Mikola Gyöngyi

Az Atléta siratása

Mészöly Miklós

1921–2001

,,Nyolcvanöt évet élt. Nem volt kívánsága,

se panasza, ahogy egy teli pohárnak nincs.

Az utolsó években fogalmazott így: Végtelen az én

árvaságom, magamból kell mindent kiásnom."

Mészöly Miklós: Anyasirató

Mészöly műveivel, mindenekelőtt a Saulussal való találkozásom a nyolcvanas évek közepén gyökeres fordulatot hozott mind az irodalomról való gondolkodásomban, mind pedig abban, ahogyan addig az emberi egzisztencia kereteit, mindenekelőtt az idővel való kapcsolatát elképzeltem. Azt is mondhatnám, hogy Mészöly tanított meg olvasni: sűrítő, redukcionista írásmódja a végsőkig igénybe vette és ezáltal erőteljesen fejlesztette a koncentrációt, a kombinatorikus képességeket, gyakoroltatta a nyomolvasás technikáit a szövegen belüli és a szövegen kívüli összefüggésrendszerekben egyaránt. A legnagyobb intellektuális kihívás volt, amivel addigi életemben valaha is találkoztam, magasiskola, szuper edzésprogram, amely után minden más írásmű könnyebbnek, egyszerűbbnek, magától értetődőbbnek tűnt. A magyar irodalomban mindmáig ő a rekordere annak, hogyan lehet maximális információt, jelentést, értelmezést minimális szövegtérfogatban tömöríteni. Sokáig nem akadt versenytársa a könyvtáramban.

Az absztrakt, szinte matematikai pontosságú értelmezési modelleken túl persze jóval személyesebb tapasztalatok és felfedezések is kötődnek hozzá. A Megbocsátás elemzése kapcsán jöttem rá például, hogy október 23-a másról is nevezetes, mint hogy akkor ünneplem a nevem napját, az 56-os magyar forradalom napja, melyet a történelemkönyvek akkoriban nemigen jegyeztek, s amelyről a legtöbben akkorra már meg is feledkeztek. 1986. október 22-re, a harmincéves évforduló előestéjére kelteződik a szívemhez legközelebb álló Mészöly-írás, a Sutting ezredes tündöklése. A romantikus, 19. századi fantaszta forradalmár története és monológja nem csak, nem is elsősorban a történelmi allúziók és párhuzamok miatt fontos számomra, hanem a történelmi emlékezet fönntartását lehetővé tevő, azt megelőző egyetemesebb és alapvetőbb attitűd miatt: a remény alapállása ez, amely a maga forrását, példáit, érveit és erejét a Természet pazarló jókedvéből, az élet princípiumából eredezteti. Ebben a szövegben található az én mágikus Mészöly-mondatom, a sok emlékezetembe vésődött verssor-szerű mondatkristály közül az egyetlen, melyet nehéz helyzetekben, válságos fordulatok idején azóta is sokszor elmondok magamnak, mint valami rontás ellen való varázsigét, szó szerinti és átvitt jelentésében egyaránt, ahogy az ezredes is értette: A szerelem nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások.

Utólag tűnik föl, hogy Mészöly egyik legfontosabb témája, ha nem a legfontosabb, éppen a halál volt. A remény titkos térképét valószínűleg csak az tudja megrajzolni, aki állandóan és kíméletlenül szembenéz mindazzal, amit halálnak nevezünk. A Mészöly-féle nyomozások a múlt megmaradt nyomait, lenyomatait, besüppedt sírjait, elfeledett ösvényeit keresik és vallatják, de ezek a keresések és vallatások éppúgy átvihetők állandóan múlttá omló jelenünk leírására is. A múlt faggatása kapcsán azt kell kiegészítenünk képzeletünkkel, analógiáinkkal, következtetéseinkkel, ami ránk maradt a sors vagy a véletlen kegyelméből, avagy szeszélyéből, a jelen ránk zúduló benyomásai, adatai, tényei, információi között nekünk kell elvégeznünk a szelekciót, többé-kevésbé értelmezhető kombinatorikát létrehozni. És ennek a kutatásnak, szelekcióinak Archimédészi pontja a halál ténye. Aki a halált megérti, az életet érti meg és fordítva. Életnek és halálnak ez az együttállása jelenik meg a végsőkig telített, fokozhatatlan mészölyi pillanatokban és szituációkban: például Őze Bálint és Hildi váratlan, tökéletes boldogságában az utolsó futás előtti napokban, melynek leírása több ponton egybevág Saulus damaszkuszi útjával, vagy a Merre a csillag jár? szuggesztív látomásában az ében háttérben forgó végtelen csavarról, vagy a Magyar novella különös gyermekhalálaiban, melyek magukkal viszik az időt, s amelyek által valami más születik.

Mindebből sokat megértettem, sőt egyre közelebbről értem. Azt is tudtam, hogy az író régóta nagyon beteg már. Mégis, mikor halálhírét meghallottam a Déli Krónikában, szinte azonnal eleredtek a könnyeim. Komolyan hiszem, hogy csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult is legyen. Az igazi megértésben mindig van egy csöpp gyengeség is. Az ilyesmi persze manapság nem hangzik jól, gyáva okoskodásnak ítélik, de a nők tudják, hogy nem így van. Másképp van. (Az atléta halála)