Papp Árpád
Nemes vadak és vadászó nemesek
A hetvenes évek elején történt, hogy – akárcsak a hétvégeken általában – felkapaszkodtunk a sínbusz magas lépcsőjére, a mozdítható üléseket egymás felé nyitottuk és Kanizsára utaztunk. Meleg volt, nekem Kanizsáról most már örökre a meleg nyarak és nagyszüleim fognak eszembe jutni, amikor Horgosnál vártuk, hogy végre nagy kanyart véve folytathassuk utunkat. Az állomás jó messze van, a söprűgyár látszik, onnan vagy a Hosszú-soron mentünk, de előtte még a temető fala, ahol apai és anyai nagyszüleim nyugszanak mindannyian, békében, de a történet idejében még türelmetlenül várják érkezésünket anyai nagyanyám és nagyapám, Palotás Mária és Antal. Az utcán édesapám és édesanyám mindenkinek köszön, hiszen ismernek mindenkit, én is köszönök, erre tanítottak. Azóta is előre köszönök, hátha ismernek és ez valahol így illik. Még korábban esett meg, hogy egy nyári kanizsai utcára kicsapás alkalmával a szép piros pipacsok szirmait tömtem magamba, annyit, hogy azóta rá sem tudok nézni a gyönyörűséges virágra. Esetleg papsajtot majszoltunk. Nem voltunk éhesek, csak úgy. Ha megéheztünk, bemehettünk bármelyik házba – mindenki ismer mindenkit, tudják, kik a szüleid – kértünk egy karéj tejfölös kenyeret, máskor cukorral meghintettet, adtak, így van ez rendjén. Mikor megérkezünk a házhoz, ölelkezés, csókok, gyerünk be, meleg van. Szomszédok jönnek, mi újság Veronkám, Józsikám, hogy megy sorotok, vacsora, egy bögre tej és kenyér, alvás. Ha nem kint, a nappali szobában, akkor a nagyágyon, nagytata és nagymama között, ott jó. Vasárnap felkelni, nagytata kel föl elsőnek, igaz, mindig ő aludt el legkorábban. Szombaton, vasárnap már korán jöttek a betegek, vért vett tőlük nagyapám, köpölyözött, kis harangformájú csészéket ragasztott az emberek és asszonyok hátára, Tóni bácsi, olyan rosszul vagyok, szédülök, mondták. Köpöly tapad, a vér gyűlik, a beteg gyógyul. Ilyenkor nem lehetett zavarni és bemenni az ebédlőbe, csak lopva lehetett bekukkantani a csíkozott tejüveg sima sávjai között, de leginkább elküldtek. Menj, itt van a légpuska, lőj verebet vagy mást, mondta a nagytata. Itt kezdődik el valami, ami leginkább a puskához való gyermeki vonzódásként jellemezhető. Ez a furcsa ragaszkodás később teljesen megszűnik, valahol Szlovénia lankái között az ellenkezőjére fordul. A történet idején ott állok az udvaron, jobbra-balra rózsabokrok és tövek, a kert tele van rózsával, csak négy körtefa és két meggyfa bontja meg az egységet, a kert végén a szőlőlugas magasodik, attól kezdve a végszomszéd kopár krumpliföldje kezdődik. Szóval ott állok a fáskamra előtt, kezemben a légpuska meg a pici golyók, nem tudni, hova lehet őket eltenni, zsebbe vagy szájba. Az előbbi megoldás azért nem jó, mert sokáig tart kikaparni a zseb sarkából, a másik azért nem, mert lenyelheted a golyót. Apám is ott áll mellettem, mutatja, magyarázza, hogy kell lőni. Süvít, pontosabban fütyül a golyó, madár elszáll, nem baj, majd a következő. Fecskét nem lövünk, az hasznos, szúnyogot fog. A veréb az szapora, azt lehet, meg különben is csak bajt csinál (gyermeki tévelygés). A szomszédban a sintér lakik, kutyája csak egy van, disznó annál több röfög az ólakban. A budi mögött egy fa áll, egy veréb a szélső ágon csücsül, a következő pillanatban már zuhan le, pont a kutya elé, az pedig bekapja. Senki nem hitte el, hogy végre lőttem egy verebet. Marad a céltáblára lövés. Talán már említettem, idestova tizenöt éve nem vagyok hajlandó puskát venni a kezembe. Ennek ellenére kora gyermekkorom idején lettem az indiánok nagy pártfogója, legszívesebben én voltam (lettem volna) Winnetou, csúnya és rossz fehér ember soha. Hiába, a keletnémet filmek megtették hatásukat. Sokkal később történt meg, hogy az íj – nem az a bodzafaágból és manilamadzagból eszkábált, hanem ,,igazi", csörlősíj – húrjának zúgása kerített hatalmába. Gödöllőn játszódik le a következő epizód: Guszti komámmal, egy teljesen téves csatatéren, a perzselő napon kopárrá kopott focipályának egyik szegletébe műanyag-poharat teszünk le, a másik, átlósan található szögletből eresztjük útjára a nyílvesszőket, egyet-egyet. A cél nem is látszik, csak tudjuk, hogy ott van. A hőség már csak sokadrangú jelenség. De térjünk vissza Kanizsára, a hetvenes évek közepére. Cseréplécekből faragtuk az íves fakéseket, amit a műanyag nadrágszíj alá dugtunk, úgy járkáltunk a kistemető utcájában, fickósan, lehet hogy már említettem, Kanizsán mindig meleg volt, rajtunk, gyerekeken kívül senki sem járkált a téglajárdákon.
Járt valaha Vojnich Oszkár Kanizsán? Aligha. Tallián Emil is a Tisza túlsó felén, Törökkanizsán játszhatott pántos spilhóznijában. Mély nyomokat hagyhatott benne szülővárosa, annak poros utcái, hiszen hatalma teljében faiskolát alapít hetven holdon, a házak elé fákat ültet, személyesen ellenőrzi, hogy meglocsolták-e a csemetéket. Ha nem, irtózatos patália kerekedik. Nagyanyám mesélte, mikor cseléd volt a Tallián-testvérek egyikénél, óránként kellett port törölni a fekete zongoráról, mert azon egy-kettő meglátszott a városka egyik legjellemzőbb sajátossága, a por.
Élt négy vadász a századforduló környékén. Mind a négy magas éves járadékkal, több száz holddal, kutyabőrrel, címerrel, előkelő társasággal rendelkezett. Ez a négy vadász vígan lőtte a vadkacsákat, nyulakat, vívni tanult, lovakat vásárolt. A hajtókat busásan megfizették, a hölgyekkel a környező ligetbe kocsiztak, persze néha egyéb világi dolgokat is műveltek. Tallián Emil járásbíró, Vojnich Oszkár tiszteletbeli aljegyző volt, míg a másik kettő, Damaszkin Arzén és Fernbach Bálint inkább a saját gazdaságát irányította. Egyszer aztán valami furcsa bizsergés indul el bőrükön, egyszerre a láb és kézujjaktól, de nem tudták megfejteni a bizsergés okát. Tovább vadásztak cimboráikkal, utaztak Európa-szerte, de valami visszafordíthatatlanul megváltozott bennük. Elegük lett az irigylésre méltó életből, jegyet váltottak Triesztbe, és elhagyták, ha csak rövid időre is, az öreg kontinenst.
Damaszkin Arzén, a tevesvári születésű, cincár származású földesúr Teleki Sámuel barátja volt. Ezt a barátságot átszőtte a vadászat, a puskapor szaga. Amikor együtt vadásztak a görgényi havasokban, talán gyakran terelődött a szó a korábbi nagy hajtásokra, amikor még Teleki mellett Rudolf trónörökös és Stefánia is az előkelő társaság tagjai voltak. Rudolf trónörökös tragikus halála előtt ötször volt vendége Telekinek, egyszer Ferenc Ferdinánd is csatlakozott hozzájuk. Teleki Sámuel 1886-ban induló expedíciójában Rudolf trónörökös kétségtelenül szerepet vállalt: a hivatalos változat szerint személyesen buzdította Telekit az utazásra. Mások, a rossz nyelvek szerint utazását egy kellemetlen közjáték végkifejletének kell tekintenünk: a minden ízében dyonüsszoszi embertípusba sorolható Teleki egy alkalommal azzal dicsekedett Rudolfnak, hogy neki a legcsúnyább asszony is szép, bármikor hajlandó megcsókolni például az első belépő fehérnépet is. Ekkor lépett be a szobába Stefánia. Ezek után Teleki afrikai utazása száműzetésnek is tekinthető. Hihetőbb azonban, hogy Rudolf, a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnöke saját tervezett politikai céljai érdekében támogatta az ismeretlen Kelet-Afrika felfedezését. Teleki három évvel később fejezi be útját, a hatalmas férfi saját árnyékaként tér haza, hatvannyolc kilósan, jóllehet az expedíció kezdetén még egy derék, százöt kilogrammos személyt láthatunk a fényképen. Az expedíció kezdetén karavánja ötszáz teherhordót és vadászt számlált, akiket az afrikai partraszállás után toboroztak. A társaság tagja volt Höhnel Lajos, a pozsonyi térképész is, akinek az ismeretlen föld feltérképezése volt a feladata. A kikuyuk földjén állandó harcot folytatnak az őslakosokkal, ami miatt a későbbi értékelők irtóhadjáratnak minősítik az embertelen erőfeszítést követelő utat. Szó mi szó, Höhnel Lajos naplója bővelkedik a véres történetekben, de nem csak ebben.
Damaszkin Arzén, aki Temesváron született 1854-ben1, 1903-ban utazik Afrikába, Teleki Sámuel biztatására és annak útját járva, akihez ,,meghitt barátság fűzte"2 Háromhónapos vadászkalandjának eredménye könyve3, valamint a Szabadkai Városi Múzeum tulajdonában lévő két maszai pajzs és három lándzsa, amit eredetileg Tallián Emilnek ajándékozott.
Damaszkin kirándulása a szó szoros értelmében kirándulásnak tekinthető, hiszen sokkal gyakoribb vendég az erdélyi havasokban és a Monarchia már ismert vadászhelyein, mintsem a forró Afrikában. Magányosan, agglegényként hal meg 1914 november 10-én, Budapesten. Talán az erdő és a pusztaság nagyobb kihívást jelentett számára a szalonokban történő tetszelgéstől. Damaszkin utazására társként a Nemzeti Múzeum preparátorát, Kittenberger Kálmánt választja. Kittenbergernek nincs elég pénze az utazáshoz, ezért Damaszkin kieszközli Wlassits Gyula földművelésügyi miniszternél, hogy az alacsony, köpcös munkatárs évi jövedelmét az útiköltség fedezésére fordíthassa. Ily módon Kittenberger Kálmán megteszi első lépéseit azon az úton, ami később hivatásul választ. Kelet-Afrika csapdájába esik ő is. Apropó csapda. A nagy vadászok megvetik a csapdával zsákmányt ejtő pórnépet. Vojnich Oszkár írja egyszer, hogy a vadnak is esélyt kell adni. Ha nem másért, hát hogy elmenekülhessen. Ezzel szemben a csapdaállítás igen komisz szokás. Fegyvere viszont csak a kiváltságosoknak lehet, amivel a kör bezárul. Egyik oldalon a híres vadászok, a másikon a sunyi hajtók állnak, akik azért szívesen sütnek őz vagy nyúlhúst. Korompay Bertalan a magyarországi csapdaféléknek egész könyvet szentelt, amivel a téma után érdeklődőknek feladta a leckét. Vojnich Oszkár a vadászat – de egyúttal a vadász – etikai kódexének megfelelően ekképpen összegzi a víziló vadászatának bizonyos szabályait: ,,A vízilovat lőhetjük partról vagy csónakról. A vadászat első neme nem illő az igaz vadászhoz. A második már lovagiasabb, mert a vadnak is ad módot a menekvésre vagy önvédelemre..."4
Térjünk vissza a nagy vadászokhoz. Már ülnek vagy imbolyognak a Triesztből indult hajón, Alexandria, Port Said, Aden, Mombassa következik kétheti hajókázás után. Tallián Emil, a törökkanizsai főszolgabíró a ,,Néhány szó egy Kelet afrikai kirándulás költségeiről, a szükséges fegyverekről és felszerelésekről" c. fejezetben így részletezi a 8000 koronás utazás részköltségeit: ,,..egy négernek havi díjazása a vasúti költségeken felül átlag havonként 24 koronába kerül. A safari vezetőjeként szereplő headmannak havi szokásos díja 60, – a szakácsé, boyé, sikárié és gunbeareré pedig fejenként 45-50 koronára tehető. Az ugandai vasúti állomásoktól 30-40 kilométernyire terjedő kirándulásokra véleményem szerint kell: egy headman, egy szakács, egy boy, két askari, egy gunbearer, és 20-25 porter személyenként. Ezeknek kéthavi fizetése, felszerelése és élelmezése a fentebbi részletezés szerint mintegy 1800–2000 koronába kerül. Ehhez még hozzá kell számítani Nairobéig és vissza a vasúti jegyek árát, ami 800 koronára rúg, úgy, hogy maga a szafari költsége 2600–2800 korona.
Az első osztályú hajójegy ára Trieszttől Mombassáig és vissza – 1800 korona.
Egy vadászati engedély extra lődíjakkal – 1300 korona.
Élelmezési költségek és italok – 500 korona.
Beviteli és kiviteli vámok – 200 korona.
Egy teljesen felszerelt sátor – 240 korona.
Poggyász hajó és vasúti fuvardíja – 100 korona.
A tróphaeák tisztítási és őrzési költségei – 200 korona.
Szálloda költségek – 200 korona.
Baksisok – 200 korona.
Előre nem látható kisebb kiadások – 500 korona."5
Fernbach Bálintról, a felsőroglaticai és szondi nagybirtokosról alig maradt az utókor számára is értékesnek tekinthető feljegyzés. Nagy Tibor mesélte, hogy a még élő cselédjei vagy napszámosai emlékében egy igen morózus, különc emberként élt tovább. A napszámosait mindig nagy gonddal válogatta, magasabb napszámot adva munkájukért. Az étkezések idejét követve mindig meglátogatta a mezőn dolgozókat, személyesen győződve meg arról, hogy kiadósan ettek-e. A hajtások alkalmával, akkor szokatlan módon, mindig apró édességgel, cukorkával jutalmazta a gyerekkorban lévő hajtókat. Annak ellenére, hogy a Vojnich- és Fernbach-birtokok közel voltak egymáshoz, mégis a Tallián Emillel együtt történő vadászatokra találunk utalásokat. 1905-1906 folyamán Brit Kelet-Afrikában, Makindu állomástól az Athi-folyóig, az Athi-plain és Donyo-Sabuk, valamint Nairobi állomások között folytatott vadászat során, a lőjegyzék tanulsága szerint 1 oroszlánt, 2 orrszarvút, 1 vízilovat, 4 Eland antilopot, 2 passzánt, 2 gnut, 6 zebrát, 6 vízi antilopot, 1 kudut, 26 Cook-antilopot, 14 impalát, 17 Grant antilopot, 1 redbuckot, 3 steenbuckot, 18 Thomson-gazellát, 5 Dick-dick-gazellát, 9 varacskos vaddisznót, 1 hiénát, 3 krokodilust, 1 pythont, 2 strucckakast, 2 túzokot, 7 marabut és 4 saskeselyűt lőnek le.6 ,,Ezenkívül sörétes fegyverrel lövetett mintegy 200 darab különböző szárnyas vad, mint kisebb nagyobb túzok, francolin, gyöngytyúk, fogoly, fürj, nilusi vadliba, kacsa és szalonka."7
Fernbach Bálint, a szondi nagybirtokos ugyancsak a nagy vadászok sorába tartozik. Feljegyzés igen kevés maradt róla, tollat irodalmi ihletéstől vezérelve szinte sohasem fogott. 1905-1906-ban Tallián Emillel együtt vadászik Afrikában, vélhetően egy Tallián Emillel történő közös vadászat eredményei azok a trófeák is, melyek a második világháború után kerülnek a Szabadkai Városi Múzeum raktáraiba és az 1907-es évszámok viselik magukon. 1909-ben (február és március) Német-Kelet-Afrikában elefántot, bivalyt lő. 1910 első hónapjaiban Kittenberger Kálmánnal vadászik, 1911-ben a Ferenc József földet Tallián Emillel látogatja. További életrajzi adatai rejtve maradtak ezidáig a kutatók előtt. Ugyancsak Tibor, a vadász-történelemtanár mesélte, hogy Fernbach az első világháború után, teljesen magányosan főbelövi magát.
Tallián Emil, a törökkanizsai főszolgabíró és vadász személyében a Tisza-parti kisváros arculatának kialakítóját tisztelhetjük.
Életrajzi adatai alapján 1859. február 20-án született Törökkanizsán, 22 évesen megyei tiszteletbeli aljegyző, két évre rá a törökbecsei járás főszolgabírája.8 1888-ban a törökbecsei járási főszolgabírói tisztséget törökkanizsaival váltja fel. 70 holdas faiskolát alapít, parkot telepít szülővárosában.
A főszolgabíró szenvedélyes vadásznak bizonyult:1906-ban megjelent ,,Útinaplómból" c. könyve elárulja, hogy: ,,midőn Európának nagy részét, Egyiptomot és Núbiát, Palesztinát és Syriát bebarangoltam..."9 további utakra indult. Indiai útja 1897-ben következik be, előtte azonban már tesz utazásokat a fent nevezett országokba. Naplófeljegyzései utólagosan készülnek.
Indiába 1897 január elején indul és közel három hónapot tölt távol otthonától. A napló alapján vadászkirándulásának célja oroszlánok vadászata volt.10 1900 januárjában Ceylon szigetére utazik, elefántvadászatra. Április elején sietve távozik onnan.
1902 októberében Kelet-Afrikában is elefántokra vadászik.
1903 januárjában Braziliába indul, áprilisban ismét Triesztben köt ki hajója. Népszerűségét mi sem bizonyítja hívebben, mint az az újsághír, miszerint: ,,1903 április 1-én éjjel három órakor érkezett meg Törökkanizsára. Szívélyes fogadtatásáról a Törökkanizsa és Vidéke nyomán a Torontál is beszámol"11
1904 november 25-én ismét néhány hónapos afrikai expedícióra indul.12
Az útinapló utolsó oldalai alapján 1905 dec. 20 és 1905 február 28 között Fernbach Bálinttal Brit Kelet-Afrikában vadásznak, a lőjegyzék alapján igen sikeresen
1906 augusztusában ,,Tallián Emil főszolgabíró, a híres afrikai oroszlánvadász... ismét Afrikába megy vadászatra. Az előkészületeket már most megteszi a nagy és veszélyes útra, melyet november közepe táján kezd meg."13
1911 augusztus 18-án Tramzöböl indul a Ferenc József földre, hazaérkezése után röviddel, 1911. december 3-án hal meg. Halála előtt végrendeletileg az 1905-ben alapított Torontálmegyei Múzeumnak ajándékozza gyűjteményét, amint arról a Torontál 1912 október 26-i száma beszámolt14. A gyűjtemény nagysága miatt a trófeákat két terembe, egy harmadikba az afrikai népek fegyvereit, házi eszközeit helyezték.15 Akárcsak Vojnich Oszkár, Tallián Emil is gyakran felcserélte a fegyver célzószerkezetét a fényképezőgép keresőjével: a két világháború közötti időszakban még 728 általa készített fénykép létezéséről tudnak. A második világháború után a múzeumok átszervezésekor számos (de korántsem mind!), korábban a becskereki múzeumban leltárkönyvbe vezetett trófea és néprajzi tárgy a Vadászati Múzeumba, illetve Szabadkára kerül.16 A becskereki (Zrenjanin) Gimnázium folyosói nyelik el mintegy 400 fényképét, a többi jelenlegi helye ismeretlen.17
Vojnics Oszkár keresztelési bejegyzése:
Fejléc: Archi-Dioecencis Colocensis, Anno 1864
sorszám: 566 (a keresztelés sorszáma azévben)
születési dátum: 1864 május 18.
keresztelés dátuma: 1864 május 20.
A keresztelt személy neve: Oscar Josephus Joannes Daniel Lucas Alexander
A szülők neve, vallása (Nomen Parentum, eorum Conditis et Religio):
Egr Alexander Vojnits de Bajsa et Olga Vojnits de Bajsa R.C. civ Nobilis
Locus Domicilii cum Numero Domus: M(aria) Th(eresiopolis) 3393
Nomen Patrinorum eorum Conditio et Religio: Joannes Szemző de Kamjonka viduum Nobilis
Nomen Baptisentis (a keresztelőpap): Emericus Lehoczky administrator
Vojnich Oszkár gyermekkorára és fiatalságára vonatkozó adatok híjján a többször idézett ,,Pedigrém"18 nyújthat támaszt. Ami viszont számunkra lényegesen érdekesebb, azt útinaplói árulják el.
1884. november 29-e és 1885. április 23-a között Egyiptomban, Palesztínában, Korfu szigetén jár.19
1893 június 12-én indul Budapestről észak-amerikai útjára, ahonnan november 2-án érkezik vissza kiindulási pontjára.
1898 júniusában indul északi kirándulására, utolsó naplófeljegyzését augusztus 25-én keltezi Stockholmból. A naplófeljegyzés két további útjáról is tanúskodik, sajnos pontos időmeghatározás nélkül: már svéd földön jegyzi le a vonatok kényelmetlenségére utaló megjegyzését, miszerint ,,ilyen modorban eddig csak a pyrénéi félszigeten utaztam"20, majd később egy gleccsert szemlélve eszébe jut, hogy ,,emlékeztet a Grindelwald-gleccserre Svájzban"21 Ezekből talán az utazást megelőző négy évre derülhet fény: mindkét feljegyzés arra a nyugat-európai, 1895-ös utazásra tesz utalást, amely – Tallián Emilhez hasonlóan – az Európán kívüli utakat előzte meg.
1904 május 22-én indul el Budapestről oroszországi útjára, ahonnan három hónap után, Finnországot is érintve tér vissza augusztus 7-én.
1906 február 24 és április 29 között – az útinapló feljegyzései szerint a ,,Vesuvion" kitöréseit szemléli Lóczy Lajossal.
Ugyanebben az évben (1906-ban) december 17-én már Triesztben találjuk, ahol hajóra száll, és Ausztrália, Új-Zéland, Kína, illetve a Csendes-Óceán szigetvilágát tanulmányozza. Utazásának európai célállomása Marseille, ahova 1908 május 30-án érkezik meg.
Az 1909-as év úticélja Szudán, ahol februárban és márciusban vadászik. Ugyanez év (1909) decemberében Észak-Ugandában és Szudánban volt, ahonnan 1910 március 27-én keltezi utolsó naplóbejegyzését.
1911. január első napjaiban Triesztből indul el, hogy 1912 julius 11-én Singapore-ban szálljon fel hazatartó hajójára. Utazásának elsődleges célja India, Bali, Jáva, nagyvadainak vadászata volt.
1913-ban Breslauban az ottani állatkertet szemléli meg.
1914. március 11-én Nairobiból indul vadászatra, tizenkét tábort váltva. Az utolsó naplóbejegyzés április 20-ai, innen útja Port Saidba, halálának helyszínére vezet.
Vadászat a századfordulón
Kétségtelen, hogy a kor (a XIX-XX század fordulója) általános divatja lehetővé, mi több, kötelezővé tette az akkoriban lovagias sportnak tekintett vadászat űzését. Nemcsak a tehetős földbirtokosok, valamint a köreikből kikerülő magas állami beosztású személyek vadásztak, hanem igen gyakran az előkelő családok egyes nőtagjai is hódoltak ennek a szórakozásnak. A téli időszak beköszöntével puskaropogástól hangos a tarló, a nagy síkság. Nyulak, fácánok, őzek, vaddisznók, vadkacsák kerülnek terítékre. A nagy lakomák alkalmával birtokok, országrészek sorsa dől el. Aki szarvast akar leteríteni, Albrecht főherceg karapancsai vadászlakába siet, medvét a görgényi havasokban vadászhat Teleki Sámuellel.
Bácska és a Bánság elhíresült vadászai tehát a Kárpát-medence és szükebb pátriájuk számos vadászparadicsomát végiglátogatták azelőtt, hogy Európán kívül is szerencsét próbáltak volna. Érdeklődésük azonban – az utókor szerencséjére – nemcsak a bozótosok, szavannák magas füvében megbúvó nemes vadakra korlátozódott, hanem a helyi lakosság megfigyelése, a helyi nevezetességek is vonzották örökkön kutató tekintetüket.
Nyugtalan természetük parancsait követve távolabbi, szokatlan, a vidéki nagyurak szemével eddig nem látott tájakon vallottak hűséget Diana istennőnek. Bácska és a Bánság abban a kitüntetett helyzetben volt, hogy négy olyan vadász született földjén, akik fáradságot és pénzt – amiből anyagi és társadalmi helyzetük révén bőven kijutott nekik – nem kímélvén, vadászszerencséjüket a távoli, Kelet-Afrikában is kipróbálták.
A XIX. és XX század fordulóján Kelet-Afrika (Szudán, Uganda, Brit-Kelet-Afrika és Német Kelet-Afrika) az egzotikus trófeákra áhító vadászok és utazók számára az ,,ígéret földjének" számított.