé odakészítek egy halom könyvet, a rádiót stb. s amíg fény van a szobában, két-három óra hosszú, addig olvasok.
Aztán kimentem az udvarra. Az öreget (apám bátyja, az Ibácsi – lent Ludason a családban így hívtuk) láttam épp elbicegni az olajfák alatt: vaksin, inkább hátrafelé, mint előre dőlve húzatott karján a kis garabollyal. Nem tudom mit vitt és hova trappolt. Itt is, ott is kap, kapogat valamit, egyszer egy kéve szárízéket, máskor mást. (Láttam már: az ízék-kévét a hátán húzta, a botot, támaszkodó botját beszúrva a kötés alá vonszolta maga után.) Fordultam egyet a ház körül és bementem a szobába. Uram Jézus Krisztus! Az ajtó le van esve, nyitáskor-csukáskor súrolja a földet. Vizes a szoba. Kallantyús ajtó köti össze az előszobát a belsővel. Itt bent két ajtótlan szekrény, két ágy meg egy másik kicsi fekhely, mintha gyermeké volna. Ebben anya szokott aludni és a kályha előtt áll (svédkályhának mondjuk; kidobva a kemencét, apa csinálta pár évvel ezelőtt). Egy asztal, két szék; egyiket az öcsém, Laci hozta egy éjszaka. Palicson a parkban találta, félig össze volt törve. Valamelyik vendéglőé lehetett. Vastag piros műanyag-huzalokból készült, a rámája vasból. Aztán egy régi szentkép, Jézus (szíve átdöfve, kés nélkül). De Mária, ő vajon hová lett? Karcsi öcsém néz ki majd így, ha hosszabb lesz kicsit a bajsza. Minden penészes, a könyveket nem lehet lapozni, össze vannak ragadva a levelek, úgy kell szétválasztani külön mindegyiket. Talpam alatt néhány centire ott a mocsár. Ha leásnék kicsit, elég volna egy ásónyom, klozetnál büdösebb iszapot találnék. A szekrény tetején egy könyv fehérlik – én kötöttem be Ludason még az 50-es évek elején – lágy bolyhos penész borítja. Bebújok az ágyba, néhány perc múlva lemelegszem a paplan alatt, aztán ingujjas kezem kiteszem és olvasok, cigarettázom. A rádióban a műsor szerint késő délutánig nem lesz semmi. Kitépett, régi újságlapok kerülnek elő, évekkel ezelőtt tettem félre őket, egy novella, cikkek, versek máskori (vagy újra-) olvasás céljából. Három M. N. cikk 1968-69-ből. Kitűnő írások. M. N. néhány év óta más területen dolgozik. Nagyon hiányoznak megfontolt, okos írásai irodalmi életünkből. Mindent a helyére tud tenni. Legközelebb, ha valaki arra szánja el magát, hogy interjút készít velem, szóvá fogom tenni, mennyire hiányzik az ilyen igazi kritikus nálunk manapság. Például X. Y. kissé egzaltált, kapkodó, téves ítélettől hemzsegő, szofisztikus tevékenysége már az idegeimre megy. M. N. és X. Y. ég és föld. M. N. nagyon okos, bátor és egyenes volt mindig. X. Y. pedig igen nagy múltra tekinthet vissza a köpönyeg- és irányforgatás tekintetében. Például bedől a legnagyobb marhaságoknak, a modernkedő. Divatos csalásoknak, fecseg és mellélát, mellényúl, melléfog a lényegnek. Igen befolyásolható és mindig válaszúton van. Nagy hiányát érzem M. N.-nek ezen a téren, a mindennapi kritika és általában a műkritika területén… És itt van Updike, egy régebben a Szóból kitépett újságlapon. Novellát még sose olvastam tőle, igaz, regényt is csak egyet, a Kentaurt. Vegyes érzésekkel tettem le. Nem ő az én íróm. Novellája pocsék, újra kiábrándít. De jön Malamud! És kárpótol az Elsők az idióták című kis remekműve. A csodálatos Gellérit és Borchertet juttatja eszembe. Milyen silány versek! H. R. M. és S. I. közösen írt verse az ifjúsági lapban borzalmas. Hol, ó hol van itt valami, ami lesújt, összetör, kibelez és feldob a fénybe? Többnyire üres formák lakója ez az újabb nemzedék is. Az Iván Iljics halálá-hoz már nincs elég fény a szobában. És most meg kell halnom. Hanyatt fordulok és behunyom a szeme. Most jön egy óra, melyet nagyon nehéz lesz kibírni. Ha valahonnan, valahogyan fény szakadna fel, hogy áthidalhassam ezt az egy órányi nagy szakadékot! Láz. Félelem kerít hatalmába. Föl kéne kelni, el kéne indulni valamerre, valahová, akárhova, emberek közé menni, fölkeresni valakit, kocsmába, kártyázni, elmenni tévét nézni. Még ha lenne valami jobb műsor a rádióban, ha lenne egy fényes lámpa, hogy átússzam ezt a kétségbeejtő órát-kettőt, megússzam, élve érjem meg a nyolc, fél kilencet. Úgy érzem, most történik meg minden, ami szép és fontos ezen a világon, most, valahol, minden s nélkülem, jaj! Fel kéne ugranom és futni, elszaladni. De hova, kihez? Azt hiszem, ilyenkor, ebben az időben, este 7 és 8 között fogok egyszer megdögleni, mint egy kutya, csúnyán, egyedül…
Kodály 1. vonósnégyesét hallgatom…
– – – – – – – – – – – – –
A vonósnégyes most nyúlik ki, utolsókat rúgva a sötét szoba sarkában.
Fél nyolc. Felöltözök és kimegyek a kiskonyhába, eszek valamit. Anya hátát a kihűlő sporhet falának támasztva üldögél a padon, Laci mellette és cigarettázik. Reggel korán kel, megy sorakozni szénért. Az ebédről maradt két töltött káposztát elosztjuk vele, anya nem eszik, azt mondja, ő már evett. Mikor és mit evett. Ritkán látom enni, egy pici műanyag-tányérkából levest, tejet, tejben főtt riszt, krumplis tésztát, félénken vagy immel-ámmal vagy mintha csöppet se érdekelné az evés. Úgy tesz mintha sose volna éhes. Pedig van mit enni, mindig szerzek annyit, amennyire szüksége van három-négy személynek. Szégyell enni. És ez fáj. Néha bosszant. Végül három darab sült tököt tesz az asztalra. Nagyon szereti a sült tököt, régóta tudom, észrevettem már gyerekkoromban. Én egyet megeszek, kettő ottmarad az asztalon, unszolom, kínálom. Ő már evett. Mikor? Délben. Délben? Ó. Elteszi reggelre. Közben amíg eszem az én részemet, a magam darabját, látom, hallom, hogy szenved, nagyokat nyel. Végül félrehúzza a kis ablakon a függönyt és odateszi az egyik szép barna színű, mézédes sült tököt, a másikat az ölébe veszi s kettévágja, felét megeszi, a másik fele pedig szintén odakerül Az ablak párkányára, hogy reggel jó hideg legyen. Aztán mindketten elmennek lefeküdni. Egyedül maradok a pici konyhában. Papírt, ceruzát veszek elő, hogy befejezzem ezt a napot is.
Remélem az éjjel nem fogok köhögni. Holnap beugrok a városba. Sok intézni, végezni valóm van ott, nagyon sok. Lesz dolgom holnap.
1972. dec. 8.
Fél kilenckor ébredtem. A szeme, éreztem, össze van törve. Csupa véres lehet, gondoltam. Hogy nézek majd ki? Csakugyan egészen össze vagyok törve, megtört, összegyűrt a nehéz, nyugtalan álom. A tükörbe pillantok, kissé lehajolva, mert anya az ő magassága szerint akasztotta a falra, mint a többi mást is, ami odavaló, a kanalast, a fogast, hajam minden szála másképp áll; sárga és fehér, fénytelen, kenderkócszerű, mint az öregasszonyoké. Kihurcolkodom a konyhába és rendbe teszem magam. Szén nincs, majd csak a jövő héten érkezik, akkor is négy-öt mázsát adnak fejenként (egy családtag). Sok dolgom lesz ma a városban, feltéve, ha kiadóm elküldte a honoráriumot. „Idefigyeljen” – kiabálok l.-re a kiadóban, mintha ott volnék, s közben hadonászok kezemmel az alacsony konyhában, – „hogy képzelik ezt maguk? Meddig várjak még arra a nyavalyás kis pénzre? Menjenek a csudába! Ne beszéljen, ismerem én a maguk kényelmét…” Később, már az úton: „Kérem értse meg, beteg vagyok, nincs szenünk, mért nem küldik már el azt a pénzt…?” Ekkor már fönt járok a lépcsőn, szomorúan, büszkén. (Üres a folyószámla.) A 35 ezres hetilap berkeiben senki a kis, örökké mozgó szájú, egykor nagymenő nénikén kívül; ő állandóan dolgozik valamin. Megfordulok és megyek vissza, ki, amerről jöttem. Hova menjek? A Magyar Szóból ki vagyok tiltva. KB. egy hónappal ezelőtt a rangidős öreglány összekapta a szerkesztőséget és határozatot hoztak, hogy délután csak szerkesztőségi tag tartózkodhat fönt, az is csak akkor, ha fontos és halaszthatatlan dolga van. „Nem csinálunk kaszinót a szerkesztőségből”, mondták ki summásan. Hát nem is. Felforrt a halvér bennem és fölmentem hozzájuk levelet írni Újvidékre, a főnökök főnökének. Választ nem kaptam. Egy alkalommal lent jártam a Forumban, a kiadónál volt intéznivalóm, benézek a Deszk-be s véletlenül épp ott találtam a főfőt. El akart suttyanni mellettem mázsás gyorsasággal, de megszólítottam. Igen, megkapta, tudja, de nem tehet semmit, nem szólhat bele a szabadkai munkatársak dolgaiba. Egyébként ki vagyok én? Még ő, a főszerkesztő se mehet be délután, csak ekkor meg akkor, ha így meg úgy; ez óvintézkedés. Értem, világos, én egy olyan gyanús alak vagyok, tán még lopok is. Sőt ellenséges röpiratokat is gépelhetek például a verseim mellett vagy netán helyettük. Talán már a verseim is valami hasonlók. Bizony lehet, ugye tisztelt V. G. úr? S amíg én meg a társaim azon mesterkedünk, hogyan kaparintsuk meg a kormány fűzfapálcáját, addig önök, uraim vagy, hogy mondjam, híven és becsülettel szolgálják hazájukat és a szocialista demokráciát, 2, 3, 4 meg 5 ezerért havonta + prémium, az én kenyérre és vízre sem elegendő jövedelmem pedig… Engem szemmel kell tartani, bizony. És faképnél hagytam az egykor humorizáló, viccelgető kedélyes elvtársat, elvtársunkat…
Most hova menjek? Bárhova, csak haza nem. Moziba talán? Ha volna egy rendes film. Vagy egy kártyapartit kellene összehozni. Az Ifjúsági Szövetség új elnöke nagy kártyás-. Reménytelen. Senki ismerős. Kóvályogtam a városban, mint egy büdös kurva, néztem a kirakatokat. Aztán fölmentem a Rukovetba. Van itt egy kitűnő barátom, halkszavú, vézna ember, igazi lírikus, a szó valódi értelmében lírai költő. Most került a folyóirathoz, Újvidékről az egyetemről jött, hívták, hozták. De rögtön, már az első percben átejtették a lábukon (mint Chaplin vagy Chaplint) ezt a tapasztalatlan, hiszékeny embert: az 1800 dináros megbeszélt fizetés helyett csak 1550-at kap, mondja. Este 7-re meghív, kis ünnepséget tartanak egy Újvidéken élő szerb kritikus, esszéíró tiszteletére új könyvének a megjelenése alkalmából. Nem szeretem az ilyesmit, különösen mostanában, szaladok, de megígérem, ha bírok, ott leszek… Nem írom le a társaságot, a kis ünnepség történetét, aki részt vett egyszer (s íróféle ki nem vett mér részt) ilyen kis dáridón, az tudja milyen: hazug, patetikus, nevetséges; esznek-isznak, mindenki egyszerre beszél, karatyol, folyik a pletyka. Undorító. Későn értem haza, az utolsó busz hozott, döglött voltam, unott és kiábrándult, Hideg étel várt, hideg szoba, kis nyomorult fény.
1972. dec. 14. este 9
Nem olyan régen érkeztem haza Újvidékről az ún. Londoni grippe vírusaival… Hát ez van itt nálunk. Járványok, igazságtalanság, embertelenség, óriási mennyiségben. Ez az ország meleg fészke a járványoknak, semmi óvintézkedés, gyógyszer, injekció. Aztán meg, ha történik valami, kapkodnak fűhöz-fához, mindig az utolsó pillanatban. Múltkor is a fekete himlő. Kutyába se veszik az embert, de a reklám! Mondjuk egy paróka reklámja a rádióban, tévé, újság, az aszfaltra meszelve, szóval minden tenyérnyi helyen, ingen, bőrön stb. Annyi embertelen felirat, gennyes szöveg, hogy szédül az ember. A Levél-től új korszakról beszélnek a disznók és nagyszájúak, közben minden folytatódik, sőt az egyik piszkos alak most ült bele az ISZ titkári székébe. Egyébként nagy kártyás a mihaszna, a póker bűvöli. Újvidék város a nyílt csalások városa. Egy 35 parás zsemlye-kalács, laposan kettévágva, vékony szelet szalámival, melyen átlátsz, leheletnyi vajréteggel 1,70. Az Arénában (az egész város egy modern aréna) tegnap este 5-ről 8 dinárra ugrott a mozijegy ára, állítólag a film hosszabb a szokottnál, ezért. A film azonban rendes másfél óráig tartott. Erről kellene írni az újságnak, nem abszurd, gyalázatos heti étrendeket közölni, és nem viccelődni, olcsó tréfaságokat szerkeszteni erről-arról, semmiről.
A Pirossal, feketével honoráriuma ügyében jártam lent Újvidéken. Nehéz a kutya szájából épségben kivenni a tojást, tartja a közmondás, de még ennél is nehezebb a Forumtól pénzt kapni (csak nem mindenkinek). Nem tudják, nem is akarják tudni, mi az tiszteletdíjból élni. Folyton mondanom kell ezt nekik és pirulni, szégyellni magam – helyettük. Várjatok csak!
El innen, el, messzire, akárhova, csak el!
Este utazni el valahonnan, nekem nagyon szomorú. Kezet fogni egy szegény járványos emberrel, aki egyedül marad albérleti kis szobájában, amíg egy másik elkísér ki az állomásra. Szevasz, majd jövő kedden a Jób szabadkai bemutatóján, ha nem, majd karácsonykor, ha akkor sem, hát majd külföldön… És beülni egy előkelő autóbusz előkelő vademberei közé és rágyújtani és szomorúnak lenni, ha lehet. Igen, ha lehet ebben az esti, piszkos slágert, piszkot, mocskot okádó, megafonos Sirályban. Gyerünk hátrább, még hátrább, az üres sarokba, messze a locsogó, boldog hölgyektől és undorító, selymes gyerekeiktől; a férj majd, keménykalapban, nyálas, taknyos finomsággal, előkelőn, büszke tartással, pontosan érkezik az állomásra, lesegíti kurváját, gyerekeit, a holnap kurváit és gyönyörűen fejlődő hazug csalóit, hogy ne legyen hézag, az autót alájuk tolja, mint a széket szokta neje és nője alá a kávéházban. Te csak nézed őket haraggal, ezt a rohadt, vidám társaságot és elindulsz a fasorban, a levert lámpák alatt. Ki vagy te? Akárki vagy is, több ezeknél és mindenkinél itt. Inkább a férgeket, mint az ő kezüket csókolnád meg. Szeresd inkább az undorító, ocsmány férgeket. Élnél inkább velük, köztük, mint ezekkel. Mi vár otthon. Nyomor, betegek, szakadt paplan, sarokba állított fejsze, csukhatatlan ajtók, spárga és fakilincs…
Vigyázzatok ti lelassított autóból kihajló, vendéglők, szállodák után érdeklődő piszkos gazemberek! De fölvenni az út mellett hóban evickélő nyomorult öreget, asszonyt, gyereket, azt nem!
Megálljatok ti kártyázó öregurak: orvosok, ügyvédek, iparosok, szifiliszes pillantású kivénhedt pókerozó kurvák! Egyszer majd stop! És kifelé a kaszinókból, a szivarfüstből, a poharak és rakott szendvicsestálcák mellől… Gyógyszert csinálunk kártya helyett!
Utálom a városokat. „A városok csak a bűnt sokszorozzák, mondta egy költő. És megkoszorúzzák a csalókat, bűnösöket.
A mások zsírján élőket kihajtani, mint a legyeket ebből a kuplerájból…
Egy hét után hazaérkeztem. Itthon semmi újság. Senki se keresett, se levél, se üzenet számomra, semmi. Minden oly kétségbeejtő és reménytelen, mint amikor elutaztam.