Varga Anikó
Az írás eretnek és vétkes módszerei
(Bruno Schulz és Danilo Ki prózája közötti párhuzamok, az anyag megnyilvánulásának szemszögéből)
Azok az analógiák, melyek Schulz és Ki prózája között találhatók, számos vizsgálódási lehetőséget, témát rejtenek. A választást az a játékosság döntötte el, amellyel az anyag motívuma önmagában/val és a két szöveg együttesével játszik. Megjelenésének különbözősége alapjaiban határozza meg és különíti el a két próza-világot, majd lényegi egysége által az elmoshatóságig egymásba játssza őket.
A vizsgálódást Schulznak az anyaghoz fűződő sajátos viszonya indíthatja el, melyet többek között a Genézis második könyvében1 fejt ki. Értekezésében olyan fogalmakat és fogalompárok közötti kapcsolatokat taglal, mint a szellem-anyag, élő-élettelen, forma, a teremtés. E fogalmak közötti relációk kapcsán felmerül az a kérdés, melyre egykor a keresztény gondolatiság határozott, sőt axiomatikus választ adott: Vajon az anyag létbe szólítása csak a Teremtés által valósulhat meg? A kérdés feltevésével már a rá adott felelet sem lehet kizárólagos. Ennek következményeként visszafordíthatatlanul folytatódnak az eretnek kétkedés további kérdései: S ha nem, akkor mikortól eredeztethető? Lehet, hogy az ősanyagként vagy elsődleges anyagként megnevezett Istenhez hasonlóan öröktől fogva való? Schulz prózája még csak fel sem teszi ezeket a kérdéseket, a szövegben e kérdések kapcsán nincs kételkedés, a schulzi írás maga az igenlő válasz, mely kereken megfogalmazva valahogy így hangzana: vannak párhuzamos/lehetséges világok, melyek egy nem teremtett és soha el nem múló valóságként léteznek, ahol a sokszínű és sokfajta változás egy örök világban történik.
Nem eredeti gondolatok ezek, alapjában véve mindez a kereszténységet megelőző világkép megidézése. Ami ezt a kérdést mégis érdekessé teszi, az a gondolatkör új kontextusba kerülése és az ennek kapcsán megfogalmazódó egészen új asszociációk. A kereszténység olyan valóságnak tekinti a világot, amelyet Isten hozott létre a semmiből, s melyben önmagunk megismerése Isten megismeréséhez vezet. E gondolatisághoz való kapcsolódás szükségszerűen egy kiteljesedő világképet szül, mely a maga bezáruló kerekségében határokkal is bír. Isten mint minden létnek a forrása, minden létnek a határa is. Hogy Isten végtelen? De az emberi világban megnevezett, s mint ilyen, ezen belül bizonyos módon behatárolt is. Ezen átfogó zártság beteljesülését talán leginkább annak a kimondása tételezi, hogy mivel Ő minden létnek a forrása, tőle származik a lehetőség szerinti lét is. A kereszténységet megelőző gondolkodásban a világ soha el nem múló valósága a keletkezés és elmúlás állandó ritmusában és sokszínűségében él. Az anyag maga a termékenység, mely a megformálás előtti végtelen lehetőségben élve várja a szellem életadó leheletét. Vágyakozása mindaddig mozgásban tartja, míg a szellem adta forma magába nem zárja. A forma mozdulatlanságába zárt anyag eredetétől idegen az elnémulás, mert amint beteljesül rajta a formában kiteljesedő sorsa, visszavágyik eredeti mivoltába, a formátlanság lehetőségének szabadságába. E gondolkodás eredménye a vállalt eretnekség, a színes és fenséges szentségtörés2, mely a kiteljesedő formában megtalált rend ellenére sokszínűségében kívánja felmutatni önmagát, megsúgva: a lélek sejtése, hogy rengeteg a világ.3
Mindezek után nem kerülhető meg azon értékítéletek újragondolása sem, melyek az anyag és a szellem párhuzamában születtek. A szellemhez ezen normatívák szerint egyértelműen a jó érték kategóriája fűződik, az anyaghoz láncoltság pedig eleve a bűnhöz van rendelve. Ez a kizárólagosság azonban csak addig érvényes, míg a teremtés kiváltságát egyedül az isteni szellemnek tulajdonítjuk. Ám amint kimondódik, hogy a teremtés az összes szellemek kiváltsága, egyértelművé válik ezen ítéletek kétségesége. Nyilvánvaló lesz, hogy az anyag bűnének és bűntelenségének ugyanaz a forrása: a formátlanság mindent befogadó kísértése, és ez egyben az anyag végtelen kiszolgáltatottsága is. Az anyag a legpasszívabb és legvédtelenebb lény a kozmoszban.4 fogalmazza meg Schulz-, mert amikor beteljesedik sorsa és rendeltetése, s a megformálás rabul ejti, akkor a formaadás szertartásának magát az anyagot áldozza föl, akár torzult, akár tökéletes forma zárul reá. A foglyul ejtett anyag nyomorúsága, a megnyomorított anyag, mely nem tudja magáról, hogy mi végre van, s hová vezet a ráruházott gesztus.5 Ebben a megközelítésben az anyag léte és az emberi lét szinonímaként fogható fel. Annak az alkotásnak/teremtésnek a vágya, amely az emberben munkál, a formába zártság felnyitásának siralmas kísérleteként is értelmezhető. A teremtés gesztusában a demiurgoszi receptek elfelejtése, valamint az isteni teremtés tökéletességében és kizárólagosságában való kételkedésünk juttat minket a teremtés/az alkotás vétkes módszereihez. Az anyaghoz kötöttségünknek tulajdonított esendőség felismerése az, ami végül is feloldja a teremtés örök formáinak zártságát, teszi ezt a pillanat, a gesztus kedvéért életre hívott alkotások révén, melyek nem az öröklét jegyében születnek, s ily módon díszletszerűségük feloldja és feloldozza a forma végleges bezárulását.
A díszletszerűségében mímelt valóság kapcsán külön figyelmet érdemelnek az anyag utánzó tendenciájának szüleményei6, melyek látszatra átmenetet alkotnak az élő és életetelen matéria között, oly módon, hogy élettelen mivoltuk ellenére az élőt utánozzák. Schulz a félig szerves lények utópiájának nevezi ezt a jelenséget. A mimézis eredménye az, hogy szervetlen eredetük ellenére az élő formák előképeinek tűnnek. Valójában az anyagnak formái párhuzamos képződmények, melyek elsősorban azt példázzák, hogy milyen lélegzetelállítóan kísértenek egymásba a világok.7 E világok együttélésének párhuzama ellenére akaratlanul is ott munkál a belénk ívódott kérdés, mely az eredetiség elsőbbségét firtatja, erre a körülményeket figyelembe vévő válasz csak tudatosítója lehet az alárendelt viszony kizárólagosságának. Mindezek mellett megjegyzendő, hogy nem érdemes éles határvonalat vonni e világok között, mert egymásba játszásuk magában rejti az önmagukkal azonosság lehetőségét vagy kívánságát.
Az eddig leírtakban az anyagnak az a megnyilvánulása jutott kifejezésre, mely elsősorban Schulz prózájának sajátjaként az ősanyagból táplált, egylényegű massza részeként hullámzik a maga leválaszthatatlan egységében. Danilo Ki világának esszenciális létében az anyag egészen más állagú. Legszembetűnőbb jegye diszperz jellege. Az anyag finom részecskéi magukban és maguknak való dolgok. Ezen anyagszerűséget legjobban a mindenhol jelenlévő tárgyak sokasága modellálja, melyek nem az anyag formába zárt fájdalmának, hanem az anyag öntudatlanságának megnyilvánulásai, s melyek elszigetelve, mozaikszerűségük ellenére a valóság hiteles láttatói. Az emberi világ elé tartott tükörként, a világ jeleinek objektív és önkényes hordozóiként funkcionálnak. Jelszerűségükben önmagukban elkülöníthetetlenek, ezért megfoghatóságuk ironikus, csalóka játékba fullad. Az anyagnak e megnyilvánulása minden eddigitől idegenebb és végletesebb, minek oka, hogy nem azonos önmagával, és nem ismeri önmagát. Ez biztosítja kisajátíthatatlanságát, mely radikális másságot követel, nem befelé forduló elidegenedést, hanem kívülre került metamorfózist kér. Az átalakulás letérít a végtelen ismétlődés pályájáról, és magán túlra jutva elvezet egy másholi/máshonnani ismeretlen formába. Ez a forma az egyedi létezés újdonsága. A metamorfózisnak e folyamata Schulz szövegében akkor jelenik meg, amikor az apa létének fenyegetettségében nem a menekülés vagy a halál gesztusaiba fullad, hanem egy emberietlen formába fordulva, metamorfózisában csótánnyá váltan véglegesen kiszakad az emberi lét megszakíthatatlan ismétlődéséből.
Mindkét szerzőnek e bensőséges kapcsolata a bűnös anyaggal megidézi az egykori elemekkel spekuláló vajákosság szellemét, mely a természet játszi kétértelműségét járja körül. Ott a titok a megfejthető rejtély lehetőségeként jelentkezett, magában hordva a kísértést, mely akkor tört az emberre, mikor arra az elemekkel spekulálva rátalált a teremtés gondolata, melynek titkát rég elfelejtett receptekben, eljárásokban sejtette. Valahol az anyag, a potenciális, a lehetséges faggatása, még mindig a tilalmassal való cimborálás bélyegét viseli. A szellem megváltásra törekvő kísérleteinek ellenállva ott munkál a dolgok rendjének megbomlásában, az egyensúlyhiányban, az ellentmondásokban, az okok túllépésében, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Rossz princípiuma mellé szegődött. Azonban a Rossz principiuma nem erkölcsi természetű, hanem az egyensúlyhiány, a szédülés elve, az összetettség, az idegenség elve, az ellentétesség és a lekűzdhetetlenség elve. Nem halál-princípium, épp ellenkezőleg, a feloldozás élet- princípiuma8, mely az ember mitologikus tudatában már a kezdetek kezdetén a megimeréshez kötődik.
Vizsgálva e vétkes módszerek írás-anyagát, azonnal feltűnik, hogy Bruno Schulz és Danilo Ki prózájának világ-teremtése ellentétes folyamatú. Mindketten a gyermeki láttatáson keresztül teremtenek formát. Azonban míg Schulz keze alatt mítosszá válik a gyermeki érzékelésen átszűrt valóság, addig Kis a gyermeki meglátás lelplező őszinteségével demitologizálja a valóságot. Ábrázolásuk optikája tudatos, mert e meglátásban minden visszahúzódik a mélybe, helyet csinálva a tiszta térnek, a sejtések és definíciók nélküli puszta azúrnak.9 Ez a figyelő állás megkísérel a dolgok lényegéig jutni, ahonnan nem vezet út tovább, a szavak határához, motyogás, hallucinációk.10
Az írás anyagszerűsége mindkét írónál a már említett sajátosságokat követi. A Ki-trilógia végső szövegében, a Fövenyórában, a leltárként felsorolt, vagy véletlenszerű egymásmellettiségében felmutatott tárgyiasult jelenségvilág nem nyújt fogódzót a szubjektum számára. Annak ellenére, hogy az író által választott módszer, a dokumentarista eljárás, mely eredetileg a rögzítést hivatott szolgálni. Ki alkalmazásában azonban a már szilárd helyet nyert dolgok is elmozdulnak, elkeverednek a többivel.
Schulz prózája az ősi újjászületésre vár. Hirdeti, hogy büntetésünk - mert nem tudtunk megállni a valóság határánál - az, hogy a tárgyak végtelen asszociációs rendszerében anyagtalan formák vegyenek körül minket. Sóvárgás ébredt a valódiság, az anyag után, amit Schulz az elemeire bomló szavak által keres, melyek a derengő asszociációk között beleolvadnak az elsődleges anyagba, melynek bősége szétfeszíti a formát. Az írás együtt mozdulva a játék fantáziájával és a megismerés melankóliájával, mindkét írónál megállapodik az apa képénél. A kijelölt látószög: a gyermeki meglátás visszatükröztetett szegletéből rálátni az apa-tudat mélyére. Ez alapvető motívumként vezet egy esszenciális szöveget, mely a marginális részen meghúzódva az apához fűződő (nem)létező regénybe rejti végleges formáját. E történetet írva mindketten a genézis terét faggatják. Az apa alakja tökéletes médiuma az ősanyag kiszámíthatatlan játékának. Közvetítője a kísértő vágyakozás szülte feloldhatatlan feszültségnek, az önmagában ide-oda áradó ábrándozásnak, mely a végtelen lehetőségek szédületében vergődik. Belőle születik a világ/a történet, és eltűnésével darabokra hullik a forma, elemeire bomlik az anyag, melynek szemcsésen pergő masszája lassan mindent betemet. A folyamat pontosan követhető Ki családregény ciklusában. A Korai bánat történetfűzére a gyermeki optika legtávolabbi pontjából figyel, és így a maga mindent/mindenkit befogadó teljességében láttatja a világot. A Kert, hamu, bár formája egységesebb képet ígér, egészében elkülönülő mozzanatokra bomlik, miközben egyre aggodalmasabban az apa alakját követi. Majd e trilógia utolsó, esszenciális darabja, a Fövenyóra, a maga megfordítható, újból és újból végig pergethető homok-formája már az apa eltünésének jegyében íródik. Eltűntek a szilárd keretek, a narráció darabokra hullott. Az anyagot csak az átlátszó/láttató üvegforma tartja egybe. Az elbeszélő számára csak megsárgult képek maradtak, belőlük többé nem teremthető egységes történet, csak képek, melyek önmaguk számára elmondják saját történetüket az apáról.11
A kérdezés irányát az apára irányuló írói látás/láttatás kettőssége szabja meg: egyfelől a gyermeki világkeresés teljességében a rá irányuló én-kérdezésben, másfelől a felnőtt férfi magárahagyatott tanácstalanságának az emlékén keresztüli én-keresésében. Az emlékezés e kérdezésében közrefogva faggatja önmaga eredetét.
Az emlékezés talaján az írás formai burjánzása felidézi Thomas Mann Doktor Faustusában az apa teremtette szervetlen anyagi létet, amely üvegedénybe zártan az anyag formakészletét ismételve a növényvilágot utánozza. E forma-lét mélységes melankóliától teljes, miközben az üveg falára tapadva szenvedélyesen vágyik a fényre. Az apa megkönnyezi e párhuzamos világ utópisztikusságát, miközben a fiút rázza az elfojtott nevetés.
Az író én-keresése még a válasz reményében faggatja az apában rejlő fiúi sors lehetőségét, mely ebben a megnyilvánulásában, a meg nem kezdett élet teljes nyitottsága által még bármivé válhat. Majd az írói én-keresés ismételten jelentkezik az írás viszonyában, ahol a már formát nyert, beteljesedő sors felől íródik, az emlékezés vágyakozásában. Az írás analógiájában megfogalmazva: az apában élő még meg nem kezdett élet lehetősége, a még jel nélküli fehér lap játéka, melyen a fiú íródó története az emlékezés kutató/kereső lendületében futja a sorokat, miközben a ív terjedelmébe zárt jelek sokasága feketére írja a lapot.
Az örök ismétlődés-palimpszeszt egybehajló kezdete és vége: a fehér lap végtelen lehetősége, és a végtelen írás összességét megmutató lap fekete végessége. A ciklikus újrakezdést a schulzi sugalmazás szerint a tavasz mélységes mély gyökereinél megbúvó felejtés adhatja, mert históriákból sarjad a tavasz,... mert mit jelent felejteni? A régi mesékből egy éjszaka alatt friss zöld sarjad. Hogy kizöldül a Tavasz a feledéstől, ...de jaj, valami rohad és bomlik a tavasz legmélyén. Lehet, hogy mégsem marad más hátra, csak a visszafordíthatatlan elszakadás, a metamorfózis, a másság lehetősége.
Felhasznált irodalom:
Jean Baudrillard: A Rossz transzpetenciája, Balassa Kiadó-BAE Tartóshullám-Intermedia, Budapest, 1997.
Csányi Erzsébet: A regény öntudata, Forum-Uroboros, Újvidék, 1996.
Danilo Ki: Èas anatomije, Nolit, Beograd; 1979.
Danilo Ki: Enciklopedija mrtvih, DP Beogradski Izdavaèko Grafièki Zavod, 1990.
Danilo Ki: Fövenyóra, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.
Danilo Ki: Kert, hamu, Forum, Újvidék, 1967.
Danilo Ki: Kételyek kora, Kalligram-Forum, Pozsony-Újvidék, 1994.
Danilo Ki: Korai bánat, Forum, Újvidék, 1971.
Juhász Erzsébet: A tisztánlátás tébolya, in: Jelenkor 1995/5.
Thomas Mann: Doktor Faustus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Petar Pijanoviæ: Proza Danila Kia, Jedinstvo-Deèje Novine-Oktoih, Pritina-Gornji Milanovac-Podgorica, 1992.
Bruno Schulz: Fahajas boltok, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998.