Bozsik Péter

Szarajövő

,,A jövő már elkezdődött.’’

(Orbán Viktor)

2001. szeptember 4.

Ahogy így próbálgatom eldönteni, hol is kezdjem, beugrik egy kép: két csúf, gézengúz gyerekre emlékszem gyerekkoromból: a Markulik-fivérekre, Kócira és Balázsra. Tanárcsemeték. Úrigyerekek. Mondtuk mi, csingágósiak, a peremfaluból nagy proligőggel.

Aztán, mint a filmekben, múlt az idő.

Ez egy vágás.

Szép szál férfivá cseperedtek mindketten.

Különben meg nem jut eszembe semmi.

*

(pár órával később)

Mint láthatják, a címet Markulik Balázs egyik plakátjáról kölcsönöztem, a mottót meg Magyarország miniszterelnökétől. Hozzáteszem: fejből.

Megy két fiatalember (talán Miskolcon) az utcán. Beszélgetnek. Szóba keveredik Szarajevó.

– Szarajevó – mondja egyikük.

– Szar a jövő – így a másik. Vagy megfordítva mondták, nem tudom.

Ebből születik plakát. (Születik? Készül, alkotódik, semmi esetre sem teremtődik, a teremtés Isten privilégiuma.) Plakát, melynek – akárhogy is nézem – politikai töltete van. A XX. század egyik legelterjedtebb szimbólumát ,,írja át”, a Cola-cimkét, ahol a ,,Szar a jövő”, a light verzió. Sokan és sokféleképp emelték már be a múlt század kultúrtörténetébe a Cola-szimbólumot, ill. annak hulladékait.

A vietkongok pl. meglepetéskeltő aknákat készítettek az amcsiknak.

*

Hogy miért kevertem ide a politikát? Mert Markulik Balázs is állást foglal poliikai kérdésekben, sőt a plakátjainak mintegy egynegyede politikai, egészen pontosan a politika meghosszábításáról szólnak, tudják, amit más eszközökkel szoktak mívelni.

2001. szeptember 5.

,,Harmincnyolc éves vagyok.” Ez egy idézet egy horvát költőtől, akinek versét ma fordítottam le új munkahelyemen; hogy hihetőbb legyen: a szerzőt nevét és a vers címét is idemásolom. Zvonko Maković: Fehér ég.

Tegnap kitűztem a kicsinyített Markulik Balázs-plakátokat, hogy ne vesszenek el. Egy postaküldeményt már elnyelt a lakás. Égett is a pofám rendesen, de Balázs nagyvonalúan küldött másikat. Mindenféle bazmegezés nélkül. Ezen meglepődtem. Balázs nagyvonalú, tudja, mi a káosz. A műalkotások a káosz ellenében születnek? Nem tudom.

Ma van a születésnapom. Nem tudok mit kezdeni magammal. A kicsinyített plakátokkal sem. Egy A 4-es oldalon van négy. Holnap leírom, melyik tetszik legjobban.

2001. szeptember 6.

Ma biztosan nem írom le. Majd holnap. Vagy holnapután.

2001. szeptember 9.

,,Amikor minden így kiegyensúlyozódik, letisztul, lakonikussá lesz, egyszer csak izzani kezd plakátjain – épp az aranyközépen! – egy vörös csík. Akár valami húr. Akár valami lézersugár, ami mindent kettészel. (...) Csáth novelláiban kezd izzani így, ilyen váratlanul egy hasonló vörös csík. Akár valami sikoly. Metafizikus, néma sikoly. (...) Az ember, a lét láthatatlan és mégis valós korlátja, rátámaszkodhat, megragadhatja, akár egy égő huzalt, tüzes drótkötelet, de át nem lépheti. Csak átbukhat rajta, át a semmibe, a pokolba. A pokol (vagy a mennyország) izzó rése ez a csík Csáthnál is...” Tolnai Ottó írta ezt Baráth Ferenc plakátművészetéről.

Nem véltellenül idéztem be e Baráthról szóló esszérészletet, valami mester és tanítvány viszonyt sejtek itt, hiszen Markulik Balázs is használja a fenn említett csíkot (amely hol piros, hol nem), de akkor a leghatásosabb, amikor megbontja valamivel ezt a csíkot, különösen a Kosovo plakát esetében, amikor annak háromnegyedénél megfolyatja, és a húrt vércsíkká alakítja, ha nem lenne morbid, azt mondanám: már-már diszkréten.

Ez a kedvenc plakátom. Az egyik.

2001. szeptember 10.

Ma van apám születésnapja, fölhívtam telefonon, mondtam neki, igyon valamit a saját egészségére, én is azt teszem (amióta Magyarországon élek, rákaptam a pezsgőre, lokálpatrióta vagyok, kizárólag Törleyt iszom, aki, ha nem tudnák, csantavéri származású), azt mondta, már mindent fölivott, amit a muter adott neki, sőt azon is túl, ezzel letette a kagylót, mára ennyire tellett, holnap viszont hazudni fogok.

2001. szeptember 11.

Nem olvasok napilapokat, és nem nézk tévét. Pontosítok: elvétve olvasok napilapokat, és miután három éve tönkrement e tévénk, nem csináltattuk meg, lemondtam a kábelt, van ugyan tévénk (egy másik, a dédi hagyatékából), de csak az RTL Kulub jön be, azt a csatornát utálom, a NATO-bombázások alatti, hiszterizált bulvárhírműsorai miatt különösen.

Ma negyvenéves a Veszprémi Petőfi Színház, a műsorra, mint afféle szerksztők, Ladányi barátommal hivatalosak vagyunk mi is. Öt óra körül hív egy pesti író barátom, aki következő, Pletyka c. számunkba kéne, hogy írást küldjön. Nem vagyok otthon, a gyerekeket vittem edzésre, Zsófi, a feleségem mondja, hogy hívott, és azt mondta igen illuminált hangon, háttérben kocsmazajjal, hogy kitört a III. világháború, a Pentagonba és a Világkereskedelmi Központ épületébe ütközött szándékosan egy-egy repülőgép, az amerikaiak nagyon dühösek, válaszcsapással fenyegetőznek az arab világ ellen, mert ott sejtik a merénylőket. Jó morbid humora van ennek a te Ficsku Pali barátodnak, ezzel védekezik, mondja Zsófi, hogy késik a szöveggel, biztos ezt írja most. Ja, Palira ilyen hatással van az alkohol, nyugtázom én is. Ladányival az utcán találkozom, kivételesen alig késik, akkor derül ki: a hír igaz. Fél tizenkettőkor érek haza, hajnalig rádiót hallgatok, meg se nézem Balázs képeit, pedig eddig minden nap megtettem.

Mégsem sikerült hazudnom.

Szarajövő?

2001. szeptember 12.

Hullafáradt vagyok. Ég a szemem, minden kiesik a kezemből. És hülyére cigiztem magam. Nézem a plakátokat, és próbálom értelmezni, de minduntalan a két rombadőlt 400 méteres monstrum képei tolakodnak a fejembe. Mészáros Sándor kritikus azt írja egyik, nekem címzett E-mailjébe: ,,A világ nem omlott össze, csak felvillant egy clip, milyen lesz az. Ám ha összeomlik is, Záróra biztosan lesz, csak az adásidőpont kérdéses.”

Vajon Balázs milyen plakátot csinál, csinálna ebből?

2001. szeptember 13.

Nekem Balázs plakátjai közül azok tetszenek legjobban, helyesbítek: azokat tartom a legjobbaknak, amikor nem használ sok színt, pontosabban amikor csak egyet használ (ha a feketét és árnyalatait valamint a fehéret nem tekintjük színnek). És a Baráth erős hatása alól is látni vélem a kiutat, a Zách Klára-plakát ez az út, amely egy húsdarabot ábrázol egy belefűzött fémkarikával, és amely első pillantásra úgy néz ki, mint egy kifordított női nemiszerv, s ebben is egy szín van, a vérvörös és árnyalatai.

Ez a kedvenc plakátom. A másik.

2001. szeptember 14.

A kiállítást megnyitom.

Bozsik Péter

(Elhangzott 2001. 09. 14-én, a szabadkai Városházán.)