Petar Vukov

Virtuális utazások

1.

Az utazás belső változás iránti vágyat fejez ki, az új tapasztalatok szükségletét, éspedig jóval inkább, mint a helyváltozás igényét. Jelképrendszere az igazság, a béke, a halhatatlanság, a lélek-központ, az őshaza keresését jelenti... Keresni az Ígéret Földjét, az Eldorádót – ez az elérhetetlen célközpont utáni kutakodás, míg Aeneis, Odüsszeia és az Isteni színjáték a megismerhető keresését jelenti. Ezek az utazások az emberen belül történnek. Az az utazás, amely menekülés önmagunktól, sohasem vezethet célhoz.

2.

Elutazni valahová, messzire, bejárni az egész világot, mindezt csak azért, hogy aztán hazatérjünk. Arra gondolni, hogy elérkeztél a világ végére, valójában pedig a küszöbön állsz. „Az ember nem tesz semmi egyebet, csak egész életében hazatér.” (Novalis)

Erről szól a haszid mese is a krakkói Izsák rabbiról, Jékel fiáról, aki álmában parancsot kapott, hogy keresse meg a kincset Prágában a Károly-híd alatt. Odaérkezvén, a gyanakvó őrnek el kellett mesélnie álmát. Ha hinnék az álmokban – mondta neki az őr –, el kellene mennem Krakkóba, mert azt álmodtam, hogy ott van elásva a kincs, egy zsidó, Jékel fia Izsák kályhája alatt. A rabbi erre meghajolt, hazautazott és megtalálta a kincset.

A hazatérés másfajta változatát találjuk Singer történetében a chelmi Schlemihlről, aki Varsóba indult. Útközben elszunnyadt, és amikor felébredt, az ellenkező irányban folytatta útját, mert valami csirkefogó megfordította az útjelző táblát. Így megérkezett Chelmbe, arra gondolván, hogy egy másik Chelmbe vitte útja, amelyik pont ugyanolyan, mint az első; s végezetül, több félreértést, ami ebből a meggyőződéséből eredt, oly módon oldott meg, hogy megértette, „az egész világ egy nagy Chelm”.

Ennek a motívumnak egy másik változata az otthontól való eltávozás és egy másik világ fellelésének létezhetetlensége, amit Kavafisz fejt ki Város c. versében:

 

Új földeket majdan nem találsz, nem lelsz más tengerekre.

Mindig ebbe a városba érkezel.

Más szóval: önmagadtól, saját életedtől nem lehet megszökni. El kell fogadni, hogy az élet, amely számunkra a Földre való születéssel adott, magában véve is – bármilyen rajtunk kívüli cél nélkül is – érték, amint azt úgyszintén Kavafisz Ithaka c. versének sorai sugallják:

Gyönyörű utazást nyújtott Ithaka.

Ha nincs, nem is kelsz útra.

Ám nincs is más, amit neked adna.

3.

Amíg fiatalok vagyunk, azért utazunk, hogy valami újat fedezzünk fel, a késői években szívesebben térünk vissza ifjúságunk már látott kedves helyeire, melyek glóriája az ott-tartózkodásunk óta eltelt idővel arányosan nő.

4.

Az összes város közül, ahova utaztam, Köln, Budapest, Prága és Mosztár hagytak bennem legmélyebb nyomot, mivel egyedül ezekben jártam álmaimban is. Nekem pedig csak az a fontos, ami álommá válik. Amit nem álmodok meg – mintha nem is éltem volna át –, számomra nem létezik. Az álom az élet hitelesítője, értékének igazolója. A szóban forgó városok topográfiai elemei átkerültek az álmaimba, megalkotva ezenfelül egy csodálatos, képzeletbeli várost, amely időnként a szimbólumok nyelvén egzisztenciális üzeneteket küld nekem.

A kölni székesegyház, amely a vasútállomás melletti téren található, de emlékezetemben úgy maradt fenn, hogy egy mellékutcából (amiről nehezen lehet föltételezni, hogy egy ilyen fenséges templomhoz vezet) közelítettem meg, a Mátyás templom a budai hegyen és a prágai Szent Vitus-székesegyház szintén magaslaton fekszik, ezek együtt áttekinthetetlen labirintusként szövődtek ebbe a városélménybe, a már négy évtizede álmodott álomciklusaim központi szimbólumaivá hatalmasodva.

5.

„BILBAO-BAOBAB-BABILON” – gyermekkori belső utazásaim mágikus kulcsa. Ezt a három hangzatos szót, tele a nagy B-betűk dobolásával s az AO magánhangzók jajgatásával, ismételgetném néhányszor magamban valamiféle mantraként, s képzeletemben már segítségére sietnék annak a szerencsétlen flótásnak, akit egy azúr Déli-tengeri távoli szigeten valami vad törzs tagjai üstben főznek.

Ez a három, nagyapa Tolnai Világlexikonjában talált egzotikus szó egy egységes mantrába kapcsolódva került át a könyvből a tudatomba, mert mindegyik tartalmazott magában a szomszéd szóból is egy részt, azaz a második szó az első végével kezdődött, és a harmadik elejével fejeződött be, a BAO a BILBAO-ból átkerült a BAOBAB-ba, a BAB pedig BAOBAB-ból a BABILON-ba, és így mindhárom sorban lépegetést imitálva és haladást sugallva varázsformulává, a képzeletbeli utazás kezdő jelszavává vált.

Most már tudom, hogy ezeket a szavakat azért sajátítottam el a régi lexikonból, mert mindegyik egy olyan távoli világot jelképezett, amely mindig is vonzott. BILBAO csodás városok és a bennük levő építmények kulcsa, BAOBAB a buja erdőké, kerteké és parkoké, BABILON pedig a letűnt civilizációk romos maradványait jelenti.

6.

Gyermekkorom háza a városon kívül volt, a valamikori sáncok túloldalán, a Bajai kapuval szemben. A ház mögött szőlő gyümülcsfákkal tarkítva, olyan hosszan terült el, hogy azt hittem, egészen a világ végéig terjed. Nagyapának is volt egy ilyen szőleje, és amikor megtudtam, hogy a Föld gömbölyű – rögtön megértettem, ezek a határtalan szőlők valahol a távolban, a földgolyó túlsó oldalán egyesülnek és egyik a másikába megy át. Azonmód el is határoztam, ezt ellenőrzöm, mégpedig úgy, hogy megindulok a világba a mi szőlőnkből, és ha ez igaz, a világból nagyapa szőlőjéből fogok visszatérni az ellenkező irányból.

Akkor hat éves voltam és úgy hittem, Szabadka az egész világ (mint a chelmi Schlemihl), s úgy gondoltam, egy nap alatt megteszem az utat. Mindig előre kell menni, a szőlő barázdái mentén, és az út végül hazavezet. Ha valami miatt eltéveszteném az irányt, a napot fogom követni. A következő reggel útnak indultam, a nap pontosan előttem haladt, de amikor délben fölém került, én pedig megérkeztem a vég nélküli szőlő végéhez, többé már nem tudtam, merre menjek. Továbbra is az égbolton haladó napot követve mindinkább eltértem az elképzelt irányvonaltól, s ahelyett, hogy kört írtam volna le a földgolyón, csak a környékünkön tettem meg egy köröcskét. A nagy szőlőből kijőve a Zsidótemetőnél jobbra fordultam és folytattam az utat a Kistemplom mellett a Bajai temető irányába, majd újból jobbra fordultam, hogy megkerüljem a temetőt, mert a nap, habár előttem volt, most már hanyatlani kezdett, s ajánlatos volt sietni, meg nem nagyon hősködni. És gyalogolva, mind távolabb a napot követve, már nagyon fáradtan, egyszer csak egy ismerős utcában találtam magam nagyapa szőleje mellett. Azon haladva megérkeztem a Bajai útig és így hazaértem, az ellenkező irányból, mint ahogy megindultam a világ körüli útra. És megtéve a kört akkori világom körül, meg voltam győződve arról, hogy a föld valóban gömbölyű.

Hogy ez való volt-e vagy csak álom, nem tudnám megmondani, mert az író és az olvasó számára a történet valósága a legvalóságosabb valóság.

Minden valóság igaz, de néha némelyik igazabb a valóságnál.

7.

Mint ahogyan az említett lexikon megadta a kezdő kulcsot a képzeletbeli utazásokhoz, úgy azután több más könyv elkövetkező virtuális utazásaim legjobb „szállítóeszközévé” vált. A városi könyvtárból kikölcsönzött könyvek ugyanis mind az utazásról szóltak: a Sivatagon és vadonban, a Grant kapitány gyermekei, az Utazás a Föld középpontja felé, az Utazás a Holdba, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a Húszezer mérfölddel a tenger alatt stb. Első olvasmányaim között talán nem is akadt olyan könyv, amely nem kapcsolódott volna az utazáshoz, mindegyik regény egy kutatás, egy expedíció.

Székely Tibor útirajzait olvasva középiskolásként nem is álmodtam arról, hogy egy napon majd személyesen találkozunk, a Rukovet és az Osvit szerkesztőjeként pedig meg is jelentetem írásait. Ezek egyikéből megismerkedtem Oskar Vojnić, az első szabadkai világutazó és útleíró élettörténetével is. A nyolcvanas években kapcsolatba léptem Born Bebekkel is, aki Željko Malnarral együtt megírta az egyik legszebb útleírást (U potrazi za staklenim gradom). Közvetítésemmel a két világutazó akkor Szabadkán személyesen is találkozott. A realisztikus Székelytől (akit csak a külső világ érdekelt) eltérően Bebek egyszersmind a külső és belső világok utazója is, könyveiből mindig az utazás szimbolikája és filozófiai reflexiója árad. Az Osvit kiadásában közzétettem Čedomil Vejačićnak egy filozófiai-útleíró könyvét, amely szintén gazdagította virtuális utazásaimat (Od Nepala do Cejlona). A nagy utazók útirajzai általi utazásaimnak ezt az időszakát két – immár kultikus – könyv koronázta (Vesna Krmpotić: Dijamantni faraon és Stevan Pešić: Katmandu), azok mind a külső, mind a belső világok szépséges leírásai.

8.

Szabadka ismeretlen utcáit és negyedeit csak a középiskolában kezdtem fölfedezni, a Kölnből való visszatérésem után, barátokat és barátnőket látogatva. Mintha új világokat és földrészeket fedeztem volna fel, annyira megigézett ez engem, ezért az új negyedek meghódítását álmaimban is folytattam. Folytatásokban kezdtem megálmodni egy elképzelt Várost, amely először Szabadkára hasonlított, majd az álmok gyakoribbá válásával az elképzelt Város az összes többi látott város keverékévé vált, mindinkább nőtt és épült bennem, létrehozva egy hatalmas, fantasztikus várost, melynek utcáit, tereit, hídjait, palotáit és templomait álomról álomra felismertem. Azután ezek az álmok két ciklusra osztódtak: az első Szabadka észak-keleti részén, valahol a Sétaerdő és a Majsai híd mögötti, holdfényben úszó kis térségekről és külvárosi részekről szólt, a másik egy nagyvárosról, örökké napfényben úszó, ezért élénk színekben pompázó gyönyörű palotáival és templomaival, utcáival és tereivel.

Az első ciklus legszebb álmai azok voltak, amelyekben valamely utca vagy városrész végén egy új, ismeretlen negyedet fedeztem föl, tele templomokkal, és úgy tűnt, hogy ráleltem arra, amire egész életemben vágytam. Egy ilyen álomban egy Sétaerdő mögötti, elképzelt szabadkai utcán találtam magam, az építészeti egyetemnél, ami széles sugárút volt, tele sárga selyemtéglából és sokszínű szecessziós kerámiából épült csodálatos, magas templommal a sápadt holdfényben, amikor pedig felébredtem, úgy éreztem, mintha Szabadka jövőbeni főutcáján sétáltam volna. Ugyane ciklus kellemetlen álmaiban pedig az elveszettség baljós, félelmetes érzése uralkodott, mintha eltévedtem volna egy labirintusban. Egy ilyen álomban feltúrt, megfagyott sárral teli szűk, sötét sikátorokban rohanok, hideg közegben, majd egy rozoga fahídon keresztül egy alacsony, sötét házikóhoz érkezek, kinyitom a csendes, komor szobácska ajtaját, bemegyek, leheveredek az ósdi, egyszerű ágyra s tudom, hogy elfeledve és rejtőzve életem végéig ott fogok maradni. És a másik álomban is éjszaka van és én elveszetten és egyedül vagyok egy kicsiny, ismeretlen helyen, és azt sem tudom, hogy az üres országút mely irányába induljak neki az éjszakának... Vagy: egy nagy utca végéhez érkezem, ahol befejeződik a város s megkezdődik a pusztaság... Vagy: este a költészeti karavánon, ahonnét szeretnék eljönni, mert nincsenek nálam a verseim, találok valami könyveket és folyóiratokat régen megjelent, de elfeledett vagy ismeretlen szövegeimmel, melyeknek betűi eltűnnek, amint hozzálátok az olvasáshoz... Vagy: felébredek az éjszaka kellős közepén egy különös kiránduláson egy nagy kollégiumi vagy esetleg katonai alvóhelyen. Keresztülmegyek a csúnya, nedves fürdőszobán és a sötét, feltúrt vécén, haza kellene indulnom, de képtelen vagyok összecsomagolni, nem bírom lezárni a koffert, habár sok holmim hiányzik, és ami a legrosszabb; azt sem jegyeztem meg, mikor indul a vonatom, hasonlóképpen, melyik út vezet az állomásra...

A káprázatos nagyvárosról szóló másik álomciklust Köln és az ottani székesegyház ihlette. Ezekben az álmokban mindig tudtam, ez egy és ugyanaz az elképzelt város, ahova visszatérek, hogy ráleljek egy csodálatos templomra, a pompás székesegyházra, mindez a további álmokban egész templomkomplexummá, igazi templomvárossá nő. De a rendelkezésemre álló egy nap gyorsan a végéhez közeledik, szinte már este van... E ciklus szép álmaiban sikerült bejárnom az egész templomvárosomat: a lenyugvó nap fényénél felcsillanó, élénk színű agyagdíszekkel borított nagy templomot magasan a hegyen, amelyhez jobb irányba kapaszkodva lehet feljutni, és a vasútállomás melletti katedrálist is, és a soktornyú templomkomplexumot valami rejtett platón, amelyhez keskeny mellékutcákon lehet eljutni. Más alkalommal úgy sikerült bejárnom a templomvárost, hogy az egyik templomból közvetlenül átjutottam a másikba, majd a harmadikba is, mert egy pillanatban a képzeletem szülte összes város, tér és templom összefonódott, egyik a másikába hatolt, egyidőben voltak ők maguk és az a másik; kiváltságos hely a kivételes pillanatban. E ciklus figyelmeztető üzenetű álmaiban hiába tudtam, hogy hol vannak a templomok, mert ugyanakkor sejtettem, nincs időm megkeresni őket, mert már alkonyodik, és sietni kényszerülök az induló vonatra. Vagy pedig az sem bizonyos, hol helyezkednek el a templomok, s időm sincs őket megkeresni.

Külön ciklust alkotnak a valamiféle járművel történő utazásokról szóló álmok – autóval, repülőgéppel, vonattal, valamint állomásokkal. Képtelen vagyok megjegyezni az utak irányát, időpontját, lekésem a vonatokat, koszos, összefirkált szerelvényeken utazom – háttal a menetiránynak – az ismeretlenbe... Egy ilyen álomban különös személy visz a gépkocsijában. Bejegesedett szélvédő, kaparóval tisztítanám, de azonnal bepárásodik, már a sofőr is törölgeti s közben elengedi a kormánykereket. Igyekszem bal kézzel tartani az irányt, de az autó kanyarog. Akkor elengedem a volánt, és a jármű önmagától irányítódik. Egy kis, vidéki állomásra érkezünk, néhány vágányon már látom a vagonokat. Éjszaka van, s úrrá lesz rajtam az érzés, elszalasztom a vonatot, nem tudván, voltaképpen melyik is az enyém. Rémülten keresem, pánikszerűen kérdezősködöm, akkor pillantom meg Natasát az egyik vagon ajtajában. A vonat éppen indul, jön, szinte már száguld felém, s én, kofferral a kezemben, az utolsó pillanatban ugrok fel a lépcsőre. Menetiránynak háttal állva tágul előttem az ismeretlen. Más alkalommal, az ágyammal utaztam Újvidékről Szabadkára, s reggel, a szülői háztól nem messze, az utcán ébredtem fel. Meztelenségem zavart, ezért hazamentem felöltözni, de otthon senkit sem találtam, saját szülőházamban idegenül ténferegtem.

P. S.: Megszeretni valamit egy világban, azután pedig vágyakozni és szenvedni azért egy másikban, amely kizárja azt az elsőt, mert annak ellenpólusa, ébren az álmok után vágyakozni, az álmokban pedig a valóság után, nem nagy büntetés-e ez a kisszámú kivételes pillanatért?

9.

Mint ahogyan már mondtam, gyermekkoromban a Bajai szőlőkben éltem, de mégis „városi” gyereknek tartottam magam, mert otthon rádiókészülékünk volt, háború előtti magyar Orion. Egyedüli vevőkészüléknek számított az egész környéken, így negyvennégyben az orosz tisztek is hozzánk jöttek, hogy elragadtatva hallgassák a Moszkvai Rádiót. Szeretett városuk áhított szignáljának már az első hangjai elködösítették végtelenbe néző tekintetüket, amikor pedig a szenvedélyes Kalinkához hasonló dal dallamát vagy szövegét hallgatták, képzeletükben a dallam szárnyain már röpültek is haza, anyácska-Oroszországba.

Később én is így utaztam Olaszországba, Mario Lanzát, Benjamino Giglit, operaáriákat és nápolyi dalokat hallgatva. A Közel-Keletre pedig a török és az arab népzene révén. (Néha már a készülék sok ismert és ismeretlen városnevet tartalmazó skálájára vetett tekintet is elegendő volt ahhoz, hogy az ábrándozó gyermek elkalandozzon a világba.)

Amikor pedig gramofont vettem, s kezdtem gyűjteni a lemezeket, világossá vált előttem, hogy a zene a szabadság egyedüli ember alkotta világa. Mozart isteni játékvilága és Bach isteni építkezésének világmindensége a szellem számára a legcsodálatosabb utazást nyújtják, a gregorián korálok pedig a lelket a higgadt könnyedségű létezés égi szférájába vezetik.

Egyszer azt álmodtam, hogy házat építek zene segítségével. Egy kis üdülőházikót szerettem volna, és palotát teremtettem. Enyhe augusztusi teliholdas éjszaka volt, és én a füvön fekve arról ábrándoztam, hogy már tető alatt van. Akkor meghallottam az orgonaszót, Bach d-moll tokkata és fúgáját, a házikó pedig ébredezett, életre kelt és terebélyesedni kezdett. A zene első ütemeire az épület kiterjedt a telek első részén, a tokkata befejezte a nagy palota alapozását, majd pedig a fúga hangjai rárakták az árkádokat meg az oszlopokat, a tornyokat és a boltozatot, s tíz perc múlva készen állt a „zenepalota”. A zenei architektúra átalakult hely-architektúrává.

10.

Két hónapig feküdtem egy katonai kórház steril boxában, a súlyos betegség két és fél évig tartó kezelésének kezdetén. Az idő elhúzódott, a magány pedig megtette a magáét: a képzelet gyakran túlszárnyalta a valóságot. Akármikor hozzákezdtek a gyógyító, életet adó infúziós kezeléshez, képzeletemben visszatértem a születés előtti állapotba, magzatként köldökzsinórral – infúziós műanyagcsővel kapcsolódva az anyához – kórházhoz, amely a második életemet adományozza nekem. Rögtön ezután a steril box űrhajónak tűnt, én pedig magányos utasként hónapokig utaztam fénysebességgel, olyan végtelenségben, amely már a mozdulatlansággal volt azonos, egy új élet távoli bolygóját keresve. Úgy tűnt, meg is találtam ezt a bolygót, amikor végre papírt, ceruzát kaptam – lehetőséget, hogy a bennem megszülető szonett világába utazzam.

11.

Amikor csípőartrózis miatt több mint egy évig ágyhoz voltam kötve, s többé nem tudtam járni, csatangolni, gyakran nézegettem Szabadka térképét, képzeletemben bejártam a kedves utcákat. Széljegyzeteket írtam akkor a város láthatatlan statikájáról, illetve atlantizációjáról, a Triptihon o Atlantima új változatához.

A legtöbbet mégis a televíziós útirajzok segítségével utaztam. A belgrádi tévével bejártam Észak-Afrikát, a Közel-Keletet, Indiát, Kínát, Japánt, Thaiföldet és Malajziát, nagy örömömre szolgált az 1100 év Európában c. magyar sorozat is, amely lehetővé tette Szlovákia megismerését, anyai ágon ugyanis onnan származom. A világörökség kincsei c. angol sorozat keretében pedig újból láthattam a kölni katedrálist, amit már négy évtizede kerestem álmaimban, de ez az élmény nem volt egyenértékű az álombeliekkel. A legérdekfeszítőbb órákat Európa legszebb kertjeinek csodálatával töltöttem, a valamikori francia, olasz, spanyol és portugál királyi és nemesi parkokban tett tévé-séták alatt. A betegség által több mint egy évig tartó négy fal közötti életre kényszerítve valóban leginkább a természet után áhítoztam.

12.

A betegség által több mint egy évig tartó négy fal közötti életre kényszerítve valóban leginkább a természet után áhítoztam. Amikor pedig két operáció után újból tudtam járni, s annyira felerősödtem, hogy elmehettem a piacig, kiteljesítettem a betegségben töltött napok legnagyobb kívánságát: megkerestem a tej- és gyümölcspiac közötti kis területet, ahol VIRÁG kapható! Ott álltam hangtalanul, remegve, néztem a színeknek, illatoknak és formáknak ezt a tarkaságát, kicsiny helyen a szépség eme nagy vásárát, s ez a virágpiac ebben a pillanatban a kertek feletti kert volt, paradicsomi kert, ahol minden virág egyidőben valóság és jelkép is, törékeny szépség és isteni törvény. Boldogan álltam, ragyogó arccal, hogy végre ideérkeztem, az isteni alkotások ezen kiállítására, haza pedig csak ezt a történetet hoztam magammal, vágyaim teljesüléséről.

 (Sinkovits Péter fordítása)