A mosoly
Az utcára kitett napernyő és asztalka oly dacos és kihívó intés volt a világnak, ebben a keskeny utcában is létezik étterem, nemcsak a Mirebau sugárúton, hogy a férfi kíváncsian befordult a térről az árnyékos közbe, és lassan elindult az étterem elé kitett asztal felé. Dél múlt, Aix en Provence fölött fénylett a fehér nap, a vörös háztetők, a terek, az utcák izzottak a meredeken eső fényben, amikor a férfi a keskeny közben megpillantotta a lányt. A fal előtt ült, egyedül annál az asztalnál, és újságot olvasott. Milyen volt a lány? Szőke hajú, sötét szemű. Biztosan boszorkány volt valamelyik őse, gondolta önkéntelenül a férfi, mert amikor zsebre vágott kézzel közeledett az asztalhoz, és az olvasó lány felpillantott, megtorpant. Csupán egy pillanatig, egy rövidke pillanatig, de mert a nők az apróságokból értenek leginkább, ez a pillanatnyi megakadás (Zavar?) mozdulatában elég volt ahhoz, hogy a lány szeme, és ezért gondolta a férfi évekkel később is, hogy a lány ősei között boszorkány is lehetett, oly kíméletlen nyugalommal, figyelemmel függjön a megtorpanó férfin, hogy annak minden ereje elszállt abban a pillanatban. Azt mondják, a szemeknek hatalma van. Lehetséges, bár úgy is lehet, hogy csupán a kíméletlen hőség volt okolható... De bárhogyan is volt, egy biztos, a férfit, aki már hetek óta egyedül utazott városról városra, az egyik tengertől a másikig, abban a pillanatban heves vágy fogta el egy nő után. Nem testi, másfajta vágy volt ez. Eszébe jutott például, hogy évekkel ezelőtt az ilyen déli órákat ágyban töltötte azzal a lánnyal, akit szeretett.
És ekkor a zsúfolt, bűzös éjszakai vonattól, a hosszú délelőtti gyaloglástól elfáradt teste feladta, és a férfi, aki eleget élt már ahhoz, hogy tudja, a test intéseit komolyan kell venni, elmosolyodott, megállt az asztal előtt, bemutatkozott, aztán helyet kért. Még soha nem tett ilyet.
Rövid időn belül, mert mindketten idegenek voltak a városban, szinte mindent tudtak egymásról. Nyíltan beszéltek, akár a régi barátok, ha rövid időre látják egymást. A német lány több hónapja nyomtalanul eltűnt barátnőjét kereste Franciaországban. Gyűrött képeslapot, a barátnő utolsó életjelét húzta elő táskájából, és tartotta a férfi elé, és mikor férfi a túlkolorizált városkép fölé hajolt, úgy festhettek a távolból, mint a déli naptól elfáradt szerelmespár. A délutánt a város utcáin, hotelek előtereiben töltötték, az eltűnt barátnő után kérdezve; mindig a lány lépkedett elöl, a férfi pedig fél lépéssel követte azért, hogy szeme előtt legyen a lány szőke haja, vékony nyakán keményen kirajzolódó csigolyák. Feltűnt, hogy ebben a városban nincsenek aluljárók, nézett egyszer vissza a lány a férfire úgy, hogy a férfi csak bólintani tudott...
Aztán eljött az este, és az addig kihalt, csöndes város, életre kelt. A Mirebau sugárútról nyíló mellékutcákból kamaszok vágtattak elő robogókon, az éttermek napernyős teraszain, a terített asztalok mellett pincérek álltak, bámulták unottan a járdán hullámzó tömeget, az egyik utcasarkon perui zenészek zajongtak, igen, a város élt a meleget árasztó házfalak, lépcsők, szökőkutak között. A férfi és lány ugyanabba a parányi étterembe mentek, s hogy az asztal, az asztalunk, nevetett fel a lány, szabad volt, fokozta a meghittség érzetét. Különös este volt abban a csöndes mellékutcában. A lányról kiderült, hogy gazdag családból származik, a férfiről pedig, hogy nincs mit féltenie az életben.
Azon az első éjszakán, katedrális melletti hotel szobájában az idő nem játszott szerepet, mert az első ölelést nem követett semmi, és ezért testvéri maradt, a lány a következőt mondta: Elfáradtam. Kellene valaki, aki segít megtalálni a barátnőmet... Fizetek érte... A férfi pedig felkelt, végigsétált a szobán, öt lépés előre, öt lépés vissza, aztán így szólt: Rendben van.
A következő napon bukkantak az első nyomra. A gyűrött képeslap vezette őket. Egy öreg pincér emlékezett a lányra, ott ült a terasz szélén, mutogatott és tollat kért a lapíráshoz; az asztal pontosan ugyanazon a ponton állt, ahonnan a képeslap fényképésze fényképezte le a kutat a városház előtti téren... No lám, nevetett a lány, és a férfibe karolt, honnan jött ez az ötlet?
Mert itt volt, mondta a férfi.
A lány nem értette, és a férfi, talán mert Európa keleti részéből jött, nem akarta megmagyarázni, hogy miért is fontos az ilyesmi. Az öreg pincér szerint a lány előtt – mintha ő is lefényképezte volna az asztalt – cigaretta, öngyújtó (még a színére is emlékezett), és egy maszatos térkép feküdt.
Akárcsak az Öné, nevetett ravasz képpel az öreg pincér, amikor a férfi az asztalra borította saját térképét.
Rokon volna a lelketek? Ez nem tetszik!, súgta a lány vékony hangon, majd lágyan a férfi combjára ejtette a meleg kezét. Tenyere meleg volt, oly meleg, mint azoké a nőké, akik megkívántak egy férfit, de mert kimondani nem akarják (Vagy mert minden játék?) így tudatják vágyukat.
A második éjszakán egymás testének éltek egyetlen hangos szó nélkül, és a lány csak hajnalban, az ablak alatt hangos zörgéssel felhúzták a pékség redőnyét, kérdezte meg, te tulajdonképpen miért jöttél... Franciaországba? A férfi hosszasan hallgatott, a mennyezetet nézte, aztán arra gondolt, hogy az ágyon fekvő lánynak, semmi sem mond hallgatása. Aztán meg arra, hogy: okos ez a lány. Ezt aztán kimondta, tudatosan mélyítve hangját a félhomályban.
Délután a lány kocsijával kezdetét vette az üldözés. Mert bár aggódom, nevetett a lány, de bevallom, tetszik, hogy már nem egyedül nyomozok utána, azzal keményen rátaposott a gázpedálra.
A tengert este érték el. A férfi szerint, a barátnő minden bizonnyal látni akarta.
Igen, a tengert látta, nevetett a lány, aztán kitárta a karját, lefutott a partra, majd a barátnő nevét kiáltotta. Tenger, hol keressem... Milyen giccses, gondolta a férfi, de nem szólt. Ebben a pillanatban kezdődött el a tűzijáték a közelben, a lány felnevetett, látod, szaladt vissza a férfihez, látod...
Persze, látom, vonta meg a férfi a vállát, majd maga is nevetni kezdett, mert nincs annál nevetségesebb, ha túlságosan hirtelen következik az a szépség, amit remél az ember. Mesélj a barátnődről, kérte a lányt, hiszen...
Szőke, akárcsak én, húzta a lány ölébe a férfi fejét, a szeme sötét, akárcsak az enyém... A hangja pedig lágy? Meg kell találnom! Mindenképpen.
Holnap indulnom kell vissza, mondta a férfi.
Miért?
Mert elfogyott a pénzem, mondta keményen és ettől a keménységtől szánalmasan hangzott mondata, meg beteg az anyám, én ápolom...
Maradj, mondta a lány, fizetek.
A közeli városkában befejeződött a tűzijáték; a sötét égbolton ellobbant az utolsó rakéta, s miután elhalt a moraj, a lány hirtelen megcsókolta a férfit. Amióta együtt voltak először. Addig vagy a férfi csókolta meg, vagy csókolóztak.
Ezt az éjszakát, amely az északról feltámadó misztrál miatt nagyon hideg volt, a városka egyetlen szállodájában töltötték, és miközben a szállodai kocsmában egy svéd csoport konok bódultsággal egyre és egyre pastist követelt, a lány aludt, a virrasztó férfi pedig csak nézte a lány párnán nyugvó, dacos arcát. S az, hogy minden szégyen nélkül képes volt nézni az alvót, önmagát is meglepte.
Valamit megtudtam róla, gondolta másnap délelőtt, miközben szótlanul ült a lánnyal szemben, igen, valamit megtudtam. Mintha megtudta volna, hogy a lány is sírt gyerekkorában, megtudta, hogy a lány könyörögött az apjának, anyjának, hogy ez a lány is csak félt az iskolában, ha felelésre került a sor. Ettől a felfedezéstől megnyugodott, és miközben durva mozdulattal törte ketté a hosszúkás bagettet, a lány barátnőjéről kérdezett. Akár a rendőrség. Szeme, haja színe, aztán, hol lakik, miből él...
Elgondolkodtató dolgokat tudott meg. A keresett lány ugyanazon a munkahelyen, egy bankban dolgozott, sőt, ugyanabban a házban, egy kertvárosi lakótelep szélén bérelt lakás, akárcsak a férfivel szemben ülő lány. A legmeglepőbb viszont az volt, ugyanazzal típusú, színű kocsival indult útnak... Nocsak, tűnődött a férfi, aztán kérdezett tovább, de ezúttal fontosabb dolgokról. Van-e szerelme ennek a lánynak? Rendelkezik-e vagyonnal?
A lány erre már nem válaszolt, és sötét szemében újra felvillant az baljós tekintet, amellyel először pillantott a férfire.
A telefon varázslatos hatalma aznap délelőtt érte utol őket. A lány telefonált Németországba – a poros fülke elhanyagolt szőlőföld szélén állt –, s azzal a hírrel lépett ki, hogy barátnője jelentkezett otthon. Hónapok óta először. Az üzenetrögzítőjén hagyott rövid életjelet. És most azt hallgatta le innen a távolból. Csupán annyit mondott, hogy tegnap tűzijátékot látott. A férfi csak ingatta a fejét a hírre, de a lány hangosan nevetni kezdett. Egyedül kell tovább keresned, morogta bizalmatlanul a férfi, és miközben a távolban sötétlő pálmafák felé nézett, tudta – és ebben biztos volt, hiszen addig élete során szüksége volt rá, hogy finom érzékkel megsejtse –, baj várt rá. De aztán, mert nem a férfi hazájában voltak, mert a napsütötte dombok, és mert a csönd is hat a lélekre, a férfi elbizonytalanodott, nem tulajdonít-e túlságosan sokat sejtéseinek? Hiszen abban a pillanatban csak egy lányt keresett egy másik lánnyal dél-franciaország ege alatt; akárhogyan is töprengett, semmi kivetnivalót nem talált a dologban.
De mégis, azaz mégsem. Az az érzés, hogy ennek a bolyongásnak rossz vége lesz, nos, ez az érzés ott munkált benne, és erről nehezére esett beszélnie, de, és ez új volt, a nevető lányt figyelve a baljós érzés elhallgatása fájdalommal járt.
Maradj velem, legalább egy éjszakára, mondta a lány, ne így szakadjunk el egymástól.
A férfit szíven ütötte az ige: elszakadni.
A negyedik éjszakán, a kényelmetlen szállodai ágyon újra egymásra talált testük a sötétben. Ezúttal a tengertől nem messze, egy öreg park fái alatt megbújó, olcsó szállodában.
Tudod, ha szerelmeskedsz, könyökölt fel a lány a párnán, egyetlen szót kiáltasz?
A férfi morgott valamit; s ez bármi lehetett: sóhaj is, káromkodás is... ki tudhatja, már ő sem tudta.
Tudod, folytatta a lány tárgyilagosan, ilyet még soha nem tapasztaltam. Aztán elhallgatott, de mivel a férfi nem kérdezett, mégis folytatta. Azt kiáltod: Nem.
Ezt a szót oly tisztán ejtette ki a férfi nyelvén, hogy az belevörösödött a sötétben.
Nem, ez az jelenti, hogy: Nein? Végigsimította a férfi arcát, s ez a úgy hatott sötétben, mint a forró augusztusi napsütés – bolondos gondolat volt ez, de mert a férfi már nem akarta helyére tenni a dolgokat, ha ez jutott eszébe, akkor hát ez jutott eszébe... Aggódsz értem, kérdezte hangosan és feleslegesen a férfi, mert ha valaki, hát ő tudta, az aggódást lehetetlen eltitkolni.
Minden férfi azt mondja abban a pillanatban, folytatta a lány, hogy: igen. Aztán nyüszítve, lihegve, bejárta Európa országait; sóhajtotta olaszul, kiáltotta angolul, spanyolul, lihegte staccatóval németül, franciául...
Holnap, válaszolta erre a férfi, megtalálod a barátnődet, tudom.
Lehet, mondta a lány, lehet, de miből gondolod? Talán érzed? Ti mindent megéreztek?
Talán, mondta halkan a férfi. Így aludtak el a szobában.
A nap már fent járt a tenger felett, a dombokon az olajfák mozdulatlanul várták a hőséget, amikor a férfi felébredt.
No lám, mondta a lány, és ugyanazzal a durva, türelmetlen mozdulattal, mellyel a férfi szokta sajátját, összetúrta haját. Egyébként is különösen viselkedett azon a reggelen. Táskájából bőrszalagon függő követ vett elő, és a férfi nyakába akasztotta. Ez a kő elveszi a félelmet, mondta, aztán a szőnyegre kuporodott, és – ő fogalmazott így – lehunyt szemmel utazást tett a férfi lakásában. Kis konyhád van, mondta néhány perces csönd után, és apró párnán alszol.
Igaz, hazudta a férfi, és nevetett.
A házban élnek kutyák is...
Igaz, mondta a férfi, de minden házban élnek kutyák. Ahol emberek élnek, ott kutyák is vannak. Ez a világon mindenütt így van. A hazámban is.
Csönd legyen, intett a lány, most a fürdőszobádban vagyok. Valamivel később hozzátette: Szomorú fürdőszobád van.
Az ágyban reggeliztek. Csöndesen, akár a fiatal házasok nászút utolsó reggelén.
Valamivel később a lány lement a portára; telefonált haza. A férfi már összecsomagolta a holmiját, mire visszajött.
Itt van a közelben, mondta a lány vidáman, alig tíz kilométerre innen. Egy kávézóban ül, gyere, tetszeni fog, és pénzt dobott az ágyra. A férfi elé.
Egy téren ül, mondta gúnyosan a férfi, újságot olvas. Előtte capuccino, és persze nincsen pénze.
Igen, mosolyodott el a lány, miközben a férfi lábánál heverő kopott sporttáskát nézte. Olcsó, tarka táska, reklámfelirattal az oldalán. Micsoda vacak, rúgott bele, ki tudja a hol fércelik az ilyesmit össze, mondta halkan. A férfi hallgatott.
A déli nap alatt váltak el. Ölelés, csók nélkül. Nyár van, és a nyárnak, mondta a férfi, vége lesz. Ez a világon mindenütt így van.
Így van, válaszolta a lány tárgyilagosan, de... Valamit mondott még, amit a férfi már nem értett, mert az autó felzúgó motorja szétrázta utolsó szavait.
És aztán?
A férfi leintett egy autót, és egy francia paraszt mellett ölében a táskával, utazott. Csak ült a légypiszkos, poros, forró fülkében, és minden pillanatban arra számított, hogy a lány autóját pillantja meg az árokba borulva. De semmi ilyesmi nem történt.
Este Ventigmilia terén, az olasz és a francia határon lévő, koszos, lármás városkában a férfi a vonatra várt, amikor a vasútállomás előtti téren meglátta a lányt. Már sötétedett, a téren lődörgő, fekete hajú fiatal férfiak – zsebmetszők?, csempészek?, csavargók? – között úgy világított szőke haja, hogy a férfi egy pillanatig a hőség okozta káprázatra gyanakodott. De nem. A lány éppen újságot vett, a férfi odalépett hozzá, és átölelte.
A pofon, amelyet kapott, csupán azért fájt, mert meglepő volt.
Miért, kérdezte lassan.
Ki maga, kérdezett vissza a lány.
Mennyire ugyanaz volt az arc, és mennyire más mégis. De mégis ugyanaz.
Nem emlékszel, kérdezte meglepődve a férfi. A lány nevetni kezdett, majd végigsimította férfi arcát.
És különös dolgokra derült fény.
Az ikertestvéremet ismered, mondta a lány.
Aznap este, a férfi nem utazott el, olcsó presszóban ültek, és bort ittak.
A lány elmesélte, hogyan várt órákon át abban a faluban – valóban capuccinot ivott –, de testvére nem jött. És most itt van. És persze aggódik.
Aztán valamikor éjfél után, amikor a férfi nehézkesen felállt, hogy a hajnali vonatot elérje, a lány a következőt mondta: Nagyon fáradt vagyok már. Védj meg a testvéremtől. Bosszút akar állni, mert el elvettem a szerelmét..., de ez így nem... ez így nem igaz...
A férfi csak rázta a fejét, nem hiszek neked, mondta bizonytalanul.
Akkor menj csak te is, mondta a lány, és miközben ezt mondta, mosoly suhant át az arcán. Gonosz mosoly, boldogtalan mosoly, védtelen mosoly...
– és biztosan ez a mosoly volt az, mely hajnalban kisiklatta alatta a Milánó felé száguldó, zsúfolt expresszvonatot, igen, ezt gondolta a férfi évekkel később, amikor megint a lány mosolyára kellett gondolnia, igen, ezt a boldogtalan mosolyt vitte, cipelte egyre emlékezetében – és ez mindig esős napokon jutott a eszébe, amikor a vonatszerencsétlenség óta rosszul összeforrt gerince fájt – hogy valaki a szeme előtt kereste a szeretetet, és ő meg sem ölelte, igen.