Dušan Matić

Velence, egy estén

1954. október 2.

Friss az este. Itt az ősz. De semmi akadálya, hogy…

Két álló órán keresztül nem álltunk meg. Ez alatt az idő alatt a neonvilágítás átvette a naplemente szerepét, és mindazt átalakította másmilyen mindenné. Mint a színpadon, amikor a fényt cserélik. Az ember elszédül, akár a keringőtől, vagy enyhe részegségtől. A kis trattoriában vacsoráltunk. Ülünk az asztalnál, itt, a Piazzán: minden mozog. Forgatag, de helyben. A mozgás illúziója. Az illúzió nyugalma. Ismét a kávéházi terasz. Breton mondatára gondolok: Le monde devrait finir par une belle terrasse de café. Végre annak lenni, akik valóban vagyunk: valaki vagy senki lenni a tömegben. Látott és látatlan ugyanakkor. Bódulat, a szemen kívül más kábítószer nélkül.

Igézet! Milyen más szóval nevezzem azt, ami megragad és tart – ám a kezet nem érzed, súlyát sem, szorítását sem – minden érv és ellenérv, és valamilyen mániákus mindig tartózkodásod ellenére. Hogy alul ne maradj? És mi miatt ne? – Nem törődöm én a tekinteteddel, mintha azt felelné, la Serenissima. Felejts el minden kételyt a küszöbömön. Még nyoma sem maradt számomra az engem annyira néző temérdek szemnek. Én nézegetem magam bennük. Tükrök, tükrök, tükrök! Annyira különbözők, mégis annyira egyek. Nekem közönyösek. Igézet vagyok, és…

Igézet vagyok és gondtalanság.

Szédülés vagyok; de olyan szédülés, mely nem nyit mélységet maga mellett, hanem az ámítás puha párnáit ereszti le, hogy aludni lehessen.

Minden pillanatban álarcot álarc után vetek le.

Kívül vagyok a történelmen.

A történelem megtartott visszfénye.

Porladok és tündöklök.

Nem létezem és csalogatok.

Két óra, napnyugta előtt, elegendő volt, hogy átöleljük egyetlen egy tekintettel már, hogy átöleljük mindazt, ami Velence, ahogy mondani szokás – (valaki suttogja bennem, szinte alig hallhatóan, ,,Veneszia, Veneszia!" Mint azok a hordárok nyelvjárásukon Mestrében, amidőn első ízben hanyagul – megvetendőn – elhaladtam itt, mellette, annyi és annyi év előtt. Ó, engesztelhetetlen ifjúságom! Ha valami csoda folytán föl tudnál támadni, először engem tagadnál meg, és dühösen és bosszúsan áthúznád ezeket a szavakat. ,,Az utolsó ítélet" nem előttünk van, az út végén, hanem mögöttünk, és ami már ítélkezett felettünk. És mégis, hogyan tudtál ellenállni annak a csalóka hangnak? Csalókának?) – Velencét, melyről mindenféle utasok ábrándoznak, azt a Velencét, melyet, mint mulatságos és kedves anzix-kártyát hordozunk, minden mellett, titkon magunkban, még akkor is, amikor emlékezetünk a megannyi útleírásból elrontja. És mégis tudom, hogy a ,,giccs" és a ,,nagy művészet" kéz a kézben járnak az örökkévalóságba vezető úton…

– Nézz! …Láss! mondja ő mellettem pusztán időről időre. És hallgat.

Nézem a szemeit, pontosabban tágra nyitott tekintetét, mely túlcsordul, mint a pohár, melyet szüntelenül teletöltögetnek. És olybá tűnik nekem, hogy pontosabban látom Velencét, a megokolatlan Velencét, azt az időnélkülit, ahol megszűnik minden kérdés, minden keresés.

És meglepődök magamon, hogy ezúttal is első tekintettel szemlélem, hogy úgy mondjam, ősszemmel, nem vidámmal, odaadóval valamiképpen, mint ahogy, talán, a gyerekek néznek, a nézésen kívül más vágy nélkül, a vágy nélkül, hogy meglássam, mi van mögötte, s mi több úgy tűnik nekem, hogy semmi sincs mögötte, hogy minden pillanatban másnak, mégis ugyanolyannak találja ki saját magát, pont ugyanúgy, ahogy a gyerekek látják és mesélik el maguknak a széket, egyszer erdőnek, egyszer ördögnek. Mintha ő maga saját magában nézegetné magát: teljesen végnélküli látvány. Minden tekintet itt, és a tekintet tekintete, hunyorítás és a hunyorítás hunyorítása… Hol vannak a tárgyak, a tárgyak, melyeket oly jól ismerek, a fal, például, a kemény, fanyar, érdes, és amelyet nem tudok elmozdítani? Hogyan is lombosodtak ki, itt, ezen a kis helyen, a Szent Márk körül, ma este, egyszeriben, és lebegnek, akár valamely ragyogó pihe; mintha csak a köztük, a közöttük levő viszonyok léteznének; eltűnnek, ha az ember megpróbálja elkapni őket, a végükre járni, megszakadnak, elenyésznek, hogy ismét, mások a máskéntben, megjelenjenek…

Észre se vettem. A tér most majdnem kihalt. Sem sétálók, sem nyüzsgés, sem zene. Kiürültek az asztalok. A galambok sincsenek sehol. Elfeledtem őket, vagy ők maguk felejtették el magukat? Vagy átváltoztak, éjjel, a sötétség mozdulatlan, alvó szárnyává? Az ünnep véget ért.

A Piazettán át a Riváig megyünk. Csak lépéseink visszhangzanak a kövezeten, a hulladék és a nap nyomai között. Az alvó Velence, a Lido, a lehorgonyzott hajók, a San Giorgo fényes rémképeket vetnek: hintáznak a vízen. Vagy Velencének is szüksége van arra, hogy a hullámok ringassák, mint ahogy a gyermekeket ringatják, hogy gondtalanul aludjanak. Itt van természetesen a hold is, amely nem csak akkor szép, amikor írnak róla. Időről időre loccsant a hullám, és nekicsapódik a partnak, váratlanul és puhán. Egy gondola már messze jár. Kissé távolabb, arra jobbra, egy bárkából élelmiszereket rakodnak ki. Senki sem énekel.

A Piazzán most még nagyobb a csönd. Minden kávéház bezárt. Az árkádok alatt csak a kirakatok fénylenek tompán. Egy kései hang túl áthatóan harsan fel. Úgy tűnik nekem, mintha vigyáznánk arra, hogy lépteink minél halkabbak legyenek, hogy annyira egybefolyjanak a holdfénnyel, mely pontosan a tér felére feküdt rá, mintha a lángoló hallgatagság lobogna. Úgy tűnik nekem, mintha már aludnánk.

És azt mondom magamnak, mintegy félálomban, ha az élet csak látvány lenne, az érzékek ünnepe, akkor a legfelsőbb beteljesülését Velencének neveznék.

És érzem már, hogyan dagad bennem a reggel derült cseppje. Hiszek – vagy csak mentegetem magam saját magam előtt – a reggel igazában.

(1954)

Fordította: Utasi Anikó