Kiss Gusztáv

Római mozaikok

– Milkó Izidor utazásai –

A szövegbe illesztett illusztrációk a Milkó Izidor könyvtárából örökül hagyott Les Metamorphoses D’Ovide en latin et françois című MDCLXXVII-beli könyvéből. (A szabadkai Városi Könyvtár tulajdona)

Értéküket vesztett részvények és egyéb semmit sem érő szabadkai értékpapirok hátlapjára írt utolsó éveiben. Ezeknek a kínos gonddal egyformára felvágott papírlapoknak, a rajtuk jól olvasható gyöngybetűknek, azok mértékes sorainak a hozadékából élt. Tíz év alatt több mint ezer cikket írt meg ily módon – több kötetre valót. Talán a „franciás”, kiegyensúlyozott, „értelmi-szétszedő-szatirikus”¹ világának következménye, hogy sem testi, sem lelki szenvedései nem akadályozhatták a munkában. Kéziratai a szerkesztőségekbe a hét elején rendszeresen megérkeztek.

Időben érkezett meg akkor is a szabadkai Naplóba, amikor a város – az otthonnak tartott város – az egy életen keresztül hozzáértéssel gyűjtött több mint tízezres, ritkaságokat rejtő könyvtárát egy írnok képviseletében stráfkocsikra rakatta, a hatalmas regálisokkal együtt, s a jogilag nem perfektuált szerződés alapján fillérekért cserébe elvitette, akkor is asztalhoz ült, s megírta a következő heti cikkét, egyik kimondottan jól sikerült humoros írását. A krónikák szerint, az író betegágya mellett – akit betegsége már hosszabb ideje párnák közé kényszerített – barátai és jogtudós ismerősei felháborodva kiáltottak törvénytelenséget, jogtalannak ítélve a város eljárását, s követelték, indítson pert, amit meg kell nyernie, mivel más út és lehetőség nem áll rendelkezésére. A Kalangyában Fenyves Ferenc tett kísérletet ezeknek a furcsa óráknak a megértésére². Amikor Milkó megtudta, hogy mindent, de mindent elvisznek, még azokat a könyveket is, amelyek soha sem képezték a vásárlás tárgyát, minden tanács és rábeszélés ellenére sem hajlott a pereskedésre.

– Rendes, becsületes szuboticai ember nem pereskedik a szülővárosával! – mondogatta a többiek fölháborodására³, mert Szabadka tényszerűen a szülővárosát, de már régen nem az otthonát jelentette. Az 1918-at követő években, s talán ezek a pillanatok tanúskodnak erről a legmeggyőzőbben, kéziratainak fönnmaradt szövegvariánsaiban a helynevek és a személynevek átírását – azok átjavítását államnyelvre – maga végezte, nem hagyva a szerkesztőkre vagy a cenzorokra a jelentéktelennek semmiképpen sem nevezhető módosításokat, többször is áthúzva őket, fölé kényszerítve a kívántat, például Szabadkát Szuboticára változtatva. Lehetne arra is hivatkozni a történteket látva, számunkra talán megnyugtatóan, hogy erre a törvény kényszerítette minden súlyával és erejével együtt. A cenzúrák, a hírhedté vált névelemzések, az állampolgárság újbóli és újbóli fölülbírálta, a „nem államalkotók” szavazati jogainak megvonása és egyéb válogatott megkülönböztetések, amit az új politikai kultúra hozott magával, talán mindezt még érthetővé is tehette volna. De nem az otthontalanság érzését.

A vidéki városban nem volt mindennapi a kényszerű költöztetés után a felforgatott lakásban leülni az íróasztalhoz, s valami kacagtató dolgot írni, s közben arra gondolni, hogy az olvasónak nem kell és nem is szabad tudnia, hogy mi megy végbe az író lelkében. Mert az író kevésbé fontos – jegyezte föl Fenyves az öreg Milkó gondolatait, s a kijelentést fejtegetve magyarázatképpen hozzátette – „most is igazi írónak és igazi újságírónak bizonyult. A lelkét öntötte minden írásába, és nem sírt könnyeket férfiatlanul olvasója előtt.”⁴, mert mindaz, ami megesik az emberrel a földön, ebben a tökéletestől oly távoli, érzéki, állandóan változó világban, kevésbé fontos. Az eszmény, amihez igazodik minden gyarló földi létező, a lényeg a maga ideális valóságában – ez az ok és a cél – csak az „idea” és annak megvalósulása a mindent meghatározó, a mindent eldöntő, az áldozatokat elviselhetővé tevő egyedüli igaz érték. Ennek a „dúsgazdag és nagyon csúnya földnek a fia” volt, s élete arra az időre esett – mondta később szinte igazolva koporsója felett Havas Károly – amikor a vidékies, eltunyult Bácskában a „könyv kuriózum, az olvasás szinte szégyen és az író-ember egzotikus ritkaság.”⁵

„De nem értettem, – állapította meg Kosztolányi Milkó Izidor halálát követően – mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak egy vidéki városban. Egyszer a római templomok építészeti arányairól olvasott föl. Hallgattam szép, rövid mondatait, de kellő tárgyismeret híján nem tudtam őt követni. Inkább mozdulataira figyeltem, hangsúlyára, tartózkodó úriságára, mely mögött tudás, szeretet, ízlés lappangott. Ezen a téli délutánon egy szegényes díszterem sötét csillárja alatt bennem is vágy gerjedt, hogy lássam a világot, megismerjek mindent, kiszabaduljak abból a börtönből, melybe születésem véletlene dobott. Akkor kezdtem érteni, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek vannak egy vidéki városban.”⁶

A teória ősi értelmében cselekedett: részt vett az istenek tiszteletére induló ünnepi küldöttségben, részt vett az isteni történésekben, benne létezett. Milkó a filozófikus, a filantrópikus, a progresszív „idea” közvetítésében találta meg a „vidéki lét értelmét”, kitartóan terjesztve a közerkölcsiséget, a művelődést és a felebaráti szeretetet, folyamatosan újratervezve és újraalkotva a világot a „szögmérő” pontosságával az emberiség jogaiért és boldogulásáért⁷. Mert mindaz az energia, mindaz a vágy, ami a világban, pontosabban ebben a provinciális világban a bicskázásban és a vérontásban, meg a borfogyasztásban nyilvánult meg⁸ – a sokszor és sokféleképpen megfogalmazott gondolatainak eszménye szerint – egy napon kultúra-éhségé válik, nagyvárosias életformává, egy új, szabadelvű kultúrává.

A világ történéseiben azonban egyre kevesebb eszményiséget, ésszerűséget lehetett felfedezni, mert a világtörténelemben láthatóan nem mentek célszerűen és ésszerűen végbe a dolgok.⁹ S úgy tűnt, feleslegesen jegyzetelte ki többször is, és több nyelven is vékony papírcsíkokra, majd gyűjtötte borítékokba ezeket a gondolatokat, hogy aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz, mert ez a kettő kölcsönösen meghatározza egymást. Mégis, minden erőfeszítés, minden teremtésre tett kísérlet ellenére, mintha csakugyan megmaradt volna ez a minden a feltevés szintjén.¹⁰

A világtörténés a fejlődésre alapozva mintha már nem lett volna képes az otthonteremtésre. Az embernek a világ felett mintha egyre kevesebb hatalma lenne, annak a világ felett, amelyet maga hozott létre, s ez most erősebb, sokkal erősebbé válik, kiszabadul az értelem megfoghatóságából, s az ember nem találja azt a varázsszót, ami a Gólemet, ezt a földből teremtett óriást megállítatná és ártalmatlanná szelídítené. A szellem gyöngeségét és kudarcát egymás után három ízben is átélhette: a technikához fűzött túlzott elvárásaiban, a gazdaság irányíthatóságának hitében és a politikában...¹¹

A vidéken Milkó otthonától mindig is távol élt, száműzetésben, számkivetettségben, s akárcsak Ábrahám, aki az Ígéret Földjére indult, ő is az eszményi Világot áhította. Zarándoklathoz volt ez hasonló, ahol – ami nem is volt különösebben nehéz a „provincián”– megtehette a teljes lemondást a „földi” dolgokról, s előtérbe kerülhetett a hittérítés eszméje, a barbárok közötti apostolkodás és igehirdetés vágya. Tudta, nagyon is tudta, mint zsidó értelmiségi, hogy megvan mindenkinek a maga exodusa, hogy a „zsidó” hagyományokban mindenki idegen ezen a földön: a héber szó maga is „vándort” jelent. Igaz, errefelé nem lehetett például Egyiptomról beszélni, de nem is a vidékiességre kellett itt elsősorban gondolni. A vidékiesség az anyagot jelentette, a formára várót, semmi többet.

Azonban az „eszmény” nélkül az ember elveszti otthonát, otthontalan létezővé változik. Hegel embere a 19. század elején nem csak hogy egészében otthon érzi magát világban, de otthonát legalább olyan könnyedséggel találja meg a múltban, legyen az a görögök vagy az Ószövetség világában. Homérosz a világról, mint otthonáról beszélt – olvasható többször is Hegelnek az esztétikumról tartott előadásainak a szövegeiben – és ahol mások otthon érzik magukat, ott mindenki otthon van. A világegyetem szerves egész és ésszerű teljesség, a szelleminek és földinek gyűjteménye. A szellemnek ésszerű, szükségszerű menete, a szellemnek, amelynek természete mindig egy és ugyanaz, és amely a világlétezésben kifejti ezt a természetét. Az ember otthona a világ, a világ egésze: múltja, jelene és fejlődésének jövője, más szóval: a szellem.

A világ történései Milkónál jól kivehetően, de minden tiltakozása ellenére, mégsem célszerűek és ésszerűek. A teleológia mintha néha csődöt mondana. A távolodás ettől a természeti–szellemi világtól végzetszerű nála is: az otthontalanság (világ)sors lesz.

A Római mozaikok,¹² melynek az emlékek és jegyzetek az örök városról alcímet adta, egy ilyen kivonulás emlékei és jegyzetei. „Az élet nem egyéb, – olvashatjuk a könyv előszavában – mint egy utazás délről észak felé. Évről évre jobban érezzük hűvös égaljunk zordságát, magas szélességi fokaink hidegét. Eljő az idő, midőn nem hevít bennünket a szerelem s szívünket nem melegítik az ideálok. ...Mily költői kárpótlás, hogy ezen utazásunkban néha vissza is fordulhatunk! Mily jótétemény, hogy módunkban van olykor-olykor, az elénk szabott útirányt megváltoztatva, egyszer-másszor északról délnek menni, Itáliába utazni. Talán azért is teremtette Isten e csodás félszigetet, hogy ilyen agyafúrt módon csalhassuk meg a természet föltartózhatatlannak látszó rendjét, s legalább néhány hétre vagy hónapra hitethessük el magunkkal, hogy nem észak, hanem délfelé utazunk.¹³

A világ „megcsalása”, eltüntetése a szellem hatalmának a „megcsalását”, eltüntetését jelentette, semmivé válását, ürességét, elfojtását. A szellemi világ leépülésével az emberi ethosz is eltűnik. A világgal, mint szabályosan berendezett emberi ethosszal szemben megjelenik a semmi tapasztalata, s ez az alapvető tapasztalat vonja majd kétségbe az öröklött, hagyományosan legfőbb értékeket és célokat.

Milkó jegyzetei között található Schelling kései filozófiájából vett több idézet is, s ezek közül egynek sajátságos fordítása: „miért a lét, miért nem a semmi”. Ez már önmagában is megkérdőjelezi az öröklött szellemi értékeket, egyenesen utalva értéktelenségükre, a semmivel leplezve le az ember túlzott potenciálját. A célszerűség, a céltevékenység, az értelem és mindaz, ami a világot rendezetté, megismerhetővé, elviselhetővé teszi a létezésben – eltűnik. Mintha csak ez az áhított teleológiai világ az ember önimádó szemléletét tükrözte volna, az ember abszolútnak tartott értékeit vetítette volna ki a „kozmoszba”, ahol Isten fogalma sem lehetett más, mint egy „végletes hipotézis”, ezzel felejtetve az ember parányi és jelentéktelen voltát, önmagát helyezve a középpontba. A világ, elválasztva isteni lényegtől, csak semmi.¹⁴

A világidegenség érzése az otthontalanság érzése. Talán erre gondolhatott Milkó, amikor a világban történtekért már nem keresett felelősöket. Az ő világa lassan, de biztosan tűnt el. „Később bevezetett a lakásába. Itt öt nagy szobában mennyezetig érő polcok álltak, rajtuk könyvek, ritka kiadások, legalább tízezer darab. Nem is volt tehát oly száműzetésben, mint elképzeltem. Tízezer barátja volt.”¹⁵ – hangzott egy kortárs ítélete, de a „tízezer barát” már régóta nem hozott „világosságot” a földi „sötétségbe”. Az utcákon végiggördülő, a város által felbérelt stráfkocsik a Milkó könyvekkel, „értelmi-szétszedő-szatirikus” süllyedő világának allegóriáját jelentették.

Ami megmaradt, az csak egy eltévedt vándor kétségbeesése, aki egy idegen világban találta magát, s néhány, nem túl sok jóval biztató lehetőség, hogy az otthon felé vezető út megtalálására tegyen még néhány kísérletet. Milkó utazási ilyen kísérletekről szólnak, s ezek közül a római utak a leglátványosabbak.

Rómába az ember hazamegy: „Néztem azt a kis zöld jegyet s nem röstellem bevallani: az ajkamhoz emeltem, mint valami talizmánerejű amulettet. Ez nyitja meg hát előttem a legfőbb város kapuit, a históriai múlt legnagyobb múzeumát, a kereszténység székvárosát, régészek és művészek gyönyörűségét s mindazt a sok szépet és nagyot, aminek együttes neve: Róma!”¹⁶ S ha igaz az – folytatja Milkó – hogy mindenütt rossz, de legkevésbé rossz otthon, akkor könnyen érthető, hogy Rómába, ahol mindannyian otthon vagyunk, miért vágyódik az ember. Szinte refrénként tér vissza az útirajzban, hogy az „Urbs”-ot nem elég kívülről megnézni, mert lelke van, amelybe bele kell mélyedni, amelyet meg kell fejteni. Példának hozza fel Goethe panaszát, aki csak rövid ideig (alig másfél esztendeig) élhetett a „világ fővárosában”. Sthendhal nyilatkozatával pedig egyenesen egyetértett: az embernek tulajdonképpen a fél életét kellene itt töltenie, mert „mindenütt csak tengődik, egyedül csak itt él az ember.”¹⁷ Ez a város úgy nyilatkozott meg előtte, mint ahogy a szerencse jön váratlanul. A város mint helyszín a lehetőség a világ korrekciójára, újragondolására, s ennél a pontnál találkozik a régi gnosztikus „belevetettség”¹⁸ életérzésével. Az embernek „idegen” a világ, s rákényszerül, hogy a hazavezető utat keresse, egy másik világot találjon fel. A gnosztikus élettapasztalat szerint az ember a világban hontalan, csak „belevetett”, s ezért a világ idegen, nem az otthona. Konstrukciója nem felel meg, már nem a helén „kozmosz”, de nem is a zsidó-keresztény teremtett világ, ami valamikor otthont nyújthatott.

A világszellem „fényének” elsötétülésével magyarázza a gnosztikus szemlélet az idegenség érzését. S ahogyan a „mi vitt a gonosz sötétségbe” vagy a „merre a kiút a világ sötétségéből, amibe belevettettünk” kérdésére, akárcsak a gnosztikusok, Milkó is kereste a választ. A Rómáról szóló fejezetek, mint egyéb utazásai, egy fiktív világ metszetei, egy újragondolt, áhított világ momentumai. Valószerűtlenségéről többször is említést tesz: „van valami különös, hogy úgy mondjam, valószerűtlen abban: Rómába menni”. A város „megismerése” is kétségekkel teli, a „vándor” tanulmányaival, képzeleteivel nem egyezik meg minden, ítélete meg van tévesztve, „a könyvekből felszedett nézetek helyébe nem nyerhetett újakat, eredetieket. Még nem találta meg önmagát Rómában”. Talányról beszél, ahol a kövek, a formák, a romok, a színek, a falak, a vásznak kaotikusan keverednek, ezer meg ezer képtalányt alkotva.¹⁹ Csak lassan kezdi érteni a kövek sajátos nyelvét, a márvány-okmányok hieroglifáit, a fölírásokat, amelyek históriát foglalnak magukban – a világot, s „a köd oszlani kezd, s a megértés napfényében nyilatkozik meg előtte Róma.²⁰

Goethe adta első példáját annak – Milkó szerint – hogyan lesz az utazás az erkölcs és a szellem harmonikus fejlesztésének eszközévé, befejezőjévé. Útleírása, az Utazás Itáliába a folyton tanuló és mindenfélét tanuló, a „megértő”, a változó, a tökéletesedő ember naplója, „akinek nem csekély semmi, amit meglát, aki nem kicsinyel semmit, ami útjába akad, ha csak emberi az.”²¹ Milkó csodálja, hogy saját élményeit írja meg, s szerinte, pontosan ez a sokat hánytorgatott egoizmusa tette útirajzát igazán becsessé és fontossá. Esztétikai önzésről beszél, melyek Goethe vándoréveit „gazdag terméssé” érlelték, arról, hogyan kapott szerepet az utazás egy ember harmonikus kiművelésében, s miként lett Goethe 1786–1787-iki itáliai utazása művelődéstörténeti cselekedetté. Milkó követte a módszert, s a világban látottakat a saját nevelőjévé, esztétikai művelőjévé tette.

Milkó kulcslyuk hasonlattal zárja a Római mozaikok leírását, a megértés metaforáját tárva fel ezzel: „De hát nem így látunk Rómában mindent? Nem a magunk szűkös felfogásával, keskeny körével tekintünk-e mindazokra a maradványokra, melyeket két világtörténelmi korszak egy harmadiknak emlékül hagyott? Én azt hiszem, hogy tulajdonképpen mindazt, amit Rómában látunk, kulcslyukon keresztül látjuk”.²²