Horváth Ida

Állomások

Út mellett a fák, állok
aszfaltporlánc a bokámon
kínos a megfosztottság
talán ez a bilincs
szenvelgő ma a szél
ízleli az elsárgult
grimaszok kocsányait
számban azt eldübörgő vonatok
kattogása: fémes rohanás
felcsuklik
kisiklott
röhögnöm kell
mert kacagtató ez a délután
olyan táncoslábú balerina
amilyen mindig is szerettem
volna lenni én, igen én
de úgy tűnik késő van
ébenszárnyú karvajok koraestje
karmaik sebeket ütnek
angyal-testű fellegek homlokán:
meglékelt, túlérett görögdinnye
húsa csöpög:
esik
szemtelen ez a délután
nem vesz föl senki
persze nem csoda
hiszen testemen piszkosak a ruhák
emlékké rongyolódott tisztaság
egyenként feszítem őket a fákra
mint gyakorlott festő a vásznát
kereteire, mondom, a ruhák
az emlékek, a bilincsek, a kilincsek
penészlerakódások a galléron
kiszellőztethetetlenek
azért én várok
ami pedig annyi mint
megkapaszkodni egy gyanútlan pillanat
nyakában, tébolyodottan szorítani
akár a testet, megölni, kiöklendezni

Kéne új vászon
ruhát lopni
fázom
nem jön senki
tiszta lepedő kéne
erős akarat
aztán
meztelenül elindulni
hajat borotválni
bolondosan felkacagni
a félrenyelt szavakat
megvárni a következő vonatot
mindig felszállni, mindig várni
mindig teregetni, mindig lopni
amíg csak az éjszaka tikkadt hóhéra
a hold, nem oltja szomját lefejezett
tekintetem páraködéből szürcsölve