Villányi László

Egy másik utazás
– Beregszász felé –

Majd fésülgetem nagypapa bajuszát, végtelenül tekereg
az almahéj, rétest süt nagyanyám, az ablak alatt ott lesz a
katonaláda, ahol tizenöt éves anyám állt, meglátva
egyenruhás apámat, a cigányasszony jóslatára gondolva,
hogy jön egy férfi, aki messze viszi, s fiút szül, örömére, és
két esztendő múltán a közeli front hangjait hallotta a násznép,
vonatra szállt az ifjú pár.
Magyarország, még Magyarország, már nem, de, még
Magyarország, figyeljük majd nővéremmel a Tiszát, miután
Győrtől Záhonyig vonatozunk, s a katonák zubbonyától
lassan Szovjetunió szagú lesz az egész fülke, katonák futnak
fejünk fölött is, kémeket keresve a vagonok tetején, aztán
Csapra érünk, a hatalmas várócsarnokban állunk
Lenin plafonig érő szobra alatt, remegve, mit koboz el megint a
vámos, elviszik-e megmotozni apámat.
A bolondok kukucskálnak a kórház ablakán, üres lesz a
Mebejscsik stadion, megyünk a Muzsalyi úton, a Szentföldig,
balra fordulunk, a Csaba utcába, a kert végében érett már a
ribiszke, megsimogathatom Morzsa fejét, a városban majd
odasétálhatok a limonádés kocsihoz, beleülhetek a
hintaszékbe Noszál Jancsi bácsiéknál, aki focibíró, s azzal
dicsekszik, hogy a nők az ő combjai miatt járnak meccsre.
A hordó megtelik esővízzel, az árokparton gombócot
gyúrunk az agyagból, ujjunkkal lyukat fúrva belé, a földhöz
csapjuk, s akkorát durran, hogy csöng a fülünk, ha
megkérdik, mi akarok lenni ha megnövök, azt mondom
János Vitéz, huszár, mint Paládi Sanyi bácsi, a Vérke partján ott áll
majd, s meglát engem Iluska.