Kedves Adriacinke,
Régi ismerősöm vagy, ha nem is láttalak még soha, mert úgy hozta a munkám és a te munkád, hogy egyikünk egy örökös hivatalban körmöl, másikunk az örökös tenger fölött, a levegőben csapong és köröz. Jól ismerlek mégis, régi és közelmúltbeli könyvekből, olvasmányaim regisztrációiból, valójában a sajátommá alakított aktákból föltekintve az üres égre, mely egy elsüllyedt levéltárból aligha látható tisztán. Hogy az üres eget miért kéne még tisztán is látni, fogalmam sincs. Persze a hangodat jól ismerem: akkor csendül fel, amikor már semmit nem értek abból, amit rablott betűkből próbálok kiolvasni. Ezért írok neked: mert nem láthatlak. Nekem ugyanis az a – fölösleges és elkerülhetetlen –, örökké ismétlődő munkám, hogy vételezek olykor ezt meg azt egy elsüllyedt levél- és könyvtárból. Kérték is, nevezzem apám könyvtárának, de csöndesen elhárítottam, mert abból a bibliotékából már szinte minden megsemmisült, link nagybátyám kölcsönkérte és eladta csaknem az összes kötetet jól fizető antikváriumokban, kivéve a túlfűtött életrajzi regényeket, meg a népszerű zene- és színháztörténeti munkákat – Dietrich Buxtehude csudálatos élete, Mozart kutyája, Paganini az ördög hegedűse, Isadora Duncan és a selyemsál hiteles tragédiája stb. – Apám könyvtára, apámmal egyetemben olvashatatlanná vált a magam számára is, érthetetlen betűrengeteggé, akkor is, ha folyton ezeket böngészem. Ezért írok neked, Adriacinke. Antikvárium, emlékezetgyűjtemény, egy elpusztult földrész, ország és kultúra tudásanyaga – maga a tudhatatlanság könyvtára immár. Sírni kellene ezen, de inkább csak nevetni lehet, hogy mindez: mondagyűjtemény, amitől még kevésbé értjük magunkat. Ahogyan Kafka írja a Prométeuszban: „A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie." Vagy ahogyan a Poszeidónban elmondja, amelynek címadója nevetségesen nem azonos velem, de akinek hóbortból, nevetséges kompenzálásból és felstilizált félelemből hallatszik ugyanúgy a neve, mint az enyém, és viszont, hogy tehát a tengeri szörnyistent, ezt a közönséges, nyomorult aktakukacot, aki a vég előtt még azzal az egy szemével sem láthatja meg igazán az Adriát, „legjobban az dühítette – és főként ez okozta hivatalával kapcsolatos elégedetlenségét-, ha a róla alkotott elképzelésekről hallott, hogy például szüntelenül a hullámokon nyargal háromágú szigonyával." Miközben valójában – de ne kérdezd, cinke, mit értsek azon: valójában, – vajon a tolvaj nagybátyámat, a szomszéd könyvüzért vagy a hamis dedikációkat árusító, úgynevezett jobb napokat látott finom, lecsúszott úriembert-e – miközben tehát az úgynevezett valójában – én – itt ül az óceán mélyén, mint egy szépen platonizáló Eötvös Péter-kompozícióban, és állandóan számol, leveleket fogalmaz, könyvekről és könyvekből, alig látta a déltengereket, soha be se barangolta őket igazából, nem evett fokhagymás lepényhalat a nagy vízre nyíló restaurant teraszán, görögsalátával, tüzes kosokat részegítő mediterrán borral meglocsolva, nem járt körtáncot a partinagy homokban a’ la Nietzsche a Balkánon, nos épp ezért ismételgeti, hogy: „megvárja a világvégét, akkor bizonyára adódik még egy nyugodt pillanat, amikor épp a befejezés előtt, az utolsó számítás átnézése után csinálhat gyorsan egy kis körutazást." Arról írnék hát neked, milyen betűhalmazokat találtam mostanában az aktáim között, meg-meglopva az Atlantisz-levéltárat, amelyből Tolnai Ottó szerint, akinek mediterránul gazdag Balkáni babérjával töltöm most heteimet, szemelgetve-morzsolva, két, VÉGE-feliratú újságcím között „felbukkan kéken vacogva / kafka poszeidonja." Így születtem én egyáltalán, Tolnai könyvéből, nem másból, aki folyton azt kérdezi, hogy „kafka istene eddig miért nem / húzta le klott könyökvédőjét s csapta hóna alá / valamelyik szolid utazási iroda bedekkerét / körüljárván tehát mind a tengereket óceánokat" Tengermélyi aktákról legjobban tüzes levegőbe képzelt, színes aprómadárnak lehet mesélni, ez köztudomású. Hol nem voltam, ahol voltam.
Először Belgrádban nem voltam, 1983 nyarán, a BITEF idején, az alternatív színház melletti Srpska Kafana nevű, akkor híres-hírhedt irodalmi kávéház terasznak nem nevezhető kiülős helyén. Hőségben, rossz, büdös, állott városi levegőben. Előtte fantasztikus ebédet ettünk az Áttetsző könyvtár szerzőjének, Beáta tanárnőnek a húgánál, Áginál, az akkori Boris Kidrič utcában, ratatujt főztek, ne kérdezd mi az, egyszóval: remek, ízek concordiája, mint egy Rossini-pástétomban (de még csak nem is hasonlít rá). Bemutattak mindenféle fontos könyvembernek: rettenetesen izgatott volt mindenki, nem tudom már miért, „a helyzet, a helyzet" ismételgették – a Književna Reč című, szörnyen veszedelmes ellenzéki fórum ádáz arcú munkatársai, írók és szerkesztők, egy világhírű színikritikus és dramaturg, aki most érkezett vissza Cincinnattiból, a nemzetközi Beckett-konferenciáról, ahová a mester valahogy nem ment el (elképzeltem, amint az úgynevezett mester mégis elmegy, Buster Keatonos, üres árok – arcával rozspálinkát kér, csíkos zsakettnadrágban, keménykalappal kezében szteppelni kezd a konferencia közönsége előtt, egy ismeretlen kelta dialektusban bohóctréfákat nyomat, majd fapofájából nyelvet ölt, fügét mutat a tudós testületnek, és esetleg kóros szellentési ingerére hivatkozva sietve távozik, kéri a köpenyét). No meg ott trónol a Szerb Kávézó főhelyén egy hórihorgas, kráter-fejű, erőteljes, hangoskodó férfi is, Danilo Kiš, a nagy és szilajon bölcs író. Láncban dohányoztunk, egymás után ittuk a törökkávét és az erős pálinkát. Egyetlen szemem előtt, mely csak a tengermélyi homályhoz szokott, hirtelen elborult a világ, magyarán berúgtunk, mint állat. Egész helyesek lehettünk. Danilo a pálinka szellemében Petriről beszélt vagy fordítva(mert éppen őt fordította):Petri szellemében ivott, V. Pepi pedig, akit szemmel láthatóan veszekedve szeretett, tisztelt szerb, crnagorac, szlovén és horvát költő, festő és szobrász egyaránt, most is, mint mindig, a helyzetről motyogott, darált (magában is, másokkal is, megállás nélkül, okosan, izgatottan és nyakatekerten, a becketti nyelv nélküliség sajátos, helyi határán), elemzett valamit, Ernst Bloch és Eörsi Pisti gondolathalálmenetkéinek ma már szabad szemmel nem látható, kényes módszertani határmezsgyéjén, talán a nagy összefüggéseket konstruálta újra, utoljára, melyekből ma már semmire sem emlékszem. Talán ő sem értette, miért is?, nyilván azért beszélt állandóan. Danilo közbe-közbekiabált, „báromság, Pepikém" mígnem jött, pontosabban arra vonult egy fantasztikusan szép és nem arányosan, hanem vonzóan telt, hosszú hajú lomha nő, lehetetlen, de kihívóan ordenáré piros répanadrágban, lustán, cigarettázva, unottan és eltelten egyszerre, akit láthatóan mindenki ismert, Danilo köré fonta a karját, aki eközben felém fordult: „Ná te hülye mágyár, odáádjám fél hátig? Vigyed, há ákárod." A nő mintha értett is volna magyarul, nem is, végigmért (ne kerteljünk: vadmacska a földiegeret), nagyot, közönségeset nevetett és miközben megvetően mustrálgatott, kényelmesen belecsókolt Danilo korán öregedő, ráncos montenegrói-zsidó-magyar nyakába. Röhögés, újabb pálinkák, kávé, vad arcú, déli, veszedelmes és magasra taksált, világraszóló, alternatív entellektüelek jöttek-mentek, homályos, félpercig élő, halálosan fontos megállapodásokat kötve egymással, akikről tudnom kellett volna már mindent, összes műveik címét, egy könyvtárra való erős irodalmat, folyt, folydogált, és lüktetett, forrt tovább a helyzet mint olyan (ez a szó mára megmagyarázhatatlanná vált, szakrálisan hangzó, korabeli lexikai baromság), folydogáltak tovább Pepi hevült monológjai, és így tovább, amíg aztán rejtélyes ügyekben hirtelen szét nem széledt mindenki. Mostanáig nem tudom, hol voltam, mi volt az a fontos ügy, nyilván nem voltam, ahol voltam.
Másodszor meg Budán volt az a hely, ahol nem tudtam, hol nem voltam, egy domboldalon álló, Bauhaus utánzatú ház harmadik emeleti lakásában, apám elhordott könyvtárának helyén, 1989.december 22-én, ahol televízión néztük a romániai felkelést, Übü papa és Übü mama véres és szánalmasan gyerekes, rettenetes bukását, egyenesben. Forgách Andrással, az íróval és dramaturggal néztük, miközben anyám a magasföldszinti lakásából folyamatosan hordta föl a karácsonyi bejglit, hogy mi folyamatosan felzabáljuk az egészet. Nyolc-kilenc órán át ültünk a tévédoboz előtt, alig beszéltünk, folyamatosan szóltak a telefonok, feleségek-asszonyok nem főztek, nem készülődtek az ünnepre, ez volt az ünnep, a Jarry-féle bohócvérfolyás, csak néztük, néztük a drámai, ám inkább hisztérikus tudósításokat. Féltünk és boldogok voltunk. Bamba katarzis lett úrrá mindnyájunkon, amiből azóta is megmaradt a bamba. Vér? Tiszta röhej! Elevenen megnyúzás? Na, ne! Videózással egybekötött, csoportos erőszak, terhesek és apácák ún. felhasználásával? Ez azért túlzás. Orvlövészet, történelmi útonállás? Hehehe. Tavirózsák vagy tavibombák, jól hallottam? Strandrakéták? Kész komédia, könyvszemetekben se olvasni ilyesmit. NE OLVASSUNK! Amit ez a média művel! Anyám a végén már palacsintahegyeket hozott: „Meg is őrülök, jaj, de izgalmas, ezt nem lehet kibírni. Egyetek csak, fiam, legalább egyetek, muszáj enni." – mondta, és mi Forgáchcsal szó nélkül végigettük a forradalmat, ami nem volt más, mint: műsoros képregény.
Utóbb, jóval utóbb, mert még erre is figyelt, tudtuk meg a Tolnai által szerkesztett, VÉG című, szalagfeliratos újságokból, hogy éppen ezen a napon, talán palacsintafalás közben halt meg valahol Franciahonban, egy szegényházban Samuel Beckett, aki meghagyta, hogy csak a gyors, ismeretlen helyre történő elföldelését követő napokban lehet nyilvánosságra hozni: kiment végre, exitált. Ahogy Shakespeare-nél a felvonásvégek után írva van: exeunt: mind el (már aki járni tud még a darabjai végén). Beckett úgy hal meg, ahogy élt és akart/nem akart élni: a kimondhatatlanság mint bohóctréfa örökös kócszerű, sminkszagú takaráshatárán, a nevetséges undor és megszűnés aszkézisében. A végét járó korszak, a modern farce végjátékírója a játszma végét mintha csak időzítette volna: azon a napon hal meg, amikor Romániában és majdnem egész Európában megbuknak az abszurd diktatúrák. A bukás és Beckett halála ráadásul a francia forradalom bicentenáriumának kissé rossz és vérfoltos lelkiismerettel megünnepelt évére, a zagyva felszabadulás végére és a dizájnolt neo-vérontáskorszak, a VÉRPLAZA kezdetére esik. Az Atlantisz-levéltárból lopott akták egyikére ezt a vinyettát ragasztom: „December huszonkettedike művészete". Nagyszerű bohócnyelv szunnyad benne: „Mondd, test. Benne senki. Semmi elme. Benne senki. Az a legkevésbé. Hely. Ahol senki. Kezdetben a test. Nem. Kezdetben a hely. Nem. Kezdetben mind a kettő. Most az egyik. Most a másik. Ha azt unod, und megint emezt. És így tovább. Valahogyan tovább. Míg meg nem unod mind a kettőt. Add fel, állj odább. Ahol sem ez, sem az. Ott is unod. Add fel,…” Gib's auf! – írja tovább, visszafelé vagy hetven évvel Kafka, egyik kis állatmeséjében ugyanígy, előrefelé pedig, a Balkáni babérban ezt olvasom: „ez már nem a darab / ahol a bérgyilkos végtelen hasítja az újságpapirost / hiszen különben sem látni amikkor lelövi / amikor az egyik bérgyilkos lelövi a másikat / de istenem ki lövi le az utolsó bérgyilkost", majd a szöveg végén: „hasad halkan / unatkozik az utolsó bérgyilkos." Országútszéli, úttalan utakon járó kiröhögés, könyvjelző-lógatás az átvérzett könyvtárból. Végig erről beszélek, kiscinke. Az ember, vagyis Darwin teremtménye, régen nem tudja, miért beszél, hacsak azért nem, mert állítólag nyelvében él, nyelvöltögetésében próbál nemzeni: „Hiú vágyódás, hogy a hiú vágyódás el. Mi van, ha a szó: el? Ha egy sincs bármire is… Egy se bármire is ha majd mind: el. Bármire is ha tovább sehogyan. Valamiképpen sehogyan is: tovább." (Beckett) Tréfa bohóctréfa hátán. Poén nélküli antropológiai viccelődés, mintha egy nagyméretű, sárból kihalászott, rongyos tréfakönyvből másolták volna ki.
Miként a harmadik helyszínt is egy könyvből, apám széthordott könyvtárának nem-hiteles, soha nem birtokolt, annál becsesebb darabjából kopírozták, holott ez a helyszín az előbbi budai nagyszoba hajszálpontos utánzata. Itt se voltam, hol nem voltam. – Többszáz éves apám szépen dedikált jutalmat kap munkahelyén, a Magyar Állami (Királyi) Operaházban, egy antológiát, mai(akkori) szovjet költőktől, illetve – perverz stílben – Bach h-moll miséjének zongorakivonatát: „Balassa Imre elvtársnak, az operatörténeti előadássorozat terén végzett lelkes munkájáért, az Operaház DISZ Bizottságától, 1952 fenyőfa ünnepén." Szenteste körülüljük a fát, mely valamivel fiatalabb apámnál, aki megnyitja a költői könyvet, és ezt olvassa benne, utánozhatatlan, zengő baritonján: „Mihail Golodnij verse: Gorba népbíró. – Dijovka-Szuhacsovkában vörös-szovjet csapatok. Mahno börtönt, hidat robbant, bandájával csavarog. Barikádok torlaszolják Ozorkának környékét. Éjjel-nappal ülést tart a forradalmi törvényszék. Vörös kelmével az asztal befödve. Maga Gorba népbíró ül mögötte. – Folyik a pör, forradalmi, igaz pör…" Satöbbi, satöbbi. Apám végül sietősen belenéz a Bach-kottába, Kyrie? Dona nobis pacem?, majd becsukja, és a számomra elérhetetlen, legfelső polcra teszi.
Azon a polcon találtam rá évtizedekkel később a már idézett Tolnai-kötet néhány sorára, fene tudja, ki csempészte oda, legyenek ezek levelem zárósorai, Neked, ismeretlen Adriacinke: „már egyértelmű / hogy ez a bérgyilkos (ben) örökké hasogatni fogja / az újságot / hasogatni mindörökké / hiszen az ólmos rotópapír valóban végtelen / a világ véges / (mint láthattuk kafka novellájából is) / a világnak vége van / csak újság van még / a vége után is van még újság / tele címekkel / szenzációs szalagcímekkel hogy: /VÉGE / felbukkan kéken vacogva / kafka poszeidonja /VÉGE / de az ólmos rotópapír csak folyik / végtelen folyik"
Elhangzott a szabadkai Városi Könyvtárban június 8-án Atlaszok II. címmel megtartott felolvasóesten.