Hugo von Hofmannsthal

Andreas

A kiskutyás hölgy

A csodálatos barátné

(Részlet)

Bensőnkben varázslók és varázslónők

élnek, de senki sem ismeri őket.

Ariosto

,,Jól kezdődik", gondolta Andreas von Ferschengelder fiatalúr, amikor a csónakos 1778. szeptember 12-én bőröndjét a kőlépcsőre tette és ismét elrugaszkodott, ,,menni fog ez, se szó, se beszéd, itt hagy; Velencében, tudom, nincsenek kocsik, hordár hol lenne itt, ebben az elhagyott zugban, ahol a madár se jár. Mintha valakit, aki nem ismerős Bécsben, reggel hatkor kitennének a Rossauländeren vagy a Weißärbern alatt a postakocsiból. Ismerem a nyelvet, de mit segít, azt csinálnak velem, amit akarnak! Hogyan lehet megszólítani házaikban alvó vadidegen embereket – bekopogtatok és azt mondom: ,,Szomszéd úr?" Tudta, ilyet nem tenne – közben a reggeli csöndben élesen és tisztán lépések hangzottak a kőburkolaton, hosszan tartott, amíg a közelébe értek, ekkor egy maskara lépett elő az egyik utcácskából, szorosabbra vonta köpenyét, összébb húzta magán a két kezével, s ferdén átmenni készült a téren. Andreas előrelépett, köszönt neki, a maskara megemelte kalapját s egyúttal félálarcát is, mely belülről a kalapjához volt rögzítve. Olyan ember volt, akinek külseje bizalmat ébreszt, mozdulatai és viselkedése magasabb réteghez tartozónak mutatják. Andreas sietni akart, illetlennek érezte volna, hogy egy ismeretlen, hazafelé tartó urat ez idő tájt sokáig föltart, gyorsan annyit mondott, idegen, most érkezett Bécsből, Villach in Kärtnerből Görzön át. Azonnal fecsegőnek és ügyetlennek érezte, hogy megnevezte az állomásokat, elfogódott lett és belezavarodott az olasz beszédbe.

Az ismeretlen igen előzékenyen közelebb jött és kijelentette, a rendelkezésére áll. E mozdulattól elöl szétnyílt a köpenye, s Andreas meglátta, hogy az udvarias úr a köpenye alatt egyszál ingben van, lent pedig mindössze csat nélküli cipő s rogyadozó térdharisnya, mely a fél lábszárát meztelenül hagyja. Gyorsan megkérte az urat, ne tartózkodjék a hideg reggeli levegőn, folytassa hazaútját, ő majd csak talál valakit, aki egy fogadóhoz vagy háziúrhoz irányítja. A maskara szorosabbra vonta köpenyét a csípőjén, s biztosította, semmi sürgős dolga. Andreas halálosan zavarba jött a gondolattól, hogy a másik immár tudja, meglátta különös neglizséjét, a hideg levegőre tett együgyű megjegyzésétől és az elfogódottságtól egészen kimelegedett, úgyhogy a maga részéről szintén szétvetette útiköpenyét, miközben a velencei a legudvariasabban előadta, különösen örvend, amiért Mária Terézia császárnő és királynő alattvalójának szolgálatára lehet, annál inkább, mert már eddig is sok osztrákkal állt barátságban, így Reischach báró csendőrezredessel és Esterházy gróffal is. E jólismert nevek, melyeket az idegen olyan meghitten ejtett ki, Andreasban nagy bizalmat keltettek. Ekkora urakat ő maga természetesen hallomásból, vagy legföljebb ha látásból ismert, hiszen a hétszilvafás vagy kisnemességhez tartozott.

Amikor a maskara biztosította, mindene van, amire az idegen gavallérnak szüksége lehet, s mindez itt a közelben, Andreas számára teljességgel képtelennek tűnt bármilyen kifogással előhozakodni. A már menet közben, mellékesen föltett kérdésre, hogy melyik városrészben volnának, azt felelték neki, hogy a St. Samuelben. A család pedig, ahova igyekeznek, grófi patríciusi család, véletlenül kiadó a legidősebb lányuk szobája, ki egy ideje házon kívül lakik. Eközben az igen keskeny sikátorban egy nagyon magas épület elé értek, amelynek valóban előkelő, de igen romladozó hátsó homlokzatán az ablakok üveg helyett be voltak deszkázva. Az álarcos kopogtatott a kapun, s több nevet kiáltott, egy öregasszony nézett magasan föntről lefelé, megkérdezte, mit parancsolnak, s nagy sebesen disputáltak. A gróf már eltávozott hazulról, mondta a maskara Andreasnak, mindig ilyen korán távozik, hogy beszerezze a konyhára valókat. Ám a grófnő otthon van, így alkudhatnak a szobára s egyúttal embereket is küldhetnek a hátrahagyott poggyászért.

A kapu zára elmozdult, mosott ruhával teli keskeny udvarba kerültek, fölmásztak a nyitott, meredek kőlépcsőn, melynek fokai kulcsokként ki voltak koptatva. A ház nem tetszett Andreasnak, s csodálkozott a gróf úr korai távozásának célján, hogy mindent beszerezzen a konyhára, ám hogy von Reischach és Esterházy úr barátja vezette ide, mindent világos sugárzásba vont s nem engedte a szomorúságot feltörni.

A lépcső fönt egy meglehetősen nagy szobával volt határos, melynek egyik végében tűzhely állt, a másikból pedig alkóvot kerítettek el. Az egyetlen ablakban alacsony széken egy fiatal, alig felserdült leányka ült, és egy már nem fiatal, de még egészen csinos nő azzal foglalatoskodott, hogy a gyermek szép haját kiváltképp művészi chignonba tornyozza. Amikor Andreas és vezetője a szobába léptek s kalapjukat levették, a gyermek hangosan sikoltva a szomszéd szobába menekült, fekete, igéző rajzolatú szemöldökét felvonva kedvetlen arcot vágott Andreasra, mialatt az álarctalan a grófnéhoz fordult, kit cousine-jának szólított, s fiatal barátját és pártfogoltját bemutatta neki.

Rövid beszélgetésre került sor, a hölgy megszabta a szoba árát, Andreas minden további nélkül beleegyezett. Sok mindent szeretett volna megtudni, hogy a sikátorra néz-e a szobája, vagy udvari szoba-e, szomorúnak érezte volna ugyanis, ha egy ilyenben kell töltenie velencei idejét, s azt is tudni szerette volna, hogy az ember itt a belvárosban, vagy a külvárosban van-e. Nem talált azonban megfelelő pillanatot a kérdéseihez, mert a másik kettő között a beszélgetés egyre tovább haladt, az eltűnt fiatal teremtés pedig az ajtót rázta és erőteljesen azt kiabálta belülről, hogy a Zorzit rögtön ki kellene hozni az ágyából, merthogy fönt fekszik, gyomorgörcse van. Azaz az uraknak csak föl kellene menniük, a semmirekellő ember szobából való eltávolításáról majd a fiúk gondoskodnak. A grófnő engedelmet kért, amiért az urakat nem személyesen kíséri föl, hanem ezt cousinjának engedi át, tele van munkával, Zustinát ki kell csinosítania, hogy a lottó ügyében látogatásaik megtehessék. Ma a lottó összes protektorát jegyzék szerint végig kell látogatniuk.

Andreas ismét szívesen megtudta volna, hogy is áll a dolog a lottó eme támogatóival, minthogy azonban mentora a tényt élénk és helyeslő bólogatással ismertként látszott tudomásul venni, nem talált megfelelő alkalmat a kérdésre, s a meredek lépcsőn a két süvölvény fiú után, akiknek ikreknek kellett lenniük, fölmásztak Nina kisasszony szobájába.

Az ajtó előtt a fiúk megálltak, s amikor tompa nyögés hallatszott ki, fürge egyszarvú-tekintetükkel egymásra néztek, s igen megelégedetteknek látszottak. A behúzott függönyű ágyon sápadt fiatalember feküdt. ,,Jobban vagy?" – szóltak a fiúk. – ,,Jobban" – nyögte a fekvő. – ,,Így hát levehetjük a követ?" – ,,Igen, levehetitek." ,,Ha gyomorgörcse van, rá kell tenni a követ a gyomrára, akkor meggyógyul" – jelentette az egyik kisfiú Andreasnak, aki ámulva nézte, hogy a kisfiúk a követ, amilyet a festők festékeik törésére használnak, s melyet egyesített erejük alig tudott leemelni, a betegről lehengerítették.

Andreasnak irtóztató volt, hogy egy szenvedő embert őérte így kidobnak az ágyból. Az ablakhoz lépett, kitárta a félig behajtott ablaktáblát: lent a víz volt, s pontosan szemben kicsiny napsütötte hullámok verődtek a valóban komoly épület széles lépcsőinek, és fénykarikák hálója táncolt az egyik falon. Kihajolt, még egy ház volt ott, aztán még egy, azután a sikátor széles vízi útba torkollt, mely fölött a teljes napfény állt. A sarokházból erkély ugrott elő, leánderbokor rajta, ágait a szél mozgatta, a másik oldalon kendők és szőnyegek lógtak a huzatos ablakokból. A nagy víz túloldalán palota állt, ablakfülkéiben szép kőfigurák.

Visszalépett a szobába, a dominóba öltözött már eltűnt, a fiatalember fölállt s a fiúcskákat szemlélte, akik az egyetlen asztalról és székről fürgén a festékes csöbröket és a piszkos ecsetek nyalábjait takarították el. A fiatalember sápadt volt és egy kissé elhanyagolt, de egészen jóvágású; arcán, az egyik oldalon ferde alsó ajakán kívül, ami kárörvendő kifejezést adott arcának, semmi csúfság. ,,Észrevette, hogy" – fordult Andreashoz – ,,a dominón nincs más, csak az inge? A cipőjéről le vannak vágva a csatok. Minden hónapban egyszer így megy a dolga. Mármost, Ön bizonyára jól érti, mitől lehet ez? Megveszekedett játékos. Mi más lenne? Látta volna őt tegnap. Hímzett kabátja volt, virágos mellénye, két órája fityegőkkel, szelencéje, gyűrű minden ujján, csinos ezüst cipőcsatok. Micsoda kujon!" S a fiatalember nevetett, ám nevetése nem volt kellemes. – ,,Kényelmes szobája lesz. Ha ezenkívül bármire szüksége volna, mindig rendelkezésére állok. Mutatok egy kávéházat, ahol tisztességesen kiszolgálják, ha én vezetem be. Ott írhatná a leveleit. Ismerőseit értesíthetné, s mindent elvégezhetne, kivéve azt, amit szívesebben csukott ajtó mögött végez az ember." Itt újra nevetett, mindkét fiúcska kitűnőnek találta a viccet, hangosan nevettek, közben minden erejüket megfeszítették, hogy a nehéz követ kivonszolják a szobából, arcuk a testvérükéhez látszott hasonlónak.

,,Ha olyan ügye akadna, mely bizalmas embert kíván" – folytatta a festő – ,,megtiszteltetés lesz a számomra, ha rám bízza. Ha nem volnék kéznél, kizárólag egy furlanóinak adja, azok az egyedüli megbízható szolgák. A Rialtón és minden nagyobb téren a falusi viseletükről megismeri őket. Megbízható emberek, hallgatnak, megjegyzik a neveket s egy maskarát a járásáról és a cipőcsatjáról is felismernek. Ha onnan túlról szüksége volna valamire, mondja meg, mint házi festőnek bejárásom van az összes helyiségbe."

Andreas megértette, hogy a túloldali szürke épületről beszél, mely polgárházhoz túl nagynak, palotához túl nyomorúságosnak látszott, s kapuja előtt széles kőlépcsők vezettek a vízbe.

– ,,A Szent Sámuel színházáról beszélek, a házról itt szemben. Azt hittem, már régóta tudja. Mi mindannyian ott vagyunk alkalmazásban. Én, mint mondtam, díszlettervező és tűzmester, háziasszonya páholycsukogató, az öreg gyertyagyújtogató." – ,,Melyik öreg?" – ,,Gróf Pampero, akinél Ön lakik, ki más? A lányuk előbb színésznő volt, mindenkinek elcsavarta a fejét – nem ez, akit látott –, az idősebb, Nina. Minden pénzt megér. A kicsike a következő karneválon lép föl. A fiúcskák állatok vagy törpék lesznek. – Most azonban a poggyásza után nézek."

Andreas egyedül maradt, visszacsukta az ablaktáblákat. Az egyiken el volt törve a kampó, eltökélte magában, hogy rögtön megjavíttatja. Azután ami még a festékes edényekből és fémdobozokból szerteszét állt, az ajtó elé takarította és addig tisztogatta az asztalt az ágy alatt talált vászondarabbal, míg a politúrozott felület tisztán fölfénylett, azután kivitte a tarka rongyot, egy sarkot keresett, ahol elrejtheti, egy ciroksöprűt talált ott, mellyel szobáját felsöpörte. Amikor ez megtörtént, vízszintesre igazította a csinos kis tükröt, egyenesre húzta az ágyfüggönyöket s az ágy fejénél leült az egyetlen székre, arcát az ablak felé fordítva. A barátságos nyugtalan levegő bejött, algák és a tengeri frissesség halk illatával megérintette arcát.

Szüleire gondolt és a levélre, melyet a kávéházban írni fog nekik. Föltette magában, hogy hozzávetőlegesen a következőket írja majd: ,,Legtiszteltebb, kegyelmes Szülőim, – jelentem, hogy szerencsésen megérkeztem Velencébe. Egy nemesi családnál, egy barátságos, nagyon tiszta és levegős szobában lakom, mely véletlenül épp kiadó volt. A szoba az utcára néz, de lent a föld helyett víz van, és az emberek gondolán járnak vagy a szegény nép óriási ladikokon, a dunai uszályokhoz hasonlókon; ezek a teherhordók helyett vannak. Ezért én is nagy nyugalomban leszek Ostorcsattogtatást vagy kiabálást alig hallani." Azt gondolta, megemlíti még, hogy itt léteznek olyan szolgák, akik annyira leleményesek, hogy képesek egy maskarát a járásáról vagy a cipőcsatjáról fölismerni. Atyjának örömet okozna, ha megtudná ezt, hiszen nagyon kedvelte idegen országok szokásait és különcségeit gyűjteni. Kétségben volt, tudatnia kellene-e, hogy egy színház közvetlen közelében lakik. Bécsben ez mindig sóvárgott vágya volt. Sok évvel ezelőtt, tíz- vagy tizenkét évesen volt két barátja, akik a Kék Bérházban, a Wiedenen laktak, a negyedik udvarnak ugyanabban a lépcsőházában, melyben egy csűrben az ,,állandó színház" volt felállítva. Emlékezett a csodára, estefelé látogatóban lenni náluk, nézni amint a díszleteket viszik kifelé, a vászonfalat egy varázserdővel, egy falusi kocsma ivójának darabját. Bent a gyertyagyújtogató, a tömeg mormolása, a mandulaárus. Erősebben hatolt át ez a szívén ma is, amikor eszébe jutott, mint a hangoló zenészek zenebonája. A színtér egyenetlen volt: a függöny néhány helyen túl rövid, lovagcsizmák jöttek-mentek. A fények között, a mórok vagy az oroszlánok lábán túl, egy mélyhegedű nyerge és egy zenész feje között egyszerre látni lehetett egy csillámokkal kivarrt égszínkék cipőt. Az égszínkék cipő csodálatosabb volt minden másnál. – Később ott állt a lény, aki viselte, akihez tartozott, egy volt kék és ezüst öltözetével: hercegkisasszony volt, veszélyek vették körül, sötét alakok, fáklyák, egy varázserdő fogadta magába, hangok szóltak az ágakból, a majmok előgurította gyümölcsökből, kecses gyermekek ugrottak elő, fénylettek. A hercegkisasszony énekelt, Paprikajancsi közel volt, mégis mérföldekre, mindez szép volt, de nem a leggyöngédebb gyönyör és mondhatatlan sóvárgás kétélű kardja volt, mely a sírásig, a rémületig és boldogulásig hatolt a lélekbe, amikor a kék cipő egyedül állt ott a függöny mögött.

Eldöntötte, hogy a teátrum közelségét nem fogja említeni, sem az úr különleges öltözetét, aki őt ide bevezette. El kellett volna mondania, hogy első ismeretsége egy korhely volt, aki az utolsó ingéig mindenét eljátszotta, vagy ezt a körülményt kényszeredetten elhallgatnia. Így persze Esterházyról sem beszélhetett, aminek anyja örült volna. A bérleti díjat szívesen említette volna, két zecchino havonta, ez az ő pénzében sem volt sok. – De mit ért mindez, amikor egyetlen őrültség miatt, egyetlen éjszaka alatt úti pénze felét elveszítette. Sohasem merné ezt szüleinek megvallani, minek hát azzal dicsekedni, hogy takarékosan lakik. Szégyenkezett s nem akart a három vészterhes kärteni napra gondolni, ám már ott állt előtte a gaz szolgáló arca, s akarta vagy nem, mindenre kezdettől fogva hajszálpontosan emlékeznie kellett: naponta egyszer, korán vagy estefelé rátört. El szerette volna átkozni az emlékezetét. Mint a császárokkal és az Orion övezetének csillagképeivel díszített kolostori iskolában.

Fordította: Utasi Csilla