Beszédes István

Napkitörés

Kapkodni kellett az írással. Jöttek a fájdalmak, előbb csak valahol messze, a látóhatáron túl ugyan, de már érezni lehetett, hogy menetelnek. Még ugyan meg sem remegett a föld, de tudott már felőle a dohogó forró levegő, ugrásra készen a helyben álló szél, és csak a kétséget ismételgette a várakozást kitöltő mantra: még mindig nem fáj, nem fáj még most sem. Elképzelésem szerint száraz dűlőutakon haladtak. A port is láttam felemelkedni a gyalogmenet sarui nyomán. Ahogy a gejzírgőz kitör, itt-ott hirtelen széltölcsér kerekedett, s oszolt is el nyomban.

Sietni kellett az evéssel is, kihasználni, hogy fájdalommentes még a harapás, a szétrágott falat könnyen megadja magát, zavartalan az ízlelés. Mert később minden kannibál-lakoma lesz. Mindegy ki, talán a legközelebbiek, a vérrokonok megmarása, és valami, ami annál is súlyosabb: önnön végtagjaink marcangolása, sőt mintha saját belsőnkbe harapnánk és magunkból rágnánk kifele, hogy akár egy alagút végén hunyorgó tekintetet vethessünk a bizonyosra. Sörétek kopogtak az őrlőfogakon, szólt a sortűz alá vett fogcimbalom.

Sietni kellett az ivással is: meg ne égessen, vissza ne marjon a savanyú, az erős, meg ne karcoljon a tömény, össze ne rántson a fanyar, s amíg tartalmát megtartani képes a gyomor – míg olyanná nem lett, mint egy régi, szitavékony sajtár. És siettetni kellett a szeretkezést is, soha nem volt még annyira félő, hogy nem marad a testen egy ajaktapasztásra váró puhaságú bőrfelület sem, tenyérnyi leszállótere a csóknak.

Kirajzolódtak aztán, amint a dűlőutat teljesen beborító forró porban csoszogtak. Úgy közeledtek, ahogyan csak a járvány teheti. Fehérlettek a verőfényben. Bolhával teli fehér sünök csillapíthatatlan viszketegsége. Hogy végül megváltásnak tetsszen a kutyaharapás. A testet beborította a var, elvakította a szemet a beszakadt géz meg a fertőtlenítő por. A cérnák kilógtak és keskeny vonalakat húztak a bokán felül érő porban, írást, amit nem volt aki megolvasson; cikornyát, göböt, a száradó genny napfényen barnuló gyöngyöket sorakoztatott a varratokra. A fájdalom volt mozgásuk motorja, minden mozdulathoz kötődött egy kín, s ők meg nem pihentek egy pillanatra sem. Lehet, nem is egy sünsor menetelt, hanem egyetlen magányos, óriási medveszövő, amelyet, mint kínaiak a sárkányt, a baleseti sebészet válságos állapotú betegei mozgattak. És a vitustánc, a béna szívre mért áramütések. Mankók, nikkelcsillanású infúziós állványok integettek a kúszó, hömpölygő fájdalomból. Aranyfémes villanások jelezték a hús alatti protézisek helyzetét a szenvedés folyamának útján, a gaz lankadt két sorfala között.

Vártam, amíg csak tartott ez a végtelenített feltámadásnap, hogy felém fordul majd a menetből egy arc, és megkérdezi, ugye, nem látni már a koronámat? Hogy aztán választ sem várva sodorja tovább a test vélhető körvonalát meghaladó heg. Billegtek a beszúrt és gennypáncélon kicsorbult fecskendőtűk a viaszossá szilárdult anyagban. Mi lett volna, ha bekandikálok ott, ahol a sebpor, mint aszalt fügén a porcukor, lehorzsolódott, megvékonyult?