judita

Judita Salgo

A birobidzsáni út

(részlet)

Elveszett törzsek

1939 tavaszán, elbátortalanodva a világméretű zsidó szocializmus rossz kilátásai és egyéb rossz előérzetek miatt, Leopold Roth azt mondta legkisebb fiának, Oscarnak:

Minden népnek megvan a maga titka. A zsidó nép titka a tíz elveszett törzs lakhelye. Hol vannak az ősapák, Jákob fiainak törzsei? Minden zsidó kötelessége, hogy életének legalább egy kevéske részét ezek keresésével töltse.

A fiút meglepte apja akarata, de nem vitte rá a lelke, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja. Rövid idő alatt, részint könyvekből, részint egy nyugalmazott antverpeni patikus elbeszéléseiből – aki megszállott gyűjtője volt a zsidó anekdotáknak – a következő ismeretekre tett szert: Eldad Ha-Dani, a híres utazó még a 9. században azzal a hírrel tért haza Afrikából, hogy az elveszett törzsek, de négy közülük bizonyosan, Naftalié, Gádé, Asheré és Dáné – amelyből ő maga is származott – valahol az Abesszín magasföldön rejtőztek el. Valamivel később David Reuveni azt állította magáról, hogy édestestvére a délnyugat-arábiai területeken élő izraeli törzsek egyik vezetőjének, míg Antonio de Montesinos Dél-Amerikában fedezte föl az elveszett törzseket. A tudelai Benjámin rabbi, aki hét évig tartó, Európában, a Földközi-tenger tájékán, a Közel-, Közép- és Távol-Keleten tett utazásaiból Spanyolhonba hazatérve tekintélyes kötetnyi följegyzést hozott magával, arról tudósított, hogy az említett törzseknek egészen Közép-Kelet-Ázsiában akadt a nyomára. A józan Maimonidész egy másik tanácsadója az elveszett törzsekkel való találkozásáról írt, mégpedig azokról, amelyekről a midrásban az áll, hogy átjutottak a Szambatjon folyó túloldalára. A portugálok, akiket az arany-, ezüst- és rézföldekről szóló mesék csábítottak Keletre, a negyediken, az ólomföldön, egy elszigetelten élő, elaggott törzsre akadtak, amely – szomszédai elől bujkálva – egyre csak körbe jár, nem lelve kiutat a végtelen erdőkből és mocsarakból. A híres – a patikus meggyőződése szerint kikeresztelkedett zsidó – Kolumbusz Kristóf nem fűszerekért indult Indiába, hanem hogy megkeresse az elveszett törzseket, mások jóval később tíz japán szigeten fedezték föl nyomaikat, az északkeleti Hokkaidótól a délkeleti Yakuig. No és mindahány zsidó kereskedő, aki az évszázadok során gyalogosan, ló- és teveháton, hajóval beutazta a szárazföldeket és a tengereket, mindahány fáradhatatlan utazó, aki selymet, fűszerszámot és drágaköveket fuvarozott Franciaország és Kína között négy évszázaddal azelőtt, hogy Marco Polo Pekingbe érkezett volna, mindahányan leginkább annak a népnek a nyomait keresték, amely asszír fogságba jutva eltűnt a föld fölszínéről: vagy szétszóródott és elvegyült a homokkal, vagy valahogy életben maradt és valahol, a világ végén, rejtőzködve várja Izrael hazájának újbóli egyesülését.

Hol vannak ősapáink törzsei?, nyögött föl három hónappal később, családja körében, a haláltusáját vívó Leopold. Fülledt nyári nap volt, a levegő telítve elektromossággal, a bútor baljóslón pattogott, mint zivatar előtt. Arra kértelek, hogy legalább egy kevés időt szánj rá!

Szinte az egész rokoni gyülekezet ott volt a haldokló hálószobájában. Leopold bejelentette, hogy fontos mondanivalója van hozzátartozói számára, és azok abban kezdtek reménykedni, hogy a mondanivalóból talán valami készpénz vagy kötvény is származik.

Hol van Rúben törzse?, egyenesítette ki nagy kínnal göcsörtös hüvelykét, és a mennyezetre bökött vele. Hol van Simoné?, mutatott mutatóujjával az előtte lévő falra, és vajon hol Dáné, Naftalié, Gádé?… minden név után egy újabb reszkető ujj indult kutatóútjára: Hol? Vajon hol? Szinte alig nézett két idősebb fiára, noha hetekig minden áldott nap felőlük kérdezősködött. Feleségét, akit addig minden pillanatban hívogatott, most mintha meg se ismerte volna; sógornőjétől, Dinától, akin sokszor rajta felejtette tekintetét, most rettegve fordította el arcát; Dina jegyesén, Jonathanon úgy átnézett, mint egy ködfátylon, pedig máskor féltékenyen szemlélte óriási testét. Nem foglalkozott a többi távoli rokonnal se, tekintetét legkisebb fiára irányította, és várta a választ. Oscar körbekémlelt, rokonai szemében fáradtságot és türelmetlenséget látott, kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, kidugta fejét a lépcsőház félhomályába és vidáman megrovó hangon rákezdte:

Nos, hol késik az a robosztus Rúben? Hol a saslelkű Simon? És a zabolátlan Dán? No és a nagyétkű Naftali, a girnyó Gád? A vakmerő Asher? Az álmodozó Izsakhár? Hol, vajon hol van a zavarodott Zebulon, a bájos Benjámin és József, mind közül legszebb? Hol vagytok, öregfiúk? Egy jó ember és jó zsidó rátok szeretné testálni javait és lelkét!

A lépcsőházból lépések zaja hallatszott. Siessen, az istenért!, kiáltott Oscar. Jacobs doktor azonban, mint annyiszor praxisa során, ismét elkésett.

Apja haláláig Oscar Roth igyekezett ellenállni ködös eszméinek, és, éppen ellenkezőleg, a világ konkrét, látható része foglalkoztatta, különös tekintettel a látást javító eszközökre, az optikai lencsékre és műszerekre. Ez a szenvedély még gyermekkorából származott: tizenkétévesen stroboszkópot konstruált, lépegető emberalakkal, tizenhatévesen pedig első megtakarított pénzéből elutazott Mount Wilsonra, hogy megnézze, hogyan nyílik föl az óriási obszervatórium kupolája a csillagok terhe alatt, és hogyan rohanja le a lencsékkel töltött teleszkóp férfias csöve égi célját. Ugyanezzel az izgalommal illesztette két-három alkalommal szemét a laboratóriumi mikroszkóp nézőkéjéhez, amelybe fiatal nagynénje, anyja húga, Dina, egész nap bámult, a vörös és a fehér vérsejteket számolva a száraz keneten, meg az apró szörnyeket, amelyek fölfalták őket. Ugyanakkor Oscart nem annyira az égitestek és a földi részecskék izgatták, mint inkább annak a tudata, hogy a világ nem olyan, amilyennek a szabad szemmel szemlélődő embernek mutatkozik. Ezért aztán, különösebb ingadozás nélkül letett a biológiához és fizikához hasonló iskolai tantárgyak tanulmányozásáról, de azért esténként, amikor a környező házakban fölizzottak a lámpák, elővette a régi távcsövet, amelyet – a jobb sorsra érdemes ázsiai kirándulásra való fölkészülés jegyében – apja szerzett be, a szomszédos ablakokra irányította őket, és a függöny mögé bújva egyedül, zavartalanul tanulmányozta a látszat mögött megbújó igazságot. Leginkább a nőket nézte: ők az ablak mellett éltek, az utca közelében, az élet premier plánjában, a férfiak pedig a szobák mélyén: a nők mozogtak, megmutatkoztak, cselekedtek, a férfiak pedig, a háttérbe húzódva, egy sarokban vártak rájuk: a nőknek teste volt, a férfiaknak pedig csak vágyuk, amely láthatatlanná tette őket. Elnézte őket, ahogy ide-oda járnak az ablak kivilágított négyszögében, megállnak, hátrafordulnak, valamit kézbe vesznek, valamit letesznek, tárgyakat és gyerekeket helyeznek át, viszonoznak, szívesen fogadnak vagy elutasítanak egy érintést, megtorpan, majd ismét mozdul a testük. Mindezek a nők estéről estére egyszerre élték saját ablakéletük pillanatait és ugyanakkor egy közös női életet is: a szemét a távcsőre tapasztó Oscar volt az, aki összekötötte őket, aki szemlélődésével lehetővé tette, hogy többet, hosszabban és intenzívebben éljenek, mint amit saját sorsuk szabott ki rájuk, és hogy a lámpák kihunyása és az ablakok elsötétedése után ne csak férjeiké legyenek, hanem Oscaré is, és hogy az asztali lámpák és a mennyezeti világítás tüzében egy egyetlen, nagytestű, meleg, vérpezsdítő Dina nagynénivé olvadjanak össze. Ebben az időben Oscat az a gondolat foglalkoztatta, hogyan készíthetne egy olyan – röntgenhez hasonlító – készüléket, amellyel optikailag levetkőztethetné az olyannyira kívánt nagynénit, és ennek a gépnek a vázlataival voltak tele iskolai füzetei. Dina néni volt az első, aki megértette unokaöccse vizsgálódásainak igazi természetét, és amikor bizonyossá vált, hogy további iskoláztatásának semmi értelme sincs, elvezette egy ismerősének apró, fotófölszerelést árusító üzletébe. Az ismerős, aki tulajdonképpen Dina néni jegyesének, Jonathannak volt a rokona, jól megnézte magának jövendőbeli segédjét, és a kezébe nyomott egy vödör vizet és egy szivacsot, a következő szavakkal: A világ legélesebb képe, fiatalember, az, amit a kirakaton át látsz. Éppen ezért rendszeresen le kell mosni az üveget. Munkára föl!

Amikor apjára rátestálta az elveszett törzsek megkeresésének gondját, Oscar akkor múlt húsz éves, és Jonathannal együtt tulajdonosa volt annak az immár szépen fölszerelt üzletnek, amelyet megvettek a rokontól. Apja hagyatéka nem változtatta meg lényegesen Oscar életét, de mintha a láthatatlan törzsek elhomályosították volna fényképész-szemét, és apránként letérítették volna a bejáródott életútjáról. Nem, nem engedte át magát a meddő álmodozásnak, mint ahogy azt kiábrándult apja tette volt; annyit engedett meg magának, hogy a pihenés óráiban – vagy amikor éppen kikísérte a vevőt, és egyedül maradt az üzletben – lecsukja a szemét, gondolatban visszatérjen az elveszett törzsekhez és kövesse csalóka, kanyargós nyomukat. Elégedettséggel töltötte el, hogy Amerika hadbalépésekor nem sorozták be a keletre induló haditengerészek ezrei közé, hogy a Salamon- és egyéb szigeteken próbálja meg útját állni az átfogó japán támadásnak, és hogy így nem kényszerült rá, hogy a helyszínen kutassa föl az eltűnt ősök lakhelyét, és hogy ehelyett az üvegpultnál maradt, fényképezőgépet és belevaló filmet árult a bevonuló fiúknak, akik indulás előtt objektív elé akartak állni, hogy megörökítsék egyenruhájukat, vagy még inkább, hogy sajátkezűleg fényképezzék le anyjukat, menyasszonyukat, feleségüket és gyerekeiket a családi ház verandáján, majd a kikötőben, már az acélkolosszus fedélzetéről, amelyet a rokonság hullámzó tömegének kiáltásai, zokogása és énekhangja kísért, amikor az elvált a parttól és eltűnt a láthatáron.

Oscar Dina iránt táplált érzelmeinek jellege is megváltozott a Leopold halálát követő években. Az a szomorú bizonyosság, hogy soha nem birtokolhatja nagynénje testét, és soha nem térhet vissza az ágyába, ahová hatéves koráig bejáratos volt, nem jelentéktelen belső rengések árán elmozdította a nagynénit az érzékiség területéről a szellemiség birodalmába, közvetlenül a láthatatlan kapuja elé. Itt pedig, ezen a pásztázott térségen Dinának előbb-utóbb találkoznia kell Leopold, és most már Oscar elveszett törzseivel. Mert anyja húga iránt érzett szégyenteljes vágyódása volt az a jeges ék, amely a kisfiú lelkébe verve megronthatatlanná és örökre éretlenné tette azt, kietlen, kétséges és megvalósíthatatlan tervek és vállalkozások menedékévé. Oscar vágyának föltételes elanyagiasodását nagyban segítették a Dina külsejében és tartásában végbement változások. A múló idő, a háború, az európai rokonok és Jonathan sorsa miatti aggodalom eltüntette Dináról azt a habkönnyű súlyfölösleget, amely húszas és harmincas éveit díszítette, és az eltűnő habokból egy új Dina bukkant föl: szikár lett, sápadt, néha áttetsző. Ilyen külsővel készen állt a Nagy révész szerepére, aki majd elvezeti unokaöccsét a keresett törzsekhez, megmenti őket az örökös vándorlástól és visszahozza a történelembe.

Dina nem tudta, milyen feladattal bízták meg, és hová indult el máris Oscar szellemének gázlóin. Azt képzelte, hogy most is, mint már annyiszor, a közlekedési módok váltogatásával – beleértve két metróvonalat, néhány állomásnyi autóbuszutat és némi gyaloglást – az üzletbe indult, hogy Oscarral megbeszéljen valami beszerzést, lévén hogy Jonathan szívvel-lélekkel a dzsessz-trombitájával foglalkozott, és teljesen elhanyagolta társtulajdonosi kötelességeinek és jogainak gyakorlását, így aztán hetente egyszer, vagy még ritkábban jutott csak el – kvartettjének két próbája és két sör között – kis boltjába, hogy aláírja a heti elszámolást és megtöltse a pénztárcáját; de – ó, hiszékeny Dina – azt is hitte, hogy az elvégzett munka és az ingyenélő Jonathan közös szidása után ott ül a pult mögötti székre rogyva, valami fotócikk-gyártó cég reklámkatalógusát lapozgatja és az emberi vér és váladékok mikroszkópikus keneteit naphosszat bámuló szemét és idegeit a katalógus ködfátyolos erdeivel és napsütötte fönnsíkjaival, ezüst gleccsereivel és arany vízfolyásaival nyugtatja, pedig akkor már úton volt, oldalról oldalra, képről képre haladva egyre közelebb jutott Oscar céljához. Te el se tudod képzelni, Jonathan mennyire utálja a természetet, sóhajtott, szinte fulladozik a friss levegőn, az oxigéntől lázrohamot kap!, majd órájára pillantva fölállt és indulni készült, amikor hirtelen, már valami ázsiai vadon közepén – mert más képzeletében mindig gyorsabban repül az ember, míg a sajátjában csak óvatosan botladozik – egy bengáli tigris kiugrott a legújabb Pentax kamera objektívjéből, lehetetlenné téve az indulást. Szörnyű reklám!, mondja, és lapoz, de későn: a tigris a pillanat törtrésze alatt átugrik az objektív tüzes abroncsán – leginkább cirkuszi karikához hasonlít, amelyen színlelt alázattal ugranak át a tűz iránt ősi gyűlöletet tápláló vadak –, és megpörköli Dinát hipnotikus tekintetével, azt parancsolva: Vedd meg ezt a kamerát, bújj át izzó lencséjén, lépj be a kezdet mindent elárnyékoló sötétjébe. Végtelen kalandok mezeje előtt állsz!

Ez a macska a feleségedre hasonlít, mondja ekkor Dina, nyugtalanságát elkendőzendő, becsukja a katalógust, majd a szemét, néhány megszokott mozdulattal megnyomkodja halántékát, föláll, kézbe veszi táskáját és a bevásárlószatyrot, kinyitja az ajtót és búcsúzásul int egyet unokaöccsének. De akkor már Oscar is az órájára néz, eloltogatja maga után a villanyokat és vágyakozva, már önmagát felejtve, egy újabb lapos, színtelen nap után átrepül az objektíven és a nő után indul.

De valójában mi van a tüzes abroncs túloldalán? Nem csak egy újabb abroncs, egy újabb tüzes illúzió, és így a végtelenségig? De a cél egyre csak távolodik, a körök egyre szűkebbek lesznek az elragadtatott utas körül.

1953.. egyik májusi reggelén, telefonon kereste Oscart az antverpeni patikus, aki alkalmanként olcsó vegyszerekkel látta el a boltot, és azt mondta: Fiatal barátom, tudnod kell… Barátja, Leopold Roth halála után kötelességének érezte, hogy Oscart ne csak gyönge minőségű hívóval és fixírrel lássa el, hanem kísérő információkkal is. Tudnod kell, hogy egy orosz… A patikus ekkor hirtelen lehalkította a hangját, a lekváros-vajas kétszersült pedig éppen roppant egyet Oscar fogai alatt, így aztán az orosz neve a falattal együtt morzsálódott szét, de a folytatásból Oscar mégis megértette, hogy az említett orosznak sikerült egy fotólemezen megörökítenie – fényképezőgép nélkül – egy szabad szemmel nem látható fényt, amelyet élőlények sugároznak ki magukból. Az így megörökített bükkfalevelet olyan fénykoszorú övezi, amely akkor is érintetlen marad egy ideig, ha a levél egy részét letépik és elégetik. Mindez, természetesen, az emberi testre is vonatkozik. A szovjeteknek állítólag a birtokában van egy fölvétel, amelyen egy férfikéz fénylenyomata látszik öt ujjal, holott a fölvétel pillanatában azon a kézen csak négy ujj volt, mert a kéz tulajdonosa, egy fiatal mészáros, figyelmetlenségből, vagy más okból kifolyólag röviddel azelőtt lekaszabolta az ötödiket.

Oscar elfelejtette befejezni a reggelit, de először még magának se akarta beismerni, mennyire fölizgatta ez a hír. Este mégis elmesélte feleségének, Cinthiának, mit hallott. Szerintem ez tetszene a megboldogult papának, mondta óvatosan. Fogadok, hogy az ő aurája még ott fénylik az ágyában, csak mi nem akarjuk meglátni. Cinthia csak legyintett: Van megboldogult apádon kívül más fénylő dolog is ezen a világon, de azokat a te agyad nem ismeri föl, mondta. Oscar meg se próbálta meggyőzni. Belső szemeivel e pillanatban egyébként sem a megboldogult Leopold alakját nézte, hanem az elveszett törzseket, amelyeket apja bízott rá, és amelyeknek távoli nyoma ott vibrált előtte. Az elkövetkező napokban néhány állandó vásárlójánál, lelkes fotóamatőröknél érdeklődött a hír felől, de senki még csak hasonló dologról se hallott.

Kirlijan. Kirlijan a neve, mondta az antverpeni patikus, amikor Oscar meghívta a pubba, ahol Jonathan muzsikált, és ahol aprópénzért tekintélyes adag libakolbászt lehetett kapni az ital mellé.

Kir-li-kir-li-kir-li-jaaaan!, rikkantott nagyot Jonathan. Oscar nagy bánatára a bárban aznap este egy kvintett vendégszerepelt, így Jonathan ott maradt az asztaluknál, Dina mellett, és minden újabb korty sör után, mint egy nagy sörösdoboz-torony, egyre inkább felesége felé dőlt.

Kirlijan elektronikai mérnök volt egy krasznodari, elmebetegeket ápoló kórházban, folytatta a patikus. Becsülte a libahúst, még ha kolbász formájában került is eléje, mint ahogy mostanában minden jobb falatot, amit már rég nem engedhetett meg magának, és sietett, hogy vendéglátójának érdekes mesével viszonozza a meghívást. Krasznodarban, ismételte meg, és jelentőségteljesen vendéglátója feleségére, azaz Cinthiára nézett. Valaha régen, mielőtt zavaros módon patikus nem lett belőle Antwerpenben, Donyeckben tengette életét ihatatlan kotyvalékokat készítve, amelyeket nagy ügyeskedéssel lehetett csak eladni. Azóta mindenkiben összeesküvőt látott, akinek legalább a dédöreganyja Oroszországban született. Egy alkalommal az történt, hogy Kirlijan…, a patikusnak itt félbe kellett szakítania történetét, mert Jonathan úgy döntött, elmeséli, hogyan kérte meg pontosan hét évvel ezelőtt, a szövetséges erőknek a tengelyhatalmak fölött aratott győzelmének örömére, ünnepélyesen, hosszú jegyben járás után Dina kezét. Azonnal össze is házasodtak, a nászéjszakájukat barátaikkal töltötték először egy autóban, majd a tábortűz mellett egy fenyőligetben, melyről kiderült, hogy egy bolondokházának a parkja. A trombitát fújva, amelyet természetesen magával vitt – vagy lehet, hogy szaxofon volt? –, élesztgette Jonathan a tüzet, amelyből végül liliomok, nőszirmok, nárciszok és egyéb olyan virágok keltek ki, amelyeknek Jonathan nem ismeri a nevét, és ő sorra dobálta a virágokat álmos menyasszonyának ölébe, aki minden egyes alkalommal fölsikoltott és megpörkölődött ujjait fujkálta, amíg az őrök…

Jonathan, légy szíves!, mondta Dina. Erre Jonathan egy újabb doboz sört nyitott ki és ismét kurjantott egyet: Kirlijan-kirlijan-kirlijan! Frank Shaid, aki régen a zenekarában gitározott, egy alkaolmmal azt mondta: Az első hat doboz sör után bármi, amihez Jonathan hozzányúl, habbá változik. A hetedik után zenévé. A nyolcadik után pedig fénnyé! Valami ebből a fényből most a patikusnak és meséjének tárgyára is hullott, mert az asztalnál ülők megpillantották Kirlijant, ahogy az elektrosokk-fülkében, a távollévő ápolót helyettesítve, egy pánikba esett pácienset igyekszik lefogni, akinek halántékán az elektródák érintkezési helyén kékespiros lángocskák reszkettek. Az ágyhoz kötözött férfi szabadulni igyekszik, azt kiáltozza, hogy nem akar meghalni, anyját hívja, valami bírót emleget, de az orvos nem szakítja félbe a kezelést. Kirlijan arra gondol, hogy a készülék hibásodhatott meg, alaposan átnézi, de nem akad rá a hibára. Másnap a fény-nyelvecskék egy nő tarkóján jelennek meg, aki – a tegnapi pácienssel ellentétben – megadóan aláveti magát a kezelésnek, és azt mondja, szeretne meghalni. Kirlijan szeretné lefényképezni ezt a fényt, de nem engedik a páciensek közelébe. Ekkor otthonában, a konyhában egy hasonló elven működő készüléket barkácsol, és feleségével, Valentinával kisérletezésbe fognak. Az eljárást először magán próbálja ki. Valentina férje bal kezére erősíti a magasfeszültségű oszcillátor elektródáit és egy fényképlemezt, és bekapcsolja az áramot. Szemjon Davidovics fölkiált – fojtottan, nehogy a vékonyka falon át meghallják a szomszédok –, ujjain vörös foltok jelennek meg, de a fényképlemezen, amelyet utóbb előhívtak, egy gyönyörű, szórt fényű korona övezi a kezét. Kirlijanék valamit javítottak készülékükön és az elkövetkező éjszakákon számtalanszor lefényképezték saját végtagjaikat, majd rokonaik és barátaik végtagjait, végül mindenféle csavargó, részeges és nyavalyatörős kezét-lábát, akiket a szomszédoktól és az állami szervektől való félelmük ellenére a lakásukba csalogattak. A fölvételeket összevetve arra a következtetésre jutottak, hogy az egészséges és derűs emberek erős, egyenletes kékes fényt sugároznak, míg a betegek, szerencsétlenek és kábítószeresek halovány, vékonyka vörös fénnyel pislákolnak.

Vörösen fognak ezek lángolni a pokolban is, mondta Cinthia, akit nemrég fertőzött meg a politika. Jonathant viszont csak a dolgok zenei oldala érdekelte. Hát persze, mondta, egy fénykéz annyit ér, mint két testi. Az a félkarú Wittgenstein úgy játszotta Ravel Balkezes koncertjét, mintha négykezesnek íródott volna. De az a kis tüzér is, aki Sztálingrád alatt elvesztette a hüvelykujját, úgy játszotta a háború után Csajkovszkijt, hogy a karmester nem vett észre semmit. Csak az első hegedűs látta, hogy egy lángnyelvecske, egy fénykalapács futkos le-föl, és ütögeti a fehér és fekete billentyűket. Kirlijanék megfejtették a fantomvégtag titkát. És mint egy bizonyítékot, Jonathan a magasba emelte hihetetlenül vékony és gyöngéd kezét, amely masszív testéből úgy állt ki, mintha a szférák zenéjét fogó antenna lenne. Fénymásolatunk éppúgy túlél bennünket, mint ahogyan a szerelem túléli a testi erőt. Gyötör, fénylik, zeng az, ami már nincs. A világmindenség megsüketül a már rég leselejtezett hangszerek hangjaitól. Jonathan fölemelte a másik kezét is, hogy átkarolhassa a sörszagú kipárolgások óriási buborékát, amely már a kilencedik, utolsó doboz sör felé repítette, amely után elterül majd a kárpitozott széken és mély, hangtalan álomba merül. Átölelte az egész világűrt, a láthatót és láthatatlant, és Oscar keserűen gondolt arra, hogy Jonathan forró, izzadt aurája még halála után is ott fog feküdni Dinán, ők pedig csenevész, csontos Cinthiájával még halálukban is távol állnak majd egymástól, és saját kis fénylő kanócukat – ha egyáltalán van nekik ilyenjük – elviszik magukkal a másvilágra. Cinthia, megérezve, hogy valaki gondolatban hozzáért, kínlódva lenyelte a falatot, amit már jó ideje forgatott a szájában. Olcsó szemfényvesztés ez, nem más!, mondta. Ez a ti Kiliánotok bolsevik Frankenstein. Kilián – gyilkos, még a neve is erre utal. Ezért tartják találmányát titokban az oroszok. Egyébként meg, tette hozzá, azok a zsidók, akik az oroszoknak dolgoznak, rosszabbak a legrosszabb orosznál is, és ez a ti Szemjon, illetve Simon Davidovicsotok nem lehet más, mint zsidó, és mint ilyen nem érdemel egyebet, mint a dicső Rosenberg-házaspár, akik – minden zsidó szégyenére – végre-valahára a jól megérdemelt elektromos székbe kerülnek.

Cinthia?! Oscar rég látta feleségét ilyen gyilkos hangulatban. Már éppen mondani készült valamit Kirlijanék védelmében, el akarta magyarázni, hogy azoknak a Rosenberg-házaspárhoz nyilván semmi közük, és hogy Cinthia gonoszsága kezd elviselhetetlenné válni, de nem sikerült megszólalnia, mert felesége keserű, sértődött sírásra fakadt.

Cinthia, kedvesem! Dina az asztalon át a zsebkendőjét nyújtotta felé. A patikus felelősnek érezte magát Roth asszony könnyeiért, letörölte a libazsírt a szája széléről és azt mondta: Higgye el, az elektrosokk, mondjon róla bárki bármit, még mindig az egyetlen hatékony módszer, és eléggé biztonságos is, aránylag szerény halálozási mutatóval. Emellett – ekkor fölnézett és tekintete Cinthia baljósló várakozásával találkozott, de már nem tudta visszatartani a kikívánkozó mondatot –, emellett nem csak hogy enyhíti a skizofrén rohamokat, hanem meggyógyítja a kisebbségi érzést, az apátiát, a soványságot és a frigiditást is.

Megjárja majd ez a ti Rosenberg-házaspárotok, mondta Cinthia, és férje nagynénje felé fordult. Könnyein át is látta Dina mosolyát, fénylő fogsorát, a szeméből és halántékából előlobogó lángnyelveket, majd a homlokán körbefutó buzavirágkék, fiatalos lángkoszorút.. Már korábban is észrevette, hogy Dina milyen bőkezűen bánik hamis tüzével, hogy Oscar közelében már kialvó bőre hirtelen föléled, hogy fáradt vállaiból naposcsibe-reszketésű láng-szárnyacskák nőnek. Ő maga pedig sötétebb volt, mint bármikor. Cinthia, a belső fényforrás nélküli lény, a fénytlen nő.

Isten bizony megjárja, mondta, majd meglátjátok!

Amerika hamarosan tudomást szerzett Kirlijanról, és – éppúgy, mint Cinthia – hitetlennek és ellenségesnek bizonyult a találmány iránt.

Még Jonathan zenészei sem, akik előítélet nélküli fiúk voltak, ők sem vették komolyan főnökük állítását, hogy a hangoknak, a zenei hangoknak meg különösen, saját aurája van, amely bizonyos föltételek mellett válik láthatóvá, hogy a trombita hangja kénsárga, a nagybőgő füstöl, mint egy nedves fahasáb, a dobok kátrányfekete szikrákat hánynak, a gitárból pedig izzó üveg csöpög. A szabadon lobogó tűz fölött is korona táncol, mondta Jonathan, még akkor is pislákol, amikor a tűz kialszik, ellenáll a víznek és tűzoltó habnak is, tehetetlen vele szemben a legerősebb fecskendő is.

A lapok, persze, az ügy politikai vonatkozásaival foglalkoztak. Egy befolyásos washingtoni napilap azt állította, hogy az oroszok Kirlijan találmányával azon próbálkoznak, hogy megállapítsák az amerikaiak második világháborús veszteségeinek valós adatait és a szövetségesek által végzett balkáni bombázások áldozatainak pontos számát, valamint hogy „lefényképezzék” az Egyesült Államok legbizalmasabb állami és katonai-nukleáris titkait, amelyek közül többet a sírba vittek magukkal őrzőik. Hasonló ötlettel állt elő a szerkesztőséghez írt levelében a Newsweek egyik olvasója: meggyőződése szerint, és ezt bizonyítékokkal is alá tudja támasztani, a Rosenberg-házaspár tárgyalását, beleértve a fatális véget is, maguk az oroszok rendezték meg, azzal a céllal, hogy két föláldozott hívük aurájából, post mortem, „elolvassák” mindazt, amit a házaspár életében nem mert vagy nem akart elárulni. A katolikus Christian daily istenkáromlásnak minősítette a halandók fényaurájának a létezését is, mert az ilyen típusú biológiai egyenlőség elértékteleníti a kivételezettek szent fényét. Így aztán, apránként, szárnyra kapott az a meggyőződés – amelyet Cinthia mondott ki elsőnek! –, hogy Kirlijan találmánya és a Rosenberg-házaspár sorsa között szoros okozati összefüggés van. Ha az orosz találmányról szóló hír megjelenéséig még úgy tűnhetett, hogy az amerikai házaspárra kimondott halálos ítélet valahogy elkerülhető, illetve, hogy – annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfölsőbb Bírósága helyben hagyta az ítéletet, Eisenhower pedig elutasította a kegyelmi kérvényt – az utolsó pillanatban valami történni fog, hogy egy fölső hatalom bele fog avatkozni a dolgok fatális állásába, és a házaspárt egy égő repülő pilótájához hasonlóan valami katapultálni fogja a villamosszékekből, holmi fekete-tengeri kórházi villanyszerelő kétes találmányáról szóló hír végleg megpecsételte Rosenbergék sorsát. Kirlijan aurája megvilágította az amerikai atomfegyverek titkát, a bűnösségek keresztezték és megerősítették egymást, nyilvánvaló volt, hogy a két ügy kapcsolatban áll egymással, ráadásul nem csak okozatiban, hanem misztikusban is. A Julius és Ethel Rosenberg testét szorító áramkört az az energia táplálta, amelyet Kirlijanék fedeztek föl és irányítottak. Ismét bizonyossá vált, hogy a földgolyó minden elektronikus jelensége összefügg, hogy a Kaukázus fölött cikázó villám belecsaphat a Vadnyugat leggyorsabb tehenészébe, és viszonzásképpen, a New York állambeli Sing-Sing kivégzőkamrájában elfordított elektromos kapcsoló szikrakoszorút fonhat egy szovjet bolondokháza skizofrén lakójának, vagy egy renitenskedőnek a homlokán, vagy akár egy egész törzs tagjainak a homlokán, akik elvesztek önmaguk keresése közben. Igazán alkalmatlan volt ez a pillanat, és nagyon bizonytalan, ezért Oscar elhatározta, hogy egy időre félbehagyja a kutatást. De a végzetes kapcsolat következményei már kezdtek megmutatkozni…

Először Jonathan dobosát hívták be, június elején, az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, majd két alkalommal Jonathant is. A kvartett egyszerűen elvesztette a hangzását, Jonathan leeresztett, és nem tudván mit kezdeni magával, egész napokat elüldögélt a fotóüzletben, Oscart nyomasztva józan siralmaival és sóhajaival. Oscar biztos volt benne, hogy hamarosan neki is kézbesítenek majd egy behívót, és hogy magyarázkodnia kell majd valamiféle bizottság előtt. Ezekben a napokban Theo, a legidősebb bátyja, váratlanul szakállat és pajeszt kezdett növeszteni, fekete kaftánt és fehér harisnyát húzott, kopaszra borotválta feleségét és elmerült a szent könyvek olvasásában meg a Törvénnyel megegyező életben. Michael, a másik bátyja, aki Oscar előtt titkolni igyekezett ügyeit, és akinek a legközelebbi üzlettársát és egyben barátját megölték egy maffiaszerű leszámolásban, kiárusította minden vagyonát és aranyröggel a zsebében, a legnagyobb titokban, kerülőúton, Kanada érintésével, valami turista-kitelepülő csoporttal elhajózott Izraelbe. Búcsúzáskor azt mondta Oscarnak: Ne fecséreld idődet az elveszett törzsek keresésére. Ha eljön az ideje, ők fognak téged megtalálni. Engem majdnem a balszerencse talált meg. Egyébként meg egyszer igazán példát vehetnél rólam. Csomagold össze Cinthiát és üljetek hajóra. •Erecben olyan törzsek vannak, amilyeneket csak akarsz. Ott majd, előbb vagy utóbb, megleled a sajátjaidat is. A mi hazánk világméretű menedéke az elveszetteknek.

Michael locsogott, vihorászott, de tapasztalt orrának kampós vége figyelmeztetően remegett. És valóban, röviddel elutazása után a Szent apostolok templomához közeli, a Nyugati utca 28-as szám alatti fényképész-szaküzlet előtt olyan alakok kezdtek el sündörögni, akik szemmel láthatóan különböztek Oscar vásárlóitól és a közönséges járókelőktől. Úgy bámultak a kirakatba, mintha először látnának fényképezőgépet vagy állványt, gyanakvóak voltak de ugyanakkor kihívóak is, láthatóan szerették volna, ha észreveszik őket, belestek a boltba, majd elsétáltak, eltűntek a közeli Chelsea-parkban, majd ismét visszatértek és ott tekeregtek a kirakat előtt. Úgy tűnt, hogy figyelmük leginkább néhány régi tárgyra irányul, amelyeket Dina javaslatára tettek a kirakatba, hogy az új technika fényét ellensúlyozzák egy kis saját, szentimentális patinával: a néhai Leopold távcsövével, mint az összcsaládi vágyódások szimbólumával és egy ismeretlen eredetű, működésképtelen, sétapálcanyélbe beépített, apró nyomozói fényképezőgéppel, amilyent csak a Sherlock Holmsról szóló angol filmekben lehetett látni.

Biztos marslakók, mondta Cinthia fagyosan, amikor férje megosztotta vele aggodalmát. Ugyanazok, akik egyszer már kirobbantották a Világok háborúját.

A Dina iránt érzett sok éve tartó szerelme soha nem volt oly forró, mint ezeken a júniusi éjszakákon 1953-ban. Álmatlanság kínozta, hálószobája ablakából órákig nézte a Biztosítótársaság reklámkerekét, amely, lassan forogva, a vékony csillagáramot átcsorgatta a neon-aranytallérok habzó patakjába. Az elektronikus áradás fölkorbácsolta vérét. A korai forróság, amely napközben a liftekben, a világítóudvarokban, a közös terigetőhelyiségekben rejtőzött, éjszaka kiszabadult onnan, terjedni kezdett, behúzódott a lakásokba, az ágyakba, idegességet szított, egészségtelen szenvedélyt. Oscar verítékben úszott, félálmában a lepedőbe próbált megtörölközni, a súlytalan Cinthiával együtt magához rántotta az egészet, majd a nő testének közelségét érezve a fürdőbe menekült, a zuhany alá. És amíg a víz permetezte a bőrét, suhogásból vonva rácsot köréje, Oscar szíve ugrándozni és rendetlenkedni kezdett, majd apró tövisek és szerelmi szikrák röpdöstek a hasa körül, mint valami vadméhraj. Dina, Dina, Dina! A férfi lángolt, a jeges víz sisteregve gőzölt a tüzétől.

Néhány évvel később egy New York-i pszichológus a történelem nagy szerelemjárványairól szóló tanulmányában azt írta, hogy 1953 júniusának első felében, a Rosenberg-házaspár kivégzése előtt a kontinens egész keleti felén, és valamivel kevésbé a nyugatin is, valódi kivégzési láz tombol, amely többféle, egymástól teljesen különböző módon nyilvánult meg: mint irracionális düh- és erőszakhullám, mint addig ismeretlen influenza súlyos járványa, mint váratlan demográfiai örvény, amelyben többezren tűntek el nyomtalanul, és végül, mindezekkel szemben, mint tömeges erotikus túlfűtöttség. A pszichológus csak ez utóbbi tünettel foglalkozott. A nagy szerencsétlenségek, háborúk, krízisek, földrengések és kivégzések előtt az embereket szerelmi láz rázza meg, állította. Így kíséreli meg a szív megérteni azt, ami az értelmen kifogott. Az emberek, akik félnek a hadszíntértől, és más út nem nyílik számukra, az ágyba menekülnek. A betegség halálos végét megelőzi egy rövid javulás, az erőszakos halált pedig a szerelmi csúcs pillanata.

Ez a szerelmi láz hatalmába kerítette, természetesen, a Rosenberg-házaspárt is. Egyetlenem, ha legalább téged megerősíthetnélek és megvígasztalhatnálak. Annyira szeretlek, írta Ethel a férjének, a börtön női részlegéből a férfi részlegbe, röviddel azelőtt, hogy az Amerikai Egyesült Államok legfölsőbb Bírósága helybenhagyta az ítéletet. Ahogy tollat veszek a kezembe, egyetlen kérdéssel találom magam szembe: mit is mondhatnék valakinek, akit ennyire szeretek, amikor szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy tizennyolc nap múlva, házasságunk tizennegyedik évfordulóján megölnek bennünket, válaszolta Julius, a nyomdafestéktől és a szedők könnyeitől nedves újságok pedig lehozták és széthintették a világban ezeket a ki tudja hogyan ellopott levéltöredékeket. A pártbeli barátaiknak és a börtönhóhérnak egyaránt szánt politikai jelszavak, a fiaikról szóló megrendítő bekezdések, a cellaablak falatnyi egéről és az odatévedt vörösbegy reggeli énekéről szóló álmodozások, a rövidke, mellékesnek tűnő traktátumok az emberiség – mégis! – boldog jövőjéről, mind-mind szerelmi zokogásba torkollt a halál színe előtt. Az amerikai fasizmus áldozatai vagyunk!, írta a férjének Ethel a kivégzés napján, de a halál közelsége ezt a politikai vádat a következő mondatra fordította le: Annyira szeretlek!

Ebben a pillanatban az egész földrész szerelmi várakozásban reszketett. Rég elhalt libidójú férfiak és nők forró szavakat intéztek egymáshoz és elmerültek egymás ölelésében. Elektronikus orgazmus!, mondta Jonathan és olyan kétségbeesetten fújt a trombitájába, hogy vére a szemébe futott és a bárpult plexi poharai beleremegtek a tehetetlen vágyakozásba, hogy szétpattanjanak. Minden elrejtett, elhalasztott, tiltott és elfeledett szenvedély hirtelen fölütötte a fejét és a beteljesedése felé rohant. Bottal sántikáló öregek keresték első szerelmeiket, a fiúk anyjukhoz bújtak, az apák lányaikhoz, minden vétkes, minden halálos vágy az örök életre tört. A nagy szerelmi óra hangosan ketyegett a börtön egén. Már alig néhány óra maradt a kivégzésig; Ethel kegyelmi kérvényével Bloch, a védőügyvéd próbál bejutni az elnökhöz, a Fehér házba, de az őrök elveszik tőle a levelet és eltávolítják a fehér küszöbről, a kérvény Ethel életében elolvasatlan marad. Oscar se tud már várni. Gyors elhatározással bezárja az üzletét és a földalatti vasút állomása felé siet. A Smith’s-féle könyvesbolt ajtaján, a túloldalon, kapkodva cserélik a zárat, Holitzer ékszerüzlete előtt egy fekete, százkilós, útonálló-kinézetű pasas, hegesztőpisztolyát az igazgyöngydiadémokra irányítva, kovácsoltvas rácsot hegeszt a kirakatra. A földalatti vasút folyosóin közműveket javítanak, a tűzoltók tűzcsapokat ellenőriznek, a rikkancsok az esti főcímeket ordítják, irányítják az előkészületeket. A brooklyni vonatban a bolond tibeti, kezében koldusbögréjével, bejelenti, mint minden nap, Berlin elestét és a tibeti szerzetesek, köztük Agarti mester öngyilkosságát, akik nem akartak élve az oroszok kezébe kerülni, a következő állomáson pedig ismét minden irányból kopácsolás hallatszik, az utolsó ütéseket mérik fára és fémre.

Az antverpeni patikus se tudta legyőzni hangja reszketését: Tudnod kell, fiam, hogy az elveszett törzsek mindent átfogó keresése – a szerelem keresése, mondta a telefon azon a reggelen, és nem is hallgatott el, amíg el nem mesélte, hogyan bizonyította még a 14. században Mandervill utazó vitéz, hogy az Amuru vagy amoreji törzs nem az örmény magaslatokról költözött Mezopotámiába, ahogy azt manapság tudni vélik, hanem a kelet-szibériai Amur folyó völgyéből, ahogyan azt neve is mondja, és lévén hogy ezeknek az amuruknak az izráeli törzsekkel azonos szavaik és szokásaik vannak, nyilván származásuk is azonos, így hát levonhatjuk azt a következtetést, hogy az elveszett törzsek nem is vesztek el, hogy a távolkeletre nem balsorsuk révén jutottak el, hanem honvágyuktól vezérelve, ősi bölcsőjüket, Amurjukat, szerelmüket keresve – az elveszett törzsek keresése nem más, mint a szerelem nagy folyójának a keresése… És ezért sietett most Oscar, nem gondolva a földi akadályokra, Jonathanra például, aki az utóbbi napokban kedvetlen és aggódó volt, szinte az italt is hanyagolta, és éppenséggel hazatérhetett volna a megszokott hajnali két óra előtt. A Dinával való szerelmi találka az elveszett – megtalált! – törzsekkel, a saját tíz elveszett lelkével való találkozás lesz. Amikor megérinti nagynénje testét, lehull majd a lepel minden titokról. Igen, ha valaha megtalálja majd a törzseket, csakis Dina oldalán találhatja meg, az ő kezét fogva, először majd Dina bőrének a térképén kirajzolódik előtte az útvonal, amelyen a törzsek az elmúlt századok során idegen országokban bolyongtak, és csakis az ő fahéjszínű szeplőkkel pöttyözött bőrén ismerheti föl a meghódításra érdemes helyeket, a saját leendő városait. És fordítva: ha valaha is megismeri nagynénje testét, akkor a fölébredt törzsek hódító lelkesedésével vezettetve tudja ezt megtenni! Oscar mellkasa zihált e súlyos szavaktól, amelyek csak azért bukkantak föl, hogy legyőzzék szégyenlős remegését. A bizonytalanságot metaforával lehet leplezni. Elveszett törzsek: nem lesz ez más, mint a hálószoba levegőjében mozgó lehelletnyi áramlat a Dina felé vezető apró, világító útjelzések mentén, enyhén gunyoros, szomorú célzás a néhai Leopoldra, akit minden körülmény ellenére mindketten szerettek, és aki szerelmes volt Dinába, a szép sógornőjébe, de éppen csak annyira, hogy a varázslatból, az örökbe hagyott törzsekkel együtt, egy keveset átengedjen a legkisebb fiának. Az épületbe belépve, az üres portásfülke mellett elhaladva Oscar már belenyugodott abba gondolatba, hogy az elveszett törzsek az emlékezésnek egy formája, a szerelmi segítők szikrahordó népe ez a tíz törzs, akik ott köröznek a kiszemelt lelkek körül, amíg lángra nem lobbantják őket.

De miután hosszan csöngetett, majd a kilincset lenyomva résnyire nyitotta az ajtót anélkül, hogy bentről választ kapott volna, azt látta, hogy a törzsek... (De: minden ajtó mögött, amelyet az ember túl nagy várakozással nyit ki, ott áll egy „de”. Még akkor is ott áll, ha az ajtó mögött semmi más nincsen. Ez a „de” egy démon, amely fölfalja a többi szövetségest és a logikus kapcsolatokat. Mi állott Oscar előtt? Valóság, de látszat? Igazság, de hazugság? Megoldás, de rejtély?)

Az 1953. június 19-én, 19 óra körül, Jonathan Levin úr és neje, Dina Levin lakásán, melynek címe 65 Vintrop road, Brooklyn, rögzítésre került jegyzőkönyv, melyet Patrick Howl rendőr örmester látott el kézjegyével, a következőket tartalmazza: 1) A lakás ajtajának zárja sértetlen állapotban van, nincs nyoma az erőszakos behatolásnak. 2) A lakásban, de leginkább a hálószobában, erőszak nyomai láthatók: az ágyat földúlták, az ágynemű több helyen elszakadt, a matrac fölhasadt, annak tartalma (tengerifű) szétszóródott a padlón. 3) A fehér bútorokon és az üveges felületeken sok ujjlenyomat látható. 4) Az ágyneműn, a női fehérneműn és a padlón található szőnyegen sperma valamint elenyésző mennyiségű vér található. Utólag megállapítást nyert, hogy az ujjlenyomatok ismeretlen tettesekhez tartoznak, azaz olyan személyekhez, akiket nem tart nyilván se a szövetségi, se a helyi rendőrség, és hogy a B vércsoporthoz tartozó vér nem a föltételezett áldozat, Levinné asszony vére, hanem valószínűleg valamelyik elkövetőé, és esetleges bizonyítéka lehet az áldozat szembeszegülésnének.

A tanúvallomások bizonyos mértékig ellentmondtak egymásnak és nem járultak hozzá az ügy föltárásához. Oscar Roth, aki Levinék lakásába, saját elmondása szerint, fél hat körül érkezett meg, tizenvalahány férfit talált ott, de rokona, anyja testvére, Dina Levin asszony nem volt otthon. A lakásban rendetlenség, az a különleges rendetlenség uralkodott, amelyet az elveszett törzsek szoktak maguk után hagyni. Semmit se törtek el, nem vett észre egyetlen golyó ütötte nyomot se, csak néhány kisebb-nagyobb ürességet a tárgyak között, és némi múló sérülést. A háromszárnyú szekrény, például, sértetlen volt, de a furnér korábbi fénye elveszett; a toalettasztalka tükre is egészben maradt, de nem tükrözte már vissza a környezetét. Az éjjeliszekrényen álló vizespohár, a lázmérő és az ébresztőóra üresek voltak: ez az installáció arra volt hivatott, hogy a szórakozott férjet meggyőzze, Levinné asszony lázas beteg, illetve hogy mindezek a férfiak a közös hálószobájukban csupán a láz szülöttei.

Levin úr, aki negyed hét körül érkezett haza (valami titokzatos okból kifolyólag, amit se magának se a rendőrségnek nem tudott megmagyarázni, megszakította kvartettje próbáját és hazasietett), lakásában csak felesége unokaöccsét, Oscar Rothot találta, az általa említett ismeretlen férfiakat nem látta. Amikor beléptem, Oscar a hálószoba ajtajában állt, mondta Levin úr. A karjaimba omlott és zokogni kezdett: Elvesztem, Jonathan, elvesztem!

Patrick Houl őrmester és társa, Frank Pistoglia a fent említett címre 18.40-kor érkeztek. Itt csak Jonathan Levin úrral találkoztak, aki kihívta őket, Oscar Roth már nem volt ott. Levin az előszobában térdelt, a nyitott faliszekrény előtt, legalább tíz pár cipő volt körülötte szétdobálva. Az egyiket éppen akkor kapta föl, és hadonászni kezdett vele: Oscar, te kurafi, hová tűntél el hirtelen?

Cinthia Roth asszony, aki rájött, hogy férje a nagynénjéhez, Levinné asszonyhoz ment, és – taxit fogva – utána indult, azt mesélte a család barátjának és védelmezőjének, a nyugalmazott patikusnak, Isaac Epstein úrnak, hogy ott, abban a brooklyni lakásban nem találta se Jonathant, se Oscart, se az ismeretlen férfiakat, hanem csak a két rendőrt, akiket valószínűleg nem is hívott oda senki, hanem ki tudja kinek a parancsára hatoltak be a lakásba és fordították föl azt. Amikor őt meglátták, egyikük, az idősebb, azt mondta a másiknak: Cseszd meg, lépjünk le. A nyugalmazott patikus csak legyintett és nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül azt mondta: Amióta az én jó Leopold barátom meghalt, az egész világ elveszett.

Ebben az állításban meglehetősen sok igazság volt. Attól az időtől fogva, hogy Leopold meghirdette a kutatást az elveszett törzsek után, sok minden elveszett. Először elment Leopold, hamarosan a felesége, Barbara is, aki több-kevesebb ellenállással mindig mindenben követte férjét, majd Barbara fivére, Thomas, egy ventillátorgyár reklámügynöke, aki a háború elején nyugatra ment a siouxik és mandan indiánok közé, hogy ott – Leopold pénzén – beazonosítson legalább egyet az elveszett törzsek közül, de soha nem tért vissza útjáról. A háború alatt eltűnt Leopold szinte összes európai rokona. Végül mostanában, titokban, még maga elől is titkolva az egyértelmű jeleket, utazásra készülődött maga a patikus is, noha ő maga sem hitt azokban a mesékben, amelyeket terjesztett, vagy legalábbis eltűrt, így aztán ebben az eltűnt törzsekről szólókban sem. De még előtte, éppen most, ezekben a percekben, eltűnik Julius és Ethel Rosenberg is, és eléggé bizonytalan Szemjon Davidovics Kirlijan és felesége, Valentina sorsa is, és mindenkié, akik valamit is tudnak az elveszett törzsekről. Elveszett néhány közvetett tanú is: szívroham végzett Leopold hajdani szomszédjával, az orosz emigráns Fjodor Pavlovics Blagovestenszkijjel, aki – noha teljes ellenszenvvel viseltetett a sémi faj iránt – Sztálin halála után így kiáltott föl: Bizonyos vagyok benne, hogy Júdás nemes törzsei kivették a részüket annak a grúz hóhérnak a halálából. Kérem az Urat, hogy soha ne akadjanak nyomukra Sztálin vörös porontyai! Egy háború utáni jugoszláv menekült szavaiból – aki Oscarnak és fivéreinek váratlan üdvözletet hozott egy újvidéki túlélő Roth-sarjtól – az következett, hogy a Leopold közeli rokonainak országából eltűnt sok-sok ember sorsa is összefüggésbe hozható a rég eltűnt törzsekkel.

Egészen hétköznapi emberek is arra a következtetésre jutottak, hogy vesztésre állnak. Elveszítették idegeiket, biztonságukat, időérzéküket és étvágyukat. Elveszítették pénzüket a saját üzletükben, a fogadóirodákban és a kártyaasztalnál. A Rosenberg-házaspár halálának pillanatában egy memphisi háziasszony megnémult, és Tennesee állam bíróságán beperelte Eisenhower elnököt és az Egyesült Államok Legfölsőbb Bíróságát, kártalanítást kérve az elviselt sokkért. Több férfi elveszítette nemi erejét, tizenegy személy pedig, főként Ossining városából, de New York állam más részeiből is, valami ismeretlen erő közvetítésével, megmagyarázhatatlan módon, hirtelen két-három kilométerrel messzebb találta magát a házától vagy a helytől, ahol éppen tartózkodott. Fiatalok veszítették el emlékezőtehetségüket, a megvilágosodottak szektájának tagjai pedig beismerték, hogy vezetőjük tenyeréből és talpából áradó szent fény egy időre kialudt. Médiumok veszítették el kapcsolatukat a hipnotizőrökkel, az a kevés nyolcadik érzékkel megáldott ember pedig a szellemek világával való kapcsolatát. Bizonyos lakásokban, leginkább New York városában, eltűnt a világítás, a víz, néhol a levegő is. Titkos széfekből tűntek el értéktárgyak, szinte egy pillanat alatt párologtak el, mint vízcsepp a forró aszfalton, a legdrágább és legkeményebb drágakövek és igazgyöngyök; párnák, lepedők és matracok alól tűntek el, tovatűnő fecskefarkhoz hasonlóan, a pénzkötegek, a rég elfeledett örökségek. A gyerekek és az öregek elbujdostak otthonaikból, és évtizedekig vakon hű háziállatok hagyták el gazdáikat. Pontosan úgy, ahogyan az antverpeni patikus mondta: egy egész világ veszett el. A másik, a fölidézett, a semmiből közeledett.

Rajsli Emese fordítása