„Minden lét a lét gyakorlata...”1
Szinte hihetetlen, ha belegondolunk, hogy a tizenkilencedik századig az emberek nagy többsége nem utazott. Nem számított ritkaságnak, ha valaki egész életében csak lakóhelye határáig jutott el. Ugyanakkor a vándorlás és kimozdulás mindig is hozzátartozott az emberi létmódhoz: a történelem népvándorlásainak időszaka a hely- és otthonkeresések kora, melyet az egyes ember saját életében újra megismétel. A népvándorlások névtelen hősei, a bibliai helykeresők, a felfedezők utódai a városi kószálók barangolása nem csupán önmagáért történő élvezet – persze az is –, hanem az otthonkeresésért és az otthonteremtés miatt is történik. Az utazás kimozdulás: eltávolodni valahonnan a valahol máshol kedvéért, az ismerőst odahagyni az ismeretlenért, melyet otthonná lehet és kell tenni újra: ismerőssé, meghitté, védelmezővé.
Sajátos utazásként tarthatjuk számon a beavatásokat, amelyek az ősi társadalmak szokásai szerint a beavatandó elutazását-eltávozását, próbatételét majd visszatérését foglalja magába; különféle mítoszokból ismerhetjük ezeket a beavatásokat, de archaikus formáik rejtett továbbélését megváltozott és fellazult formákban egészen a mai társadalmakban, közösségekben is meglelhetjük. Az archaikus beavatás mindig alászállás, alámerülés, a Másik világgal, a Túl- vagy az Alvilággal való találkozás, érintkezés az ismeretlennel, a mindennapi számára megközelíthetetlennel, mely valódi veszélyként a vissza nem térés lehetőségét is fenntartja. Ez az utazás a halál közelébe visz, pontosaban határmezsgyére, ahol az élő megtapasztalhatja a nemlét létezését, és létének másfajta perspektívája is felnyílhat előtte. Ezért az ott szerzett tapasztalat nem adható tovább, néma, titkos tudás, melyet meg kell tartani, s mely titok a beavatottat bár köti közösségéhez, de egyben el is választja tőle. Bárhogy legyen is: a „ryte of passage” megélője és túlélője olyan ismeretet és tapasztalatot szerez meg, amely mélyen megváltoztatja mind önmagához, mind másokhoz fűződő viszonyát. Azzal, hogy elkülöníti, én-jét egészebbé teszi.
Az európai irodalomban Dante Isteni színjátéka foglalja össze mindazt, ami elmondható erről a másik világbeli beavató tapasztalatról, s művének sajátos színt ad az, hogy a beavató-felavató és életútkereső tapasztalat elmondásakor egyben az európai kultúrában összefonódó különböző szemléleteket és felfogásokat is szembesíti erről a közölhetetlen és titoktartást követelő útról. Talán emiatt van, hogy az egyik legnehezebben feltárható és befogadható mű a Divina Commedia, mely mindezzel együtt példát is ad a későbbi beavatásszituációk –történetek megfogalmazásainak.
Most azonban egy még régebbi történetet szeretnék felidézni, melyet egy mitikus történet, illetve annak alapján Ovidius leírása őriz, és amelyben2 vélhetően megvan minden olyan motívum és részlet, amely az alvilági utazásokat jellemzi, de a részleteken túlmenően az alámerülő utazás megvalósulása egyben az alászállás sikerének lehetetlenségét és reménytelenségét is leírja. Azokra a határokra figyelmeztet, amellyel minden utas találkozik, amikor felfedezi, hogy önmagába – önmaga kevésségébe vagy túl-sokaságába – ütközik. Arra világít rá, hogy a külső akadályok legyőzhetőek, és szinte semminek tűnnek a belső korlátokkal szemben, arra, hogy amikor a legközelebb kerülünk ahhoz, amire áhítozunk, akkor – megmagyarázhatatlanul – váratlanul ellenkezőjébe fordulhat minden. Orpheusz utazásának az a pillanata és pontja talán a legizgalmasabb, de egyben a legmegdöbbentőbb és legelfogadhatatlanabb – nemcsak a hős számára, de a történet hallgatója és felidézője számára is –, hogy visszanéz, visszafordul, visszatekint az utolsó előtti pillanatban. Ezzel a történet totálisan nyitva marad, nincsen utolsó pillanata: a tehetetlenségre nyílik ki, és nem tud se le-, se bezárulni. „Nem másként döbbent Orpheus meg a hitvese kettős elmúltán, / mint az, ki az eb hármas nyaka láttán / (legközepén lánccal), megijedt, s nem múlt el a félsze, / csak miután sziklává vált, s vele élte is elszállt”.3 Olyannyira megmagyarázhatatlan ez a mozdulat, az önuralomnak ez a hirtelen és váratlan felbomlása, ezért nem is értelmezést szeretnék adni, hanem csak néhány gondolatot fölvetni Orpheusz utazása ürügyén.
Orpheusz életéről több eseményt is feljegyeztek, de élettörténete valószínűleg alászállása köré íródik, ez az az esemény, amely előrefelé és visszafelé is meghatározza sorsát; neve szétválaszthatatlanul Eurüdiké nevével fonódik össze. Pedig van még több minden, amit lejegyeztek róla: híres és varázslatos erejű zenész és költő, aki nem csak az emberekre, az istenekre, de a természetre is képes volt muzsikájával hatni. Ugyanakkor harcos is, aki részt vesz az argonauták hadjáratában, ugyanakkor nevéhez vallási-filozófiai irányzat is kötődik (az orphikus tanok, mely a dionüszoszi és az apollóni egyesítésére törekedett), a kora kereszténység pedig a jó pásztor alakjával azonosította, s így Krisztus alakjához kapcsolta. Minden lehetőség megvan Orpheuszban ahhoz, hogy mindent megfelelően és mértékkel cselekedve vigyen véghez, hogy halhatatlan istenek gyermekeként elégedett és boldog és magát beteljesítő élete legyen. Mégsem így történik, mert alászállása után nem tud többé ugyanazzal az erővel és örömmel élni, gyászol mindvégig, s végül bacchánsnők szaggatják szét, feje külön elgurul, jövendőmondóvá válik, s csupán árnya kapja meg a beteljesedést, midőn a Holtak birodalmában – maga is árnyként – újra találkozik Eurüdikével.
Hogyan lehetséges, hogy aki mindenkire tud hatni, mindent és mindenkit képes befolyásolni, az önmagán nem tud uralkodni? Vannak, akik gyávának és gyengének nevezik Orpheuszt, amiért a legfontosabb és a legdöntőbb pillanatban nem volt képes legyõzni önmagát; ez azonban túl egyszerű és semmitmondó magyarázat lenne. Orpheusz története, mint minden mítosz valami sokkal eredendőbbre, kikerülhetetlenre, elodázhatatlanra hívja fel a figyelmet mindenkor, amikor belebotlunk, mert azt az esetlegességet világítja meg, amely mélyen emberi. Orpheusz útja minden olyan ember útja, aki felismeri, hogy önmaga áll a saját maga útjában: minden megvan, mindene megvan, önmaga az, aki kevés vagy túl sok ehhez a mindenhez; és ezt maga a lét hordozza magában elidegeníthetetlen attribútumaként, s mindig a legkitüntetettebb pillanatban derül fény erre. Amikor már késő, ami azt jelenti: visszafordíthatatlanul így volt és így is marad. Azt az utat kísérjük végig, amit Orpheusz megtett az egyik fájdalomtól a másikig: felesége elvesztésétől újraelvesztéséig. És azt a pillanatot feltárni, amikor rádöbben arra, hogy minden rajta múlott, hogy nem hibáztathat senkit és semmit, nem mutathat rá senki másra, csupán önmagára.
Az első fájdalom kétségtelenül Eurüdiké érthetetlenül véletlen halálakor érte, melynek gyászát mindenütt felhangzó ellenállhatatlan muzsikájával jelezte és adta tudtul mindenkinek. Felesége halálának elfogadhatatlanságát és hihetetlenségét ekkor még a remény szőtte át. A remény az ókoriak számára teljesen mást jelentett, mint a kereszténység számára, mert a véletlennel, az isteni kiszámíthatatlansággal kapcsolták össze. Homérosz szerint Zeusz ajtaja előtt két hordó áll, az egyikben a jó, a másikban a rossz található, s a villámok istene kénye-kedve szerint adagolja őket a halandóknak.4 Pandora szelencéjében a remény különleges helyet foglal el, éppen azért mert bár a többi rossz között van, mégis jónak látszik, „mert mindig azon van, hogy valami jobbra várakozzunk. Mégis reménytelennek tűnik egy jobb jövőre várni, hiszen aligha lehetséges olyan jövő, amely nem csalja meg reményeinket, amikor jelenné lesz. Az emberi remények ’vakok’, azaz esztelenek és magukat elszámítók, csalfák és megtévesztőek. …Az ókorban általánosan uralkodó meggyőződés szerint a remény illúzió, mely segít az embernek elviselni az életet, de alapjában véve, ignis fatuus.”5 Orpheusz mégis a remény útjára lép, amikor nem törődik bele felesége halálába, és az istenek komolyan venni látszanak ezt a reményt: megengedik, hogy elinduljon és belépjen oda, ahová halandónak nincsen, nem lehet útja.6 Lehetővé teszik azt is, hogy Orpheusz higgyen útjának sikerében, hogy illúzióval, örömmel, bátran és lelkesülte tegye meg az odavezető utat: hogy a remény csalfán vezethesse. És valóban: lantjátékával sikerül megszelídítenie Kerberoszt, az Alvilág kutyáját, maga mellé állítania az Erinnüszöket, a végzet asszonyait, meghódítania Perszephonét és megengesztelnie Hádészt, az Árnyak fejedelmét, aki engedélyezi, hogy Eurüdikét visszavigye az élők közé. Sikeres, már-már diadalmas utat jár be Orpheusz, s mindezt – úgy tűnik – magának köszönheti, hiszen zenéje az, ami minden nehézségen átsegíti.
De azt is tudjuk, hogy az ókoriak a művészethez is igen ambivalensen viszonyultak: iránta érzett tiszteletük és nagyra becsülésük a tőle való félelemmel, a művészet hatalmával szembeni kételyekkel is összevegyült. Platónnál követhetjük nyomon leginkább ezt az ambivalenciát: ismeretes, hogy ideális államából kitiltaná a művészeket, ugyanakkor más dialógusaiban – elszórt szöveghelyek tanúsága szerint – a művészet fontosságát és jobbító erejét világítja meg. Mindez azt a kettősséget mutatja, melyet Nietzsche a dionüszoszi és apollóni különbségében látott megfogalmazhatónak az ókori művészetfelfogás ambivalenciáját érintve. A művészet keltette hatásban mindig ott az elragadtatás is, amely olyan határmezsgyékre vihet (ragadhat el – vagyis kivonhat az önellenőrzés alól), melyből nehéz vagy lehetetlen visszatérni a valóságba, vagy amely képes a valóságot is egészen másként mutatni. Orpheusz rendelkezik ezzel a daimóni varázserővel: egy isten és egy múzsa fia, aki ismeri a zene csábítását. Tud valamit, amit senki más nem tud, tehát egyszerre vonzó is félelmetes is, erős is gyenge is. Tudta ezt Hádesz is, s még egy utolsó próba elé állította Orpheuszt: viheti Eurüdikét, de az Alvilágból felvezető úton nem szabad hátrapillantania, csak ha már a felszínre értek.
Ez a feladat szinte már semminek tűnik a többi, már mögötte lévő megpróbáltatáshoz képest. Van itt azonban egy láthatatlan, alig érzékelhető, de annál lényegesebb fordulat: eddig külső erőkkel kellett harcolnia Orpheusznak, az utolsó próbánál azonban önmagában, „rejtelmei ösvényein” kell haladnia, benne és rajta eligazodnia, felettük uralmat gyakorolnia. Az alászállás itt nem csupán ’külsődleges’, hanem éppen, hogy belső alászállás is, illetve azzá kell válnia, olyan úttá, amelynek kimenetele teljesen kiszámíthatatlan, holott bejárhatónak és feltárhatónak látszik. A mítosz mély lélekismeretről tanúskodik, amikor az önmegismerést összekapcsolja a másikért folytatott küzdelemmel (Psyché és Erosz egymásra utaltságát hangsúlyozza és ismétli meg), azt feltárva, hogy a másikkal szembenézve mindig az én léte is kérdéssé és kérdésessé válik, mert „amikor az ember valóban a Másikhoz közelít, kiszakad a történelemből,”7 nincs, ami megtartaná, számára elvesztek a mindennapok biztonságának tartókötelei. Mégsem tud lemondani arról, hogy keresse a beteljesedést: Orpheusz sem tudja feladni ama a beteljesedés lehetőségének a reményét, melyet Eurüdiké jelent számára.
Annak a különös erőnek és hatalomnak a természetét, mely Orpheuszt is elragadta, Arisztotelész úgy fogalmazza meg, hogy a vágy olyan valami, ami nem ismer határt: végtelen, bekeríthetetlen, megzabolázhatatlan, utolérhetetlen, uralhatatlan. Levinas a „láthatatlan iránti vágyról” beszél, s ez az, ami Orpheusz esetét sajátossá teszi. Egy olyan tiltás vágya beteljesülésének feltétele, mely fölébe kerekedik ennek a vágynak, de azért, mert a legmélyebben érinti ezt a vágyat: látni a szeretett másik arcát. A másik arcába nézni, a „szemtől szemben redukálatlan helyzetébe”8 kerülni, ez az, ami vágyat csillapíthatja, és olthatóságának illúzióját megadhatja. A vágy ugyanakkor a reménnyel és a boldogság lehetőségével is összeszövődik, beteljesíthetőségének gondolata az élvezet és a boldogság elérhetőségét villantja föl. De a vágy – ha igazi vágy – mindig metafizikai vágy is, túlnő az evilágin, az érzékelhető világon túlira hajlik olyannyira, hogy a Túl közelibb lesz a jelenlévő világnál a vágyódó számára. Orpheusz utazása a vágynak ezt a kilépő / átlépő mozgását írja le, s az, hogy a Túlra utazás alászállás, lefelé vezető ösvény a mítoszban, újra csak a görögség élet- és lélekismeretének realitásáról tanúskodik.9 A metafizikai vágy, mivel mindig a mindennapi életen túlmutat, nem juthat el a beteljesedésig. Hádész számára nyilvánvaló volt, hogy a két világ két külön világ, s éppen a vágy az, ami Orpheuszban összeérintette a kettőt.
Eurüdiké arca az, ami kitüntetetten megidézheti Orpheusz számára a vágyott másik világot, éppen ezért helyeződik tiltás alá; mert a másik világ attól másik, hogy különbözik, és határokat szab magának és az ottlévőknek. A vágy határtalansága nem tud mit kezdeni a Halál Birodalmának szigorú határaival, mely Hádész parancsában fejeződik ki. Orpheusz ezzel szemben vágyának határtalanságát tudja szembehelyezni, ami elhelyezhetetlenségét, kimondhatatlanságát is jelenti. Valószínű, hogy útja során számtalanszor felidézte felesége arcát, szemét és tekintetét, és az a vágy lendítette végig az Alvilág útjain, melyet ennek a képnek a valóságossá válása ígért. De a jövőre irányuló élvezet és boldogság ígéretének szabadságát és függetlenségét Orpheusz nem tudta összeegyeztetni a múlt és a jelen megváltoztathatatlan szabályaival. Ezt az az egyetlen mozdulat fejezte ki, amelyen minden múlott: az a mozdulat, mellyel a vágyakozó Orpheusz visszatekint a vágynélküli birodalomba, felesége arcát keresve. De abban a pillanatban, amikor megláthatná, és a szemébe nézhetne, Eurüdiké távolodni kezd, gomolygó ködképként eloszlik, felszívódik, semmivé lesz, s Orpheusz maga sem tudja, hogy valós volt-e valaha is.
Hétnapos étlen-szomjan-álmatlan töltött nap jelzi önmagába zuhanásának első periódusát: azt a döbbenetet, amikor rájön, hogy nem térhet ki önmaga elől, és nem térhet ki a felismerés elől: a világ otthonossága és bensőségessége elveszett számára, mert kitörlődött a vágy és az ígéret a jövő horizontjáról. „Kéri, hogy ismét átszelhesse az árt, de hiába; / eltiltotta a révész: mégis hét napon által, / ült gyászban s a Ceres adományai nélkül a parton; könnyei táplálták s lelkének gondja-keserve.”10 Orpheusz visszatért az Alvilágból, nem azzal, akivel szeretett volna és akiért leszállt oda, hanem mélyebb és fájóbb önismerettel, egy másik önmagával, el nem mondható tapasztalatokkal. Lehet, hogy kevésbé rossz történt meg vele, mert talán elviselhetetlenebb lett volna számára, ha nem a vágyott Eurüdikével tér vissza, hanem valakivel, aki nem tudja, mert nem tudja teljesíteni a múltban, a képzeletben és a vágy ígéretében élő Eurüdikét. Hiszen Orpheusz képzelete nem vetett számot azzal az idővel és változással, melyet felesége a Halál Birodalmában töltött. A mítosz szerint Hádész és Orpheusz állhatatlansága mondott nem-et, de ez könyörületesebb nem, mint Eurüdiké nem-je lett volna, melyet esetleg megváltozott, arcának másfajta tekintete, szemének véghetetlen mélysége lénye-léte közvetít. Talán könnyebb volt Orpheusznak önmagával viaskodnia, s akkor, ami elkerülhetetlenül történt, nem büntetés, hanem az istenek ajándéka. Hiszen „az elkerülhetetlen nem a végzetszerűség embertelenségét, hanem a jóság szigorú komolyságát hordozza.”11
Platón írja: „Mert ha… [valaki] …azt véli, hogy élni mindenképpen és bármi áron jó és értékes dolog, ezzel nem becsüli meg éltető lelkét, sőt értéktelenné teszi és becstelenné. Ekkor enged ugyanis a lélek ama balhitének, hogy a Hádészben lévő dolgok mind rosszak, és nem szegül ellene, hogy megcáfolja és felvilágosítsa, hogy voltaképpen nem tudhatni, vajon nem éppen ellenkezőleg: minden javaink közül legnagyobbak rejlenek Hádész isteneinél.”12 Feltehetően Orpheusz utazásának tapasztalata is erre nyílott meg: arányosan és mértékkel gondolni életre és halálra, elfogadni a véges lét esetlegességét, benne az ember és önmaga esetlenségét, kiszámíthatatlanságát. Elfogadni az önismeret lehetetlenségét, bármennyire is a „gnoti szeauton” a görögség és ezzel a nyugati embert megszólító felhívás, s ezzel, így elfogadni, hogy út van, úton van. Mindig, egyfolytában. És megérteni és megélni tanulta Orpheusz, hogy „mindenki …az istenek s az utánuk következő isteni lények után a saját lelkét tartozik tisztelni és megbecsülni.”13 Mindezt úgy és azzal együtt adatik megtenni, hogy valójában senki nem ismeri (nem ismerheti) a saját lelkét, nem tudja, milyen cselekedetekre készteti, és mitől óvja meg, merre vezeti, és mikor hagyja magára. A léleknek is van útja: alászálló is és felemelkedő is, és minden út után út van meg a kérdés: szabad-e visszatekinteni?