Nagy Abonyi Árpád

Hó az Ardennekben

Solwaster egy kicsiny kis falu Belgium teraszán, valahol Liege és Luxemburg között. Közönséges térképen meg sem találja az ember. Noha a neve németesen hangzik, lévén, hogy az Ardennek vallon vidéken terül el, lakosai kizárólag franciául beszélnek, s ha történetesen jó kedvükben találjuk őket, megértenek néhány szót más nyelven is. Egyszerű, vallásos parasztemberek élnek arrafelé, s az idősebbek hite ősi, pogány elemekkel vegyül: képzeletük csodás lényekkel népesíti be a vidék csöndes, sötét erdeit. Korábban az erdőt áldották meg úgy, ahogyan a partmenti népek a tengert.

Kora délután érkeztünk meg. Az út hosszú szerpentineken át vezetett, izgalmas volt, s kellemes várakozással töltött el bennünket. Az autó csomagtartójából előhalásztuk a hátizsákot, a bakancsokat, a vastag szőrmesapkát, a bélelt kesztyűket és mindazt a ruhaneműt, amelyről azt hittük, megvéd majd bennünket a hidegtől és a széltől. Akkor még nem tudtuk, hogy az Ardennekre nem lehet eléggé felkészülni.

Míg holland barátom a magával hozott katonai térképet igyekezett begyömöszölni hátizsákjába, mondván az fog majd bennünket megmenteni, én megtapogattam a belső zsebemben lévő abszintos palackot, gondolván a menekülésnek többfajta útvonala lehetséges.

Körbejártuk a falut – mindössze néhány barátságos házból állt, melléképületekkel –, majd felkapaszkodtunk egy hosszú kaptatón, és csakhamar magunk mögött tudtuk a települést. Rátértünk egy szűk, csúszós ösvényre, mely az egyre meredekebb hegyoldalon vezetett följebb és följebb. Talpunk alatt csikorgott a hó, metsző hideg volt, mintha borotvával hasogatnák az ember arcát.

Az ösvény szélét hatalmas farakások szegélyezték, több méteres, hóval befútt fenyőtörzsek. Nemsokára azonban ezek is eltűntek, s minden emberi nyom: magunkban maradtunk a természettel.

Kissé lemaradtam. Előttem holland barátom haladt, két barátnőnkkel, kik vidáman lépdeltek a friss hóban, szemmel láthatóan élvezték, hogy kiszabadultak a fojtogató mindennapokból. Hó szitált a fenyőfák között, és hó fedte az utat, s a meredek hegyoldalt is. Magam elé néztem; az előttem haladók friss, éles lábnyomaiba. Eszembe jutott, mennyire más volt ez a vidék még koraősszel, amikor néhány kilométerrel távolabb, La Roche-en-Ardenne-ben, a helyi kis gyorsfolyású patak sekély vizén eveztünk, a haragoszöld, mély völgyben. Felettünk sziklaormokon kecses, középkori kastélyok feszítettek, alattunk, a sebes zöld vízben apró halak cikáztak. Vigyáznunk kellett a víz alatt lapuló jókora kövekre, melyek megbillentve a kenut, könnyen a jéghideg vízbe dönthettek bennünket.

Éppígy kellett most vigyáznunk a közvetlenül a hószőnyeg alatt megbúvó sima, lapos kövekre. Egy rossz lépés, szerencsétlen esés, és máris zuhanunk alá a csúszós meredek hegyoldalon.

Felnéztem az égre, szürke hófelhők vonultak baljóslatúan. Végtelen szomorúság kapott el, a városi ember melankóliája, aki a mesterséges, jól dresszírozott világából kikerülve a természet határtalan erejét és szépségét érezve rádöbben, itt és most bármi megtörténhet vele. Eddigi tökéletesnek hitt, kreált világa egy szempillantás alatt rész-egész viszonylatába állítódik, és nevetségesen viszonylagossá válik. Más törvények hatnak rá, más, ősibb, örökebb vonzáskörök pályájára kerül. Az újonnan észlelt védtelenség megrettenheti, és egyben a kaland izgalmával töltheti el. Rajtam végül az utóbbi uralkodott el.

Hirtelen elhatározással letértem az ösvényről, és egy kis éren átvágva megindultam az erdőbe. Senki sem vette észre, hogy más útra tértem. A fák közötti porhóból ritkás, sárgás fűcsomók meredeztek, mint afféle szőrös, óriás szemölcsök, s itt-ott egy-egy páfrány nyújtózott a tűlevelek között átszűrődő fény felé. Ahogyan egyre beljebb hatoltam a fenyőerdő belsejébe, úgy lett egyre sötétebb. Harmincöt éves voltam, az emberélet útjának felén egy sűrű, sötétlő erdőbe értem – csengett fülemben a most teljesen testreszabottnak tűnő, sokat idézett mondat.

Egy ideig még hallottam társaim távolodó hangját, aztán már csak a fenyvesen átsuhanó szél neszezett. A talaj enyhén emelkedett, óvatosan lépdeltem. Eszembe jutott, hogy az Ardennek erdeiben szarvasok és vaddisznók élnek. A helyi legenda szerint (a csodaszarvas legenda keresztény változata) Szent Hubertus, a vadászok védőszentje 653 nagypéntekén találkozott egy különös szarvassal, melynek fénylő kereszt volt a szarvai között. A keresztes-szarvas nemigen aggasztott, a vaddisznókat viszont szerettem volna elkerülni.

Ahogy így morfondíroztam magamban, egyszer csak megcsúsztam és hasra vágódtam. Kissé meglepődve, egy ideig feküdtem a hóban. A mellettem lévő fatörzsről letéptem egy darab mohát, és mélyen beszívtam tiszta, erős illatát. Úgy éreztem, újjászületek. Valahonnan, a távolból patak zúgását véltem hallani. Felálltam és elindultam a hang irányába. Szemem már megszokta a félhomályt, jól eligazodtam. Körülbelül negyedóra óvatos botorkálás után egy meredek földperemhez értem. Lenn, néhány méternyire tőlem ott rohant az éles kövek között a félig befagyott sebes kis patak. Sokáig néztem fentről, a fák közül, a kövek peremén fodrozódó vizet, a töredezett jéghártyákat, s hallgattam a víz hangját. Aztán elővettem az abszintos palackot, s ittam egy nagy kortyot a méregerős italból. Megborzongtam, amint átjárta tagjaimat. Melankóliám eltűnt, végtelen nyugalmat éreztem.

Egyszer csak a patak bal partját szegélyező kiszélesedő ösvényen feltűntek útitársaim. Nem számítottam rájuk. Egy fa mögül néztem, amint elhaladnak előttem. Arcuk kipirult, leheletük füstölgött a hidegben. A két nő elől haladt, halkan beszélgettek; barátom néhány lépésnyire mögöttük, a fejét forgatva.

Amint elhaladtak, leereszkedtem a fák között a patak partjára, majd lassan beértem őket. Először a barátom vett észre.

– Merre jártál? – kérdezte aggodalmasnak tűnő az arccal.

– Egy kicsit sétáltam a tudatalattiban – válaszoltam mosolyogva.

– Aha, a szimbólumok! – mondta komolyan, maga elé nézve.

Szótlanul lépdeltünk egymás mellett, gondolatainkba mélyedve. A hóesés egyre sűrűbb lett, s az éledező szél egy marék havat vágott az arcunkba. Lassan sötétedni kezdett. Egy ideig követtük a patak útvonalát. Elhaladtunk egy fenyőgerendákból ácsolt menedékház mellett, majd egy mellékösvényre kanyarodtunk. Az erdőrész ritkulni kezdett és kisvártatva egy tisztáson bukkantunk ki. Lenn a völgyben tanyaházak fényei pislákoltak. Úgy éreztük, alaposan átfagytunk már; újra előkerült az abszintes palack, majd szapora léptekkel átvágtunk a tisztáson, és csúszkálva, botladozva leereszkedtünk a völgybe.

Az egyik tanyaház előtt egy kis zöldre festett tábla állt, piros betűs felirattal és egy jobbra mutató nyíllal: Solwaster 1,5 km. Követtük a tábla utasítását, s épp akkor érkeztünk meg, amikor valóban beesteledett, és már szinte elviselhetetlennek éreztük a hideget.

A helyi fogadó előtt levertük bakancsunkról a havat, és benyitottunk. Barátságos, jól fűtött kis helyiség volt. A kopott deszkapadlón néhány faasztal, egyszerű vászonterítővel. A falon néhány tájkép társaságában egy félbefűrészelt iskolai táblán krétával felfirkantva a napi menü és az itallap. A mennyezet fagerendái füstösen feketéllettek. A sarokban egyszerű öltözetű helybéliek ültek, jöttünkre ránk emelték pillantásukat. Épp a vacsora végénél tartottak.

A pultnál egy-egy nagy csésze forró grogot rendeltünk, majd letelepedtünk az egyik szabad asztalhoz. Ruhánkon a maradék hó, melyet nem sikerült lesöpörnünk, pillanatok alatt elolvadt. Az italt szürcsölgetve lassan kezdett tagjainkba visszatérni az élet. A gyaloglástól és a hidegtől alaposan megéheztünk. Egy ideig forgattam az étlapot, majd szalonnás, vörösboros őzcombot rendeltem áfonyaszósszal.

Míg az ételre várakoztunk, eszembe jutott az a német borozó, ahol az egész napos aacheni kószálás után kifújtam magam. Forralt bort, glühweint ittam háromdecis cserépkorsóból, miközben az újonnan vásárolt Goethe kötetet, az Italianische reisét lapozgattam. Ádvent időszaka volt, kinn fenyődíszbe öltözött a város, a fények sárgán ragyogtak, s az utcáról behallatszott a szemközti dóm harangjátéka. Folyton visszalapoztam; sehogyan sem tudtam szabadulni a könyv első mondatától: Früh drei Uhr stahl ich mich aus Karlsbad, weil man mich sonst nicht fortgelassen hätte. Hányszor szöktem és osontam én is éppígy, képzeletben és valóságosan mindattól, ami körülvett és fogva tartott! Mit kerestem, mit akarhattam?

Tűnődésemből egy zajos társaság rázott fel, mely a mellettünk lévő asztalhoz telepedett le. A hangadó egy tagbaszakadt, kétméteres, kapafogú nő volt. Ordítva mesélte arubai élményeit, nevezetesen, hogy hogyan etette a sziget strandján kényelmes nyugágyából a hozzá somfordáló iguanákat. A számára izgalmas részeknél nagyokat sikított.

Felálltam, hátratoltam a székemet és kimentem a mellékhelyiségbe, miközben a kapafogú egy lapos pillantást vetett rám.

Kitekintettem a falba vájt apró ablakon, mely az utcára nézett. Sűrű pelyhekben hullott a hó. A szemközti házfalnak dőlve két fiatal lány csókolta egymást. Szépek voltak, arcukat megvilágította az utcalámpa fénye. A söntésből hangos nevetés hallatszott.

Hirtelen nagyon magányosnak és szerencsétlennek éreztem magam. Megérintett a szépség egy ismeretlen oldala, mellyel nem tudtam mit kezdeni. Minden olyan reménytelennek és szomorúnak tűnt.

Egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetettem feléjük, majd visszatértem a söntésbe és rendeltem még egy italt.