[…]
A férfi – suhant át az agyán – most már nem tartotta amolyan lényegesen fontos körülménynek, Supka révén mindenkiről és mindenről, aki, ami számított, tudott – ő tudhatott mindent. És a Supka azt is megmondta, a szemébe, nem vehet mindent komolyan. Nem élünk ötszáz évig. Ő nem. Nem lesz, nem lehet császárteknőc, legkevésbé elefánt, amelyből – kezdetben – a hátán négy hordozta a Földet. És, hogy frappáns legyen, a perc enyhítése céljából, nagyon helyesen, kért még egy kört azzal, hogy annak tisztázása az övé maradt. Ezúttal már nem kézfogással vettek búcsút – megölelték egymást. No, nehogy örökre összeragadjanak, dörmögte elhúzott szájjal, elég, nem buzik. Nem szeretett búcsúzkodni, a férfi sem. Elváltak. Azóta nem találkoztak egymással; sehol, sehogyan. Nem volt rá mód: súlyos allergiája kiújult. Kezelés. Úgy hírlett, reménytelen eset. Övéi sem látogathatták akármikor.
Amikor a Központban, sikeresen megtörtént átnevezésükkel, a terveknek megfelelően újabb turnust indítottak be a konzervgyári Raktáráruház részlegei dolgozóinak további fölkészítésére, Supkát már senki nem emlegette. A férfi épp ezen döbbent meg. Ültek, mint a faszentek. Unatkozva várakoztak az előadás kezdetére. A prominenciák, reprezentánsok még nem futottak be. Vagy öt perc ücsörgés után egyszerre csak, végre, a vele szemben látható hölgy mozdulatlan alakját meglátta, percipiálta, de még nem fogta fel, vagyis nem appercepciálta, Supka életes emléke ugrott elő. Ott lebegett azután végig kettőjük között. Hol teljesen kivehetően, mi több, eluralkodván, hol kevésbé… hol… hogy… A kedvesen kedélyeskedő Supka. A megbízható játékos. A fáradhatatlan, a biztosra menő. A holtában is vakmerő. Az elháríthatatlan. A példa… Amilyet csak a Halál produkálhat, néhanapján, fordulóra… Ha nem is félnének tőle. Ugye, az Élet mégiscsak…
Azért pokoli volt! – meg kell hagyni, vélte a férfi magában. Mert, ahogy Supka, úgy a férfi sem, törzshelyükön elmélyülve sem, sehogy se zárhatta le végérvényesen a tégelyt, amelyen ott virított, ólomszürke oldalán is fel-feltűnhetett előttük a Hanazsu nevének kezdőbetűje.
Volt-e közöttük, a férfi és Hanazsu között, ennél korábban bemutatás, bemutatkozás, valami, szinte mellékes. Nem játszott szerepet. Valamiről folyt a bódító karattyolás. Mindenki azt csinálhatott, amit akart. Beszélhettek szívük szerint. A zsongás álmosított.
Máig kifürkészhetetlen: ellenállhatatlan indíttatást érzett volna, hogy valami módon mégiscsak be lehessen helyettesíteni a jópofáskodó monotóniát, amely itt a hall miliőjében semlegesítő atomrészecskéivel elsősorban a látószerv működését és a reflexek munkáját bonthatja meg?… növekedve, elhatalmasodva pedig, hatványozottan, egyéb visszafordíthatatlan folyamatokat is állandósíthat a jelentőségteljes előadás tulajdonképpeni megkezdése előtt? Rombolva, megsemmisítve. A se-divat íratlan mottójára: se fölállási fegyelem, se józan irányulás, se megkülönböztető figyelem a beültetettek soraiban… Nehogy – sehogyan se ne – nyerhessen aktualitást a fontos!… Ha másért nem, minimum, a miheztartás végett sem?!… Haver!
A férfi talán rá se nézett a hölgyre, a Hanazsura. Előzőleg nem mérte fel. Egy, valaki – a sokak közül. Nőci boldogsága itt van, itt volt, Rajta múlott, hogy ezt csak hevenyészve állapíthatta meg. Saját szavaira emelte föl a fejét.
„– Drágasága, maga kicsi rosszaság! – mondta. Csöndben vagyunk?… Pardon… Be sem mutatkoztunk még egymásnak.”
Megvolt az is. Egyikük sem érthette egészen jól a másik nevét. Fontos-e.
„– Mi még soha… sehol… nem találkoztunk volna egymással?” – folytatta a férfi enyhén tettetett ámulatát. Vállalt szereplése valahogy itt indult be, tevőleges hozzájárulásával. A hölgy majdnem úgy vette, mintha nem hozzá intéznék a szavakat. Hanazsu szerette volna simán elereszteni a füle mellett a férfi érdeklődő kérdését.
„– Vajon tudakolózhatom-e, mit nem képzel gyönyörűsége? Ugyan vegye már észre ezt az árválkodó világot” – vágta ki egy szuszra. Ahogy Supka, ugyanúgy beszélt; és mintha a kvázi ellenszobor-mintázatú női figuráról soha, ő, dehogyis hallott volna.
„– Amely olyan szép…” – jegyezte meg leheletkönnyedséggel Hanazsu, s akár Supkához: őhozzá is akként viszonyult – érzékien ki nem fejezett önérzete fölényével!
A férfi ezt nem tudta hova tenni… Vele semmi dolga eddig nem volt, nem is lehetett, ugyebár… Hoppá! – jó, jó…
Hanazsu pillája meg sem rebben. Barna szemével szúrósan nézett a férfira. Továbbra is változatlan nyugalommal tartotta magát a négy-öt perce vagy még előbb fölvett ülőpózban. Az első egy-két szóra, amellyel a férfi kérdésére reagált, reflex-szerűen mélyet lélegzett. Íves félgömb orrcimpái nagyra tágultak, piszéskéjét élében is kihegyesítve. Arcáról azonmód elillant a diszkrét kozmetizáltság alkalmi hangulatiságának bája. A két felsőkarjának paralellumában – ezzel, ilyen szóval, néha különös szavakkal élt Supka… és most lásd! –, a sűrű, bogos horgolású, vastagcérna pulóvere mintázatát milliméterekről arányosan növelve, akaratlanul is, a kelleténél feltűnőbben domborodtak elő egész mellkasán pihenő keblei.
A férfi viselkedése, mintha hamisítatlan Supka lenne, ám a szándékos rákapcsolásban, a várható természetesnél jóval eltérőbb: olvashatatlan és követhetetlenül kemény magatartást tanúsított. Hordozott és tapasztalati tehetőségével alaphelyzetbe helyezte magát. Fölkészült Hanazsura? Olvasta őt. Nehezen is szólalt meg.
„– Hát… – kezdte bizonytalanul, és az asztalka lapja alá nézett. – Én nem is tudom…” – A lábaik alatt szórt fényben fénylő, pasztell hamuszínű kerámialapokról magabiztosabban emelte rá szempárját a férfira. Nem módosított eközben a beszédütemén, se a hangsúlyának elhelyezésén. „– Ugye, értesz?”
A férfi lassan maga elé irányította a tekintetét. Hagyta, beszéljen. Elszánta magát.
„– Hogy… lehet… vagy nem biztos, hogy úgy is van… ahogy…” – A férfi fölemelt tekintete zavartalanul elnyelte Hanazsu viszonylagos, majdnem indokolható affektálásra hajló igyekezetét.
Miért?… És akkor? Vegyük, paff, vegyék úgy. Annak. Nem? Lehető, lehető-ség… Ilyesmi?
Supka beszéd közben is tökéletesen összpontosított. Uralta magát a legvadabb örvényben is. Közben tapintatos állhatatossággal követte, hogy kellő ráfigyeléssel kíséri-e a mondókáját a haverja. Szabályos arcának önös kifejezése háromtáblás tükör benyomását is kelthette volna. Logikus kérdésekben fogalmazott. Nevezetesen, Hanazsu nem lett volna képes definiálni, valahogy csak kimondani, amit gondol, vagy helyette bármit. Netán a rend kedvéért. Stimmel És nem kuka. Nem. Ó, dehogyis! Nem kuka. Ha hallgat, ha hallgatna, legföljebb néma. Néma, ha nem beszél, és beszédesen sem hallgatna. Helyesbítette, ki tudja, hanyadszorra is, a férfit Supka. A sziszegőket, például, majdnem selypesen is – igeen –, használni tudta módszeresen. Bővített hozzá, türelmesen, kellőképpen pótolva. Vagy – lám-lám – készületlenül érte volna az aranyoskodó megjegyzés? – történetesen. A férfi fölvetése. Miért jött, illetve nem, egyáltalán nem jött zavarba, ha másképpen nem tehetett Szupkával, azaz a férfivel szemben, épp ekkor? Ez piszkálódás – vagy mi? Ugyan! Látta, láthatta, hogy mire megy. Supka Áron képtelen volt nem nézni Hanazsu lelki szemeibe.
A férfi átélte a tőlük, tőle független megnyilvánulót. Ennek a lobbanásnak a szédülete hozta, hozhatta, mint Supkát, a jelen helyzetbe. Amely, indokoltságában, ha nem is lenne valós, sőt, tanúsíthatóan létezhetetlen lenne, Isten a tanúja, általa, rá való tekintettel, oltalmazó – nagyon-nagy nagybetűvel írva!
Miféle békesség húzódott meg – vagy tűnt, tűnhetett annak – a zsongáson át, az ezután következő csendjük tört pillanatában? (A múlás nem hagy ki – a Nagy Halál.) Megragadható önmaguk voltak nyilvánvalóan külön világaik találkozásában.
Ő Hanazsu. Ő a férfi. Szemtől szembe voltak egymásnak. (Régmúlt jelen jövő: akárha csak időzítve lett volna! – számlálatlan szereplő, érdekelt és fazon közvetlen és közvetett ideértésével. Nem fantasztikus?)
A férfi szövege – hangról hangra, szótagról szótagra, szavakról szavakra… gondolattól gondolatig – kisebb-nagyobb löketekben buggyant ki a száján. Ilyen-olyan formaságokra most nem minden aspektusból tekinthetett volna.
„– Tudom… látom… magán…” – dünnyögte halkan az asztalka fölött Hanazsu felé, megint nem nézve rá, a férfi. A Supka-féle szerepből – mintha tényleg – ki sem vetkezhetnek, engedte, hogy a zöngék töltsék ki a levegőt.” – Amin nem lehet segíteni, és amire, sajnos, nincs, nem is lehet… leg-följebb rész-leg-es… fel-oldozás.”
Nem hantázott. Ezt nagyon jól észlelhette rajta Hanazsu. De, magunk között mondva, mintha azt egyszeriben ő sem tudta volna eldönteni, ezúttal hova akar kilyukadni. Az ajkait nem zárta össze az utolsó szó kimondása után.
Hanazsu nem szólt. Nem is. Vergődhetett? – akár aki magára marad. Mert, mintha az esze is leblokkolna – nem fogott úgy, ahogyan szerette volna. Ezt nem mutathatta ki, menten fölfedte volna kritikus önmagát. A férfi pontosan ráérzett, teljes létazonosságával csügg rajta.
A hölgyet lidérces álom szellője legyintette képen. Supka Áron, a Supka ülne itt előtte – akit mióta nem látott. Minden jel arra vallott. A gesztusa, a textusa perszonálisan abszolúte adekvát. Most látja. Ez hogy lehet?
„– Itt valaki vagy valakik – mondta majdnem mélázva a férfi, s nem éppen díszes élcet adott a megkezdődött kijelentésnek – valag-i-g! – Ehhez perfektül passzolóan intonálta, mintha… ő csakis Supka lett volna: – Nem szeretik… ma…”
„– Nem!… Ne magázódj – vágott hirtelen a szavába, félhangosan, de pengeélesen Hanazsu. – Tegező viszonyban vagyunk…”
„–…gát… nem egészen – tapadt össze a férfi további ájtatos szava a Hanazsuéval is. – Nem úgy… és nem azért… ahogyan és amiért… normális lenne.”
Mert ugyanis… ő mégsem Supka Áron lenne? A Supka haverja. Ő… – Hanazsu, a nő is. Más.
Hanazsu ismét vett egy mély lélegzetet. És csodálatos volt! – akár az imént, ismételte. Akár a férfinak, akár Supka Hanazsunak, szent, hogy lenyűgöző, ha nem annál is több.
„– Ezen azonban… ne törje a fejét… ne legyen búval bélelt – folytatta a férfi. – A problémájára – a férfi akarata ellenére, immár, kiköpött S. Á. Úr felállásában is tetszeleghetett: Supka-lexikával és az ő következetes, kérlelhetetlen, ámde bizony megalapozott és választékos jelzetével cinizálhatta a gondot problémának – nincs megoldás… Ismétlek – mondotta sugalmazó higgadtsággal –, önmagammal mondom: legföljebb, ha részleges…” – A tekintetét pihekönnyen Hanazsu tekintetébe ékelte. „– Ha maga ebbe még bele is lovalja magát, és csupán – húzta alá – azáltal, úgy is rejtőzködne – mint tehette volna, szerinte, Hanazsu véleménye szerint is, Supkával –, magára vessen, kedvesem!”
[…]
Mit tesz a Supka-beosztás! Vis maior. Érezte, érezték, a jelenet nem szokványos. El is feledkeztek egy pillanatra arról, miért vannak a Központban. Miről van vagy lehet majd szó. Majdnem mintha az idő is megállt volna.
A férfit, alias Supka Áron urat, a mondókája sarkallta még egy kezdeményező mondat erejéig. Megkérdezte Hanazsut: „– Lehet magával… beszélni – beszélgetni?”
Maradtak – egyikük is, másikuk is – az előbbi pózukban. Jó.
Hanazsu picit elmosolyodott. Kis híján előre is hajolt volna, de kivárt. Üdítő természetességgel, kicsit sem erőltetve meg magát, spontánul válaszolt a konkrét kérdésre.
„– Nem bánom, beszéljünk… beszélgethetünk… De ne most” – mondta, és eközben csillogó barna szemével körbe villantotta ártatlan tekintetét. Angyal. Ő egy angyalka. A karján, kettő-re-há-rom-ra, lebbentve feltűrte a pulóvere egyik, majd másik ujját.
Igen, gondola a férfi. I-ii-iii-gen… épp, éppen így… igen – akárcsak a Supkánál! Most már végképp ez volt a legkétségbeejtőbb számára. Innentől nem volt, nem is lehetett semmilyen visszaút. A hölgy bízvást sugárzó ösztönössége okosabbnak bizonyult ítélőképességénél.
A férfinak nem volt szava. Meglátszott rajta, hogy komoly lett. Semmi mimika. Bálványa!
„– Oh… tényleg?” – kérdezett rá Hanazsu. Akarja? Bal és jobb bilincsfogással gyöngéden igazított a pulóverujjak körkörösen hurkás gyüretén. Drámai szoprán torokhangjai majdhogy nem flachosokká rekedtek.
A maga módján izgult volna?
A férfi, miközben Hanazsu most már talán önszántából is szeretett volna pillantást váltani vele, moccanatlanul meredt rá. Mozdulatlanságában nyoma sem volt az előbbi… enyhe… bogarazásnak. Ezer év magány komorságának szigora gyakorolhat ekkora tekintélytiszteletet: márványhűs áramlása bénítólag hatott rá. Neki ekkor végleg… úgy tetszett, ez itt a Supka.
Meg kellett bizonyosodnia a hölgynek, hogy a vele szemben ülő alak, nincs mese, a Supka Áron – egyszerűen az. Vagy a szelleme űz vele tréfát? – ebben a férfiban megtestesülvén. Jóformán először látja, nem is ismeri. Az imént nyújtotta madárkacsóját feléje, amikor önkéntelenül is be kellett már mutatkozniuk egymásnak. Na és? Annyi. Valamennyien, akik most itt leledzenek, ugyanazért vannak jelen. Ki ismerős, közelebbi, kit meg ezután, a későbbiekben ismernek majd meg. Tüzetesebben. Ha, illetve ahogy összeszoknak.
Egyremegy.
A férfi rágyújtani készült. A békebeli előzékeny dohányzók esetében illendő ceremóniát betartva kínált oda Hanazsunak. A hölgy szabadkozva legyezett, s egy hang nélkül, szögletesen legyintve utasította el az illatozó dobozt. Indulatszót nem használt, de ezzel, egyértelmű szándékától akár függetlenül is, annál nagyobb lett a hatása. A férfi a szürkéskék cigarettafüstön át merengve nézett el Hanazsu fölött. „Dohányzásra kijelölt hely” – ismételte el magában verklizve a táblácska jó két méter magasan a hall közbülső, hengeres tartóoszlopára erősített PC-feliratát. Profi szenvedéllyel, egyenletesen lélegezve, orrán-száján élvezettel engedte, fújta ki a füstöt. Markáns vonalai kisimultak. Arcjátéka ekképp is üzenetet tartogatott. Látomra édes-kesere átszellemültsége fanyar mosolyt rejtett. Tömött vállát, ahogy a készletét a zsebébe vissza eltette, alig észrevehetően, mintha megvonta volna.
Dehogyis…!!!
Hanazsu, mint akit valaki vagy valami erőszakosan hátraránt, némán hőkölve, törékeny alkata testes kis súlyával puhán nekidőlt a műanyagplüssel párnázott tömegcikk csőfotelszék támlájának. Nem volt benne semmiféle rapliskodás. Lesimította a szoknyáját. Könyökeivel biztonságosan kitámaszkodott a karfán. Csupasz karjait szorosan karba tette… Nem férhet hozzá semmi kétség!… Így nagyon, fölöttébb, méginkább szexis volt.
A jól előkészített – beszélt, reklámozott, plakátolt – megbeszélésre, amelyet többek bevezető és referáló előadása, expozéja tesz majd (itt-ott vetítéssel is egybekötve) szemléletessé, meggyőző színvonala feltétlenül elfogadhatóvá (mindannyiuk számára), a zsongáson keresztül, három orgona-regiszterű klin-klan akkord után búgó hangszóróhang szólította őket a Központ szemre gyönyörködtetően cicomás, virágba borult, felzászlózott üléstermébe. Tessenek szíveskedni. Méltóztassék. Kérem szépen. Váltaniuk kellett. Bent elfoglalták a névfelírással kijelölt helyeiket. Hanazsunak is, a férfinak is, a jólnevelt publikum egykéihez, párjaihoz és kisebb-nagyobb csoportjaihoz meg csoportosulásaihoz hasonlóan, a dolgokat illető komolysággal és beleéléssel, az egymást váltogató szóvivőkre kellett koncentrálnia.
Sorsdöntő órák voltak.
Kettőezerben – nem lett, nem is lesz, sőt egyhamar bizonyosan nem is lesz világvége –, a megváltó újdonságok folyamatos, még nagyobb fokú elterjedésével nézhetnek szembe. Mussz. Noná! Nem kell kitalálni. Ezt azonban már kórusban, kánonban és magánszólamokban egyaránt lecsivitelték a konzervgyári Raktáráruház félreeső reszortjától kezdve mi mindenen nem át az aszfalton vaktában keresgélő és idegesen csiripelve ugráló verebek is. Személy szerint érinti őket. Mindnyájukat! Mindenkit és mindent. Hölgyeim és uraim! Apuskám! Anyuskám! Társak! Bajtársak! Haverok! Feleim! Testvéreim! Pajtások! Sohasem is babra ment a játék. Magyarán végórája is réges-régen lejárt a romantika idejének… Köszönet a megjelenésükért!
Régen nem érzett ilyesmit. Mi van vele?
A férfinak valami kaparta a torkát.
Supkának már nem jutott ki ezekből az örömökből. Ott jó neki, ahol van. A fény, a fényesség szélárnyékában. Ahol a hallgatás is – ha nem – bölcsen kamatoztatható.
Valószínűleg… A dolgok visszája, ahogyan a színe… az ábrához tartozik.
[…]
Szeged, 2000 – Részlet a szerző azonos című nagynovellájából.