Ninkovné K. Olga Mária

„A bolyongó” Balázs G. Árpád vázlatfüzete

(1927–1932)

Utazó művészek

Tájunk művészeinek igen sokat kellett utazniuk már csak azért is, hogy mesterekre leljenek, mesteri okleveleket-, „iskolákat” szerezzenek. Az első szabadkai festő, Aksentije Marodić először a közeli Zentára utazott Petar Pilić ikonfestő műhelyébe, az első szabadkai festőnő, Csóvics Ilonka (Jelena Čović) pedig az oly távol eső Sopronba, Brandl Gusztáv festőművész magániskolájába. Komolyabb tanulmányokért Bécsbe, Münchenbe, esetleg Rómába és Párizsba, utóbb Pestre és Belgrádba is zarándokolhattak a XIX. század, illetve a XX. század elejének művésznövendékei, akik így, a képzőművészeten kívül az utazás „tudományába” is belekóstoltattak. Gyakran megesett, hogy az évközben Münchenben tartózkodó művészpalánta nyarát itthon, Szabadkán és Palicson, vagy éppen a nagybányai művésztelepen töltötte. Ez ügyben a vasúti hálózat kiépítése döntő szerepet játszott. A mobil életmód a későbbi idők során is jellemzője maradt művészeink kezdő lépéseinek edukatív fázisában, ám csökkenő távokon: Belgrád, Újvidék és Budapest, és az újabb művésztelepek vonzáskörében. A tanulmányok befejeztével általában ritkultak, de nem szűntek meg a kisebb–nagyobb „kirándulások”, hiszen a megrendelők miatt is utazni kellett. Korábban léteztek kimondott vándorművészek is, a későbbi vándorkiállítások némi ellenpontjaként.

A színház, a zene, a cirkusz világához hasonlóan az utazás eleve adott tartozéka tehát a képzőművészvilág tagjai (papjai?) számára. A zentai gimnázium rajztanárai közül például igen kevesen voltak zentai származásúak¹, de hasonló volt a helyzet más kisebb központban is. A szakmai követelmények mellett az útra kelésnek gyakran családi- de globális történelemi okai is lehettek. Az utazás tehát nem csak kellemes és érdekes, de nem kívánt és gyötrelmes is lehetett. Sok képzőművész életrajza bővelkedik ilyen adatokban, fordulatokban. Mindazonáltal alkati kérdés, hogy egy művész mennyire kedveli a térbeli változást, az új látnivalókat és tapasztalatokat, mit és hogyan lát az őt körülvevő világból. Alapvetően mindegyik művész szükségét érzi a mindennapok béklyójától mentes szabadságnak – amit az időleges helyváltoztatás magától kínál. Lélekben mindegyikük utas és kalandor, különben sohasem térne le a kitaposott útról és keresné egyéni hangját. Éppen ezért minden ilyen vándor útjának feltérképezése érdekes és értékes lehet, amint azt a nagy klasszikusok példája is bizonyítja. Albreht Dürer Itáliai utazásai például fényt derítettek művészetének kolorisztikus változásaira, és ezzel a német reneszánsz fejlődését érő hatásokra. Csontváry Koszka Tivadar a Nap útját járta, s így került Mostárba, Jajceba, Marokkóba…

Vajon a mi művészeink hova és miért jártak – tesszük fel a kérdést most, hogy utazásaink nagyban korlátozódtak, amint művészeink is megsínylenek. Párizs művész-zarándokairól már említést tettünk a szabadkai képzőművészi hagyatékról írva². Most pedig egy olyan, ez idáig kevésbé ismert rajzfüzetbe pillantunk bele, amely annak a művésznek a tulajdonát képezte, aki önéletrajzának a nagyon kifejező Bolyongó paletta címet találta a legjobbnak, és amely az eddig elmondottakat is illusztrálja.

Bolyongó paletta

 

A „bolyongó paletta” Balázs G. Árpád (1887-1981) grafikus és festőművész rövidre szabott önéletrajza, hosszú és viszontagságos életének nyolcvankettedik évében jelent meg, s egyik fő forrásunk³, a születésének századik évére készített monográfia mellett⁴. Ezekből is kiderül, amit életműve jól tükröz: sokat utazott, több helyen élte életét, és képek formájában sok „útijegyzetet” készített. Igazán persze nem ezek, hanem a prágai kubizmus stílusában készült szociális töltésű grafikái a híresek. Mégis bátran állíthatjuk, életműve még sok felfedetlen meglepetést tartogat. Az egy ilyen kevésbé ismert színfolt ismertetése előtt tekintsük át röviden az addig zajló eseményeket.

Balázs G. Árpád Felsőtőkésen, egy kicsi, Kassa melletti szlovák faluban született. Apja, sőt nagyapja és dédapja is tanító volt, így a költözködő életformát már családi vonásként ismerhette meg: „A tanító sorsa akkor olyan volt, mint a vándormadaraké; alig hogy fészket rakott valahol és nevelgetni kezdte fiókáit, máris újra útra kelhetett”. Édesapját először Kassahámorba, majd Kassabélára helyezték. Innen költözött a család a Vajdaságba, pontosabban Tiszakálmánfalvára, a mai Budisavára. Itt végezte el az elemi iskolát, Újvidéken pedig a négy polgárit. Akarata ellenére, 1902-ben került Bajára, az ottani tanítóképzőbe. Éber Sándor – Székely Bertalannak, a nagyhírű mesternek egykori tanítványa, gyorsan kegyeibe fogadta és minden alkalommal, magával vitte a Sugovica partjára festeni⁵. Mivel Balázs G. Árpád szűknek érezte ezt az iskolát, két év után legjobb képeivel Budapestre szökött, ám édesapja kérésére, rajztanár bácsikája szelíden hazainternálta. A családi légkör enyhülését szolgálta, hogy rajzolni kezdte családtagjait és mindent, amit maga körül erre érdemesnek tartott, például a falubelieket is.⁶ A helyi siker kiengesztelte édesapját, aki megengedte, hogy Kiskúnfélegyházán megszerezze a tanítói oklevelet. Rajzelőadóként kezdett el dolgozni 1907-től Temerinben, 1912-ben Péterrévén, (ma Bačko Petrovo Selo), s közben gyűjtötte a pénzt a továbbtanulásra. 1913-ban a képzőművészet akkori Mekkájába, Nagybányára utazott. Réti növendékeként folytatta tanulmányait 1913-ban a budapesti Szépművészeti Akadémián, ami azonban a háború és a pénztelenség miatt újfent abbamaradt. 1914-ben a harctérre került, majd a Pécsi Hadikórházba: „Ott is festettem, a tisztek szeretőit, „feleségeit” vittem vászonra. Ezzel a nagy igyekezettel „kifestettem” magam a hadseregből és néhány portré árán visszakerültem Nagybányára” – vallja.⁷ A Zazar patak partján 1918-ban lelt újra nyugalomra, miután 1916-ban felmentették a hadkötelezettség alól, és Szegeden, valamint Kolozsvárott rajztanfolyamot végzett. A Gyöngyösi cukrászda márványasztalát rajzolta tele karikatúrákkal, miközben „hasznos vitákkal töltötte az időt”. 1918-ban a péterrévei ipariskolában tanított, és feljárt Pestre: „Körülvettük Kassákot egy kávéházban, és hallgattuk az előadásait”⁸ Egy becsei humanitárius akció eredményeként 1920 őszén Prágába jutott, ahol Brömse professzor által felvételt nyer az Akadémiára: „Olyan voltam, mint egy kábult, aki álom és valóság között bolyong az ismeretlen „aranyvárosban” ismeretlenül. Csak amikor a Moldva hídjára értem és végigfutott rajtam a folyó felöl érkező hűvös őszi szél, akkor tértem magamhoz”.⁹ Prágai tanulmányait 1924/5-ben sikeresen befejezte, amit hosszabb tanulmányút követett: „Drezda, Bécs és München megismerése új, izgalmas élményeket jelentett számomra.” – mondja.¹⁰ Ezután Szabadkán illetve Palicson telepedett le, Eleget téve Fenyvesi Ferenc a Bácsmegyei Napló tulajdonosának felkérésének: „Megnősültem és leraktam a családi fészek alapjait. Házasságomból két fiam, Tibor és Géza született, akiket Margit feleségem példásan, nagy gonddal nevelt, míg én fészekhagyó módjára – bukdácsolva mentem tovább…”¹¹

Útkeresés közben pár évre átköltöztek Belgrádba. Visszatérve, 1927-ben Csuka Zoltán íróval bejárták egész Vajdaságot, aminek eredményeként a Bácsmegyei Napló kiadásában megjelent a Vajdasági Galéria, több mint háromszáz akkori politikai, társadalmi és irodalmi vezetőt örökítve meg. Ezt megelőzően, 1926-ban Szabadkán a Népkörben megrendezésre került nagysikerű önálló tárlata, valamint kiadták első grafikai mappáját a „La Travail”-t (Munká-t). A kilenc linómetszet témája a szántás¹², vetés, kapálás, szüret, lóúsztatás, aratás, marokverők, erdőirtás, szénagyűjtés és rakodás. Motívumait dr. Grgin moslavinai (Szlavónia) birtokán gyűjtötte össze, ahol hónapokat töltött: „Itt találkoztam Boro Petrović agrármérnökkel, a birtok gazdatisztjével, akivel a prágai egyetemi évek alatt kerültem barátságba. Mérnök barátom készséggel segítségemre sietett, az egyik pusztai iskolában műtermet rendezett be, ahol heteken át zavartalanul dolgozhattam. Később, amikor a földbirtokos megismert, meghívott a moslavinai kastélyba. Pazarul berendezett szobában kaptam elhelyezést. Naponta inas szolgált ki. Kitűnő ételek, italok kerültek elém s az inas főleg a dúsan megrakott bárszekrényre hívta fel figyelmemet. Ám a bőségnek ez a csordulásig megrakott kosara nem vonzott úgy, mint a táj és a földeken dolgozó emberek alakjai.”¹³

A rajzfüzet

Az 1920-as évek derekán lezárultak Balázs G. Árpád tanulóévei, alkotói tevékenysége érett korszakába lépett, azonban bolyongó palettája továbbra sem nyugodott. Amikor 1927 és 1941 között Belgrád és Szabadka között zajlott az élete, és mindkét város kiállításain, valamint egyéb tevékenységében egyenrangúan részt vett,¹⁴ kisebb-nagyobb kirándulásokat tett más vidékekre is. Erről tesz tanúbizonyságot a Szabadkai Városi Múzeumban, Y-1266. leltári szám alatt jegyzett, 40 x 31 cm nagyságú vázlatfüzete is, amely centenáriumának évében megrendezett kiállítás alkalmával került a múzeumba Balázs Géza ajándékaként. Szabadkán, valamint Szegeden is bemutatást nyert a retrospektív tárlaton¹⁵. Minden egyes megsárgult lapjának jobb oldalán értékes rajzok vannak. A lapok száma hetvennégy, de néhány helyen kitépett, vagy részleteiben kivágott lap is árválkodik. Egyeseken több egységes rajz, vázlat és szöveg helyezkedik el, közülük néhány évszámmal ellátott: a legkorábbi 1927–28-as dátumot viseli, a legkésőbbi 1932-ből való. Tehát a füzet 1927–1932 között telt meg. Az évszámnál sokkal gyakoribb a helységnév megjelölése, amelyet a szerző szinte minden lapra odaírt más megjegyzés kíséretében vagy anélkül. Ennek a két alapvető adatnak a volta teszi még értékesebbé az amúgy is színvonalas rajzokat, és teszi őket igazi útirajzokká. Ekképpen derül ki, hogy Balázs G. Árpád 1927-28-ban Zdenci nevű, szlavóniai helységben járt. Dombos tájak, legelő nyáj, pásztor, lustálkodó sertések, totyogó-gubbasztó libák, ökörrel- és lovakkal való szántó parasztok, az állatok és emberi figurák jellegzetes mozdulatai ragadták meg figyelmét. Tanulmányrajzok apró sokasága tizenhárom lapon. Mintha csak az önéletrajzában, az 1926-os szlavóniai tartózkodása kapcsán írottakat illusztrálnák: „…Valami belső parancs irányított feléjük s nem a ragyogást, hanem a munkát és a munkába belegörnyedt embert festettem meg. Ez akkor még nem volt tudatos közeledés a nép felé, de egy kis láng gyúlt ki bennem, amely az elkövetkező évek során egyre élesebben mutatta az utat a témakeresésben.”¹⁶

Nem tudni a több hetes utazásokra elkísérte-e családja, de a füzetben Tibike, Öcsike, Irénke (?), és édesanyja portéi is szerepelnek néhány lapon. Talán éppen az otthon töltött pár napon készültek.

A rajzok szerint Balázs G. Árpád 1932 nyarán Szerémségben járt, a Duna két oldalán. Itt már nemcsak a gyakorlatot és a képépítést szolgáló vázlatok, tanulmányok születtek, hanem valódi „útirajzok” is, amelyek túlhaladják a skiccelés határait és autonóm egységként is funkcionálnak. Természetesen nem lehet kizárni, hogy később ezeket megfestette vagy grafikába, nyomtatva felhasználta. E vázlatok közös tartalmi vonása a táj és az emberek. Ilokban például több nagyszerű táj- és utcaképet vetett papírra. Német Palánkán idős emberek és gyerekek figuráit örökítette meg, de egy kellemes este asztal melletti üldögélését is. Német Palánkánál, miközben a Dunán átkelő hajóra várakozott, leskiccelte a Bukini búcsúra menőket – ő maga is oda tartott. A tömegből kiragadja a bosnyák fagylaltárus alakját. A „Napred” elnevezésű hajócska fedélzetén, már az úri osztályra jellemző viseletben ücsörgő utasokat örökítette meg és a kormányt irányító matrózt. A hajó fedélzetén, gyors képet készít a hegytetőn magasodó várról, Sarengrádról, amelyik a későbbiek során is elő-elő bukkan a füzeten kívül is, mint például egy meseillusztrációban. Bukinban a sokszínű népviselet bűvölte el. Számos viselet-tanulmányt készített, közöttük a legteljesebbet egy Mária-lányról. Annak ellenére, hogy csak elölnézetből ábrázolta a lányt, a szalmakazlas víztükrös tájat is odavarázsolta mögé, mellette pedig apró sűrű sorokban jegyzeteket írt: „ MutterGottesMedl – Márialány – Bukini búcsú – fehér koszorú, zöld levelekkel a homlokra, benne kék + piros virágok, üveg csillagok ezüst szálakkal. Karon: piros, kés, rózsaszínű fodros szalagok. Nyakon fehér gyöngy – fekete bársony szalag. Öv rózsaszín kék. Szoknya erősen pliszírozott, fehér. Fehér harisnya, lak cipő, 3 spangnival (rajz), kézben olvasó lóg.” Aláírás: „1932 nyara”. Előtérben, a rajztól függetlenül egy fekvő kutya két skicce. A következő lapon egy pihenő úri asztaltársaság, hátuk mögött a távolban hajócska és felirat: „Brzo ide ladja – Bukin”. Alatta ismét egy kuporgó kutya vázlatai. Mindebből kitetszik, Balázs G. Árpád ceruzája szüntelenül dolgozott. Manapság sok képzőművész fotózással helyettesíti ezt a tevékenységet.

A gyors-, embereket ábrázoló rajzokkal ellentétben, az iloki-, Duna-parti-, sarengrádi-, palánkai táj- és utcaképek sokkal kidolgozottabbak, több festői hatást hordoznak magukban. Ezek a csönd és elmélyülés képei. Hiszen a táj nem szalad el, nem izeg-mozog és nem beszélget. Csönd és nyugalom honol rajta. Az utcán is alig jelenik meg egy-egy ember figurája, a vízparton pedig egyedül a hálójavító halászok, vagy a vízben „puttyogó” halász látható. Nyugovóra térést, estét sugall minden kép. Néhol ez oda is van írva. Ilyenkor helyet kap a művész látás- és ábrázolásmódjának varírozása, sor kerül az adott tartalom formai stilizálására. A jegyzetelésen felülkerekedik a ritmus, a kompozíció. A ceruzán kívül előkerül a szén is, de mivel ez is csak fekete-fehér technika, itt-ott oda van betűzve: „zöld, kékes, kadmiumos...estefelé, melegsárga tónus…”A szín felé vezető időnkénti vágy a füzet vége felé néhány lapon egy-két szín használatával testet is ölt, de csak a piros és a kék korlátain belül. A legszínesebb a „Versuch” – egy női profil-arckép, amely mögött a nyitott ablaknyíláson át a sarángrádi várrom és a dombok láthatók. E nyugodt, meditatív rajzok hangulatába jól illik az a néhány ceruzarajz, amelyet az iloki ferences kolostorban készített. A kolostort és csuhás szerzeteseket ábrázolnak a templomkertben. A könyvet olvasó Daniel Novak bácsi szerzetese ihlette meg, akinek nevét is odaírta, valamint: „este, alkonyati meleg stimung, kadmium”. Ezen kívül két rajz tanúbizonysága Német Palánkán egy szerzetes énekkar próbáján is részt vett.

A nyári vakáció végét jeleníti meg egy kicsi hosszanti rajz, az egyik lap alsó negyedében. A Duna partján dombok és épületek, a túloldalon, az előtérben maga a festő látható, vándorbottal az egyik, kalappal a másik, integető kezében. A szöveg a következő: „Isten veled szép Duna talán sosem látlak újra. Palánkai tartózkodásom emlékére.” Amikor Balázs G. Árpád hazatért, záróakkordokként, a füzet végén a Palicsi strand, a fogorvosi váróterem és a piac figurái lépnek színre. A füzet legutolsó lapján a művész egy szobabelsőből tekint ki a verandán piros terítővel letakart asztal mellett álló pirosruhás nő alakjára, valamint a lombos kerti bokrokra és fákra. Ez a befejező kép, színekbe borultan jelzi másságát az előzőekhez képest – technikájában és élményvilágában egyaránt.

A rajzfüzet lapozása után, valamint Balázs G. Árpád művészi hagyatékának ismeretében, leszögezhetjük: egy műfajában ritka és értékes „művel” állunk szemben. Egyrészt mert tudomásunk szerint a művésznek nem maradt fent sok hasonló jegyzetfüzete, másrészt, mert tehetségének lendületben levő alkotói időszakában készült, és kiváló rajzkézségéről tesz tanúbizonyságot. Ezzel egyetemben, úgy életrajzának, mint életművének is figyelmet érdemlő adaléka. S végezetül, ez a füzet nagyszerű példája a vázlatok és utazások egyetemes művészettörténeti és néprajzi kutatásának és értékelésének. Közvetlenségével, spontaneitásával, eleven lüktetésével igazat ad Winckelmann klasszicista paragrafusának, mely szerint „a vázlathoz tűz kell, a kivitelezéshez pedig hidegvér”. Nem a Múzeum munkatársain múlik, hogy Balázs G. Árpád itt őrzött több mint száz alkotásaiból válogatva ezt 1987 óta vizuálisan nem áll módunkban bemutatni a nézőközönségnek.