Lovas Ildikó

Aranyos történet

Nem szeretek semmilyen fémet, csak a tiszta és átlátszó anyagot.

Az ötvenes évek első felében már igen sok időt fordíthattam arra, hogy magammal törődjek. S meg is kívánta úgy a testem, mint a lelkem. Alig múltam harminc, de fogam nem volt már egy se. Halottat meg ezernél is többet láttam. Jó, lehet: annyit nem. De ötszáznál többet mindenképpen. 1953. januárjában érkeztem haza. Furcsa érzés volt utcán menni, épületeket, házakat látni magam körül. És csend volt, az is nagyon furcsa volt, a szél hiányzott, az a kemény, kegyetlen tengeri szél. De nem akarok én erről túl sokat mesélni, csak megemlítem, hogy megérthesse, miért fordítottam olyan sok időt magamra. Majdnem elestem az utcán, hogy nem kellett egyensúlyt tartanom, mint a szigeten: a széltől, a váratlan gumibot ütéstől. Alig tudtam hazáig tapogatózni.

A lakásban, a férjem kiugrott az ágyból, azt se tudta, megöleljen-e, higgyen-e a szemének, igen tartózkodó voltam. Hidegen viselkedtem, azt mondanám, távolságtartóan. Nem engedtem, hogy megcsókoljon. Nem volt egyetlen fogam se. Megértette, azt hiszem. Mégis maradt köztünk egy fehér sáv, hideg tartomány, amin már nem tudtunk átlépni egymáshoz. Szinte tökéletes volt a házasságunk, jól működött, de az a reggel, hogy elfordítottam tőle a fogatlan szám, nem múlt el közülünk. Mintha megszegtem volna az ígéretemet, ilyesmit éreztem a viselkedéséből. De hogyan tehettem volna másként? S akkor még nem is gondoltam arra, csókolt-e más nőket, míg én a szigeten voltam. Kérdezni persze nem volt se akaratom, se merszem. A természet ellenében élni három évig?

Azt, hogy árulásnak vette elfordulásom, abból gondolom, hogy többet nem hallottam vizelni. A háború után, hogy összeházasodtunk, sokszor hallgatóztam, szinte megkívántam a testét, ahogy reggel zajos hangossággal távozott belőle a méreganyag, a sok kávé, az előző napi zellersaláta. Annak illata sokáig betöltötte a fürdőszobát. Hamar rájöhetett, mit érzek, hisz hetente többször is visszahúztam a szobába, magamra, hogy kijött a fürdőszobából. Ez volt a mi legintimebb titkunk. Erről a barátnőimnek se fecsegtem, mit is mondhattam volna: ha pisál a férjem, hát úgy megkívánom, hogy pillanatig se kell várnia?

De ennek vége szakadt azon a januári reggelen, amikor elfordítottam tőle üres szám. Végigsimított a fejemen. Nem is tudtam addig, hogy annyi hajam kihullott. Csak az érzésből, az ujjaiból, amelyek szinte üresen siklottak a fejbőrömön. Rengeteg hajam volt, úgyhogy ez így nem pontos, még mindig sok maradt, mondjuk háromszor annyi, amennyi magának van, de a régihez képest, a régi mozdulathoz viszonyítva üresnek éreztem az ujjait. Nagyon sokkal később, amikor már neki szinte semmi haja nem maradt, harminc évvel később értettem meg, hogy ő azt nem érezte, hogy neki kopasz is lehettem volna, mert szeretett. De félrehúztam a fejem. Ott álltunk egymással szemben a félhomályban, először láttuk egymást három év után és én előbb elfordultam, aztán a fejem is elhúztam.

Mert ilyen hiú állat az asszony.

A tetvek kikezdték a hónaljam és a szemérmem. A szigeten csak hetente egyszer mosakodhattunk, akkor is a tengerben. Többé nem nőtt vissza a szőr olyan szép csomókban, itt-ott hiányos, fehér foltok emlékeztettek a viszketésre, véres fájdalomra, amit a vakarózással okoztam magamnak. Érdekes. Hogy a priccsen vakarózással eltöltött éjszakák alatt hányszor gondoltam a férjem testére, kezének érintésére, csókjaira. De hányszor. S egyetlen egyszer se jutott eszembe, másként lesz majd, ha hazamegyek. Beleveszni, azt szerette, beleveszni a bolyhosságba, így mondta. De amikor abból a félhomályos, kényszeredettre sikerült találkozásból végre este lett, nem tudtam úgy magamhoz engedni, mint azelőtt. Arra gondoltam, csalódott lesz.

Azt hitte, alapvető szokásaim változtak meg a szigeten, sok ilyen történetet lehetett akkoriban hallani, persze nem a szigetről, hisz arról nem beszélhettünk senkinek, a ránk állítottak gondoskodtak arról, hogy egyetlen szóval se tegyünk említést a helyről, de erre most nem akarok kitérni. Sok olyan történetet lehetett hallani, hogy nők, akik egy ideig távol voltak a családjuktól, sok más nő társaságában töltöttek éveket, többé már nem lelik örömüket a házaséletben. Durvának, lélektelennek találják. Nem tudom, hogy így volt-e. Az persze tagadhatatlan, hogy nem lehetett volna kibírni az egymásnak nyújtott lágyság nélkül, de abban semmi emberi nem volt, nem jelentett többet annál, ahogyan a kutyák összebújnak januári éjszakákon a kukák tövében. S éppen olyan is volt. A férjem viszont nem tudhatta ezt. Beszélni pedig nem bírtam erről.

Nem sokkal hazaérkezésem után jutott eszembe, miután meglett a műfogsorom, hogy amíg én a szigeten voltam, ő mással lehetett. Nem volt bennem féltékenység, de talán rosszabb volt annál. Reggelente hányingerem volt, szinte érezni véltem a másik nő szagát. Azét, akinek tán a fogai közt maradt a vacsorából valami, mert nem veheti ki az összes fogát és csutakolhatja fényesre, tán vizeletcsöppek maradtak a bugyiján, mert nem ritkult meg a szőrzete, tán csípős a hónalja is, de mégis: az a ribanc alatta sikongott, amíg én a köveket törtem.

És ez nem ment ki a fejemből. Erre gondoltam akkor is, amikor pedig minden szerelmemmel öleltem őt. Láttam a férjem égnek meredő fenekét a másik nő lepedőjén, láttam magam a lepedő nélküli priccsen, a kőtöréstől sunnyogó fájdalommal tagjaimban.

Persze egyetlen szót se szóltam erről. A férjem mintha irtózattal figyelt volna. Nem tudtam, hogy ő is valami nővel lát engem. Ez legalább közös gondolatunk volt.

1960-ban ismertem meg Ilonkát, azt a szabadkai nőt, aki ugyanúgy Budapestről származott, mint én, s ugyanolyan furcsa körülmények között került el onnan, mint én Szarajevóból. Mondhatom, de ne beszéljen erről, még megsértődhetnek az emberek, azoknak a zsidóknak is nehéz volt, akik a táborok közelébe se kerültek. Abban az évben kezdett a férjem a Jugoszláv Lexikográfiai Intézetben dolgozni. Ilonka is ott dolgozott, ugyanolyan véletlenséggel került oda, mint a férjem. A postán várakozott, levelet szeretett volna küldeni Szabadkára, amelyben döntésre kényszeríti az állatorvost, aki miatt eljött Zágrábba, pontosabban, akinek a felesége miatt, szóval jelentősége volt a levélnek, azonban a salter mögött ülő nő meghirdette az ebédszünetet. Ilonka rendkívül jól beszélt horvátul, de hiába győzködte a nőt arról, hogy a levél feladásával nem várhat harminc percet, ezért dühösen elküldte a postai alkalmazottat az anyja picsájába. Ezt hallotta meg a sorban mögötte álló Krleža, s rendkívül megörült, hogy egy talpraesett magyar nővel találkozhatott, mert éppen ilyen munkaerőt keresett. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy mély és gyümölcsöző legyen a kapcsolat Vajdasággal, amit nemes lélekkel csakis olyan munkatárssal tudott elképzelni, aki a felsőhegyi iskolában is éppen olyan jól el tud beszélgetni a tanárokkal, mint másutt. Mondjuk Zsedniken. Ilyen ember volt. A maguk egyik eléggé híres gondolkodója, Krleža szeretettel említi emlékirataiban, aki személyesen ismerte nem csak őt, hanem Titót is (akárcsak én), azt mondta róla, hogy Krleža mindig a lehetetlent próbálta megvalósítani. Ebben egyet kell értenem azzal a korombéli gondolkodóval, s azt is hozzá kell tennem, hogy a Jászi köréhez tartozó fiatalok egyszerűen nem alakulhattak másmilyenné, s ha egyszer sikerült megmenekülniük a Monarchiában nyomasztó (nemzeti) öntudattól, akkor annak minden előnyét kamatoztathatták. Az persze más kérdés, hogy mindig és mindenhol, mindenkor gyanakvással méregetik őket. S ha már itt tartok, akkor azt is meg akarom mondani magának, hogy miután elolvastam a Triesztről szóló szövegét (talán második levélváltásunkat követően), az jutott eszembe, hogy megemlíthette volna azt a trieszti történészt (Magris?). Fontos, hogy az egymást értők tudjanak egymásról, látja, hogy levelével először jelentkezett nekem Szabadkáról, két dolog miatt álltam rá arra, hogy beszélgessünk: az egyik Ilonka, a közép-európai filmes szinte-lánya, a másik meg Kosztolányi, akit annyiszor és olyan méltatlanul meghurcoltak politikai nézetei miatt, de én éppen a férjem baráti körében végighallgatott baráti beszélgetésekből tudom, s higgye meg, akik még ismerték azokat, akikről beszéltek, azok szavában hinni lehet, szóval én tőlük tudom, hogy igenis létezett az a szellemi kapcsolat, ami nemes hitű lázadóvá tette ezeket az embereket. S az igazság, az igazságosság oly távol esik mindettől. Ennek megértéséhez nekem egy szigeten kellett eltöltenem három évet. Hogy megértsem, mi különbözteti meg a forradalmárt a nemes hitű lázadótól, és a politikus gondolkodót az írótól. Nem mintha jelentősége lenne az életem szempontjából. S nem mintha ezért küldtek volna oda.

Krleža meghívta az irodájába Ilonkát, s kérdéseket tett fel neki, mint nekem ő később elmesélte. Megfelelhettek a válaszai, mert munkát kapott az intézetben. De valami más is közrejátszott a munkahely megszerzésében, aminek aztán közvetetten, de hozzám is köze lett. Ilonka akkor jött vissza a tengerpartról, ahol az állatorvost akarta elfelejteni. Április vége volt. Krleža megkérdezte tőle, milyen volt az Adrián, mire Ilonka azt válaszolta: bosszantó. Egyfolytában, minden éjjel csattogott a fülemüle, átkozott hím – tette hozzá Ilonka –, éppen azt nem engedte, ami a célom volt, hogy elfeledkezzek az összes kib... férfiról. Igen, mondta a nagy író, ezt magam is tapasztaltam.

Talán olvasta az 1940-ben írt Nokturno u Crikvenici című szövegét, abban utal is erre: U daljini blista Senj, javljaju se prvi slavuji, noć je. Talán azért is értette meg Ilonkát, ezt az igen szabados szájú inkább bácskai, mint pesti lányt, mert ő maga is igen szentimentális hangulatban töltötte ott az időt. A tengerparton gondolom.

És munkahelyet adott neki. Néhány nappal később hívatta a férjemet, aki szintén ott kezdett dolgozni az intézetben. Néhány alkalommal magam is találkoztam Krležával, de leginkább a férjem mesélt róla, sokat és hosszan beszélgettek, de ez most nem tartozik ide, hacsak annyiban nem, hogy ez hozott újra közel egymáshoz bennünket: figyelmesen hallgattam a történeteit. De ez már másmilyen volt. Igazából nem volt köze ahhoz az egységhez, testi és lelki azonossághoz, amit oly kevés házaspár tapasztalhat meg, s amit tőlünk elrabolt a sziget.

De talán nem is a sziget, inkább az én hiúságom.

Hiába, no, hiú állat az asszony.

Iszonyatos féltékenység kínozott abban az időszakban. Már nagyon megszoktam magam, szépnek is éreztem, azért alakulhatott így. A műfogsorom nem kivehetőre cseréltettem, nagyon sokba került, de így legalább nem kellett azon izgulnom, hogy akármikor a hús után indulhat kifelé a számból. A hajam is fényes volt újra, s remek frizurát találtam, vagy inkább a divat nekem, mintha a kommunizmus áldozataivá vált asszonyok kihullott hajához alakult volna, de ezt így nem mondanám, mert megbántódhatnak sokan, főleg az olyanok, akiknek fogalmuk sincs a szenvedésről. És másban is megváltozott a divat. A fürdőruhában. Sokkal kisebbek lettek a bugyik, s nem illett már láttatni azt, amitől a férjem annak idején teljesen elveszítette az önuralmát, így értse, ahogy mondom. Majdnem tíz évvel azután a januári hajnal után elmentem a kozmetikushoz, s legyantáztattam a lábam. Egészen combtőig. Így már nem volt nyoma a tetvek munkájának, meg is nőtt az önbizalmam. És akkor hatalmába kerített a féltékenység. De annak aztán semmi köze nem volt ahhoz a hányingert okozó érzéshez, amit a sziget után évekig éreztem, a másik nő szaga után kajtatva.

Megöregedtem? Ezzel a kérdéssel kínoztam a férjemet nap nap után. Kellenék-e még valakinek, ha elválnánk? S lestem az arcát. Akkoriban már prosztata problémái voltak, s újra hangosabban vizelt. S bennem lángra lobbant újra a régi vágy. Magamra ugyan nem húzhattam, vagy igen, de több idő kellett volna. Ez nem jutott eszembe. Féltékeny lettem. Leskelődtem utána. Így ismertem meg Ilonkát. Összeütköztem vele az intézettel átellenben. Rögtön tudta, mi bajom van. Nem csoda, hiszen őt is ugyanaz mardosta. Csak éppen fordítva. Az állatorvost képzelte el a felesége karjaiban. Nagyon hamar összebarátkoztunk. Én nyugtatgattam, hogy nem valószínű, amit elképzel, annyi év házasság után már nem. Ő pedig megesküdött, hogy a férjemnek senkije sincs.

A férjemnek nem meséltem erről a barátságról, mert nem tudtam volna magyarázatot adni arra az egyszerű kérdésre, mit kerestem korán reggel az intézettel átellenben. Mert azt, hogy Ilonkával való megismerkedésemről hazugságot kanyarítsak, eszembe se jutott. Nem tudok hazudni, talán emiatt nem is szeretek.

Ilonka hazament Szabadkára és megszerezte az állatorvost. Amikor legközelebb Zágrábba jött, örömmel találkoztam vele, jól esett anyanyelvemen beszélgetni olyasvalakivel, aki a legtöbbet tudta rólam. Mert neki mindent, de értse úgy, ahogy mondom, éppen mindent elmeséltem. Ott ültünk kedvenc helyünkön a Tomislav park lépcsőin, amikor látva nem múló gyötrődésem, féltékenységgel párosuló hódítási próbálkozásaim (nem mintha bárki is meghódítható lenne azzal, ha a válással riogatjuk, azzal kacérkodunk), azt ajánlotta, csináltassak magamnak aranyfogat, arra mindenki bukik, így bizonyosan az én férjem is újra behódol.

Nem tudtam, hogy még szeretett.

Kicsit idegenkedtem az ötlettől, eszembe jutottak a szigeten eltöltött évek, és megvallom más is: az a rengeteg... és annak ellenére, hogy az én rokonaimat nem oda hurcolták, mégis: abszurdnak, visszataszítónak találtam a javaslatot, akárha azokat dicsőíteném, akik miatt kihullottak a fogaim. De Ilonka azt mondta, mindenki ezt csinálja, lecsiszoltatják szemfogukat a nők és aranyból húzatnak rá koronát. Majdnem elájultam az undortól, de vonzott is az ötlet, azt hiszem, nem voltam teljesen magamnál. Csak arra tudtam gondolni, hogy a számban csillogó arany hozzám láncolja ismét a férjem, mint a gyűrű, igen, talán erre gondoltam: a szemfogam lesz újabb jegygyűrűnk.

Talán vérszomjasak a nők, nem?

Vagy csak annyi történt, hogy túl sokat foglalkoztam a testemmel és a lelkemmel, eleinte úgy éreztem, megérdemlem: rengeteg halottat láttam, ötszáznál is többet, s hirtelen koszlott meg rajtam a szépség. Aztán meg már nem tudtam másként érezni. Ez maradt az életemből: hallgattam a férjem, aki Krležával töltött idejéről beszélt, s bár érteni véltem mondatait, követtem a gondolatait, valahogy mégis kevésnek éreztem magam. Máshová tartozott ő és máshová én. Úgy éreztem. Amikor a nagy író eljött hozzánk, a főztömet dicsérte és nem társalgásomat. Vagy ha társalgásomért bókolt, megjegyezte: milyen kár, hogy nem írsz te is. S már el is fordult tőlem, hogy drámatörténeti kérdésekről beszélgessen a férjemmel.

Az aranyfog megoldásnak tűnt.

Szilveszter éjszaka szélesen mosolyogtam a férjemre. Éppen úgy, ahogy két héttel előbb Ilonka tanácsolta. Éreztem, ahogyan a számban feszülő fém versenyt villog a hajamba szórt fényes porral, a ruhakivágásom V alakja mentén ragyogó flitterekkel.

Akár az a másik kurva, megérdemlitek egymást – semmi többet nem mondott a férjem se akkor, se később. Viszont a házasságunknak jót tett a számban végbevitt újítás, újra egymásra találtunk, s bár arra továbbra is ügyelt – amennyire betegsége engedte –, hogy reggeli vizelésének zajait ne ossza meg velem, a testemmel élénken foglalkozott.

Jó évek voltak. Amikor már semmi nem számított, néha kopaszodó fejére illesztettem a kezem, és szerettem. Olyan erősen, ahogyan csak azok szerethetnek, akik sok mindent csináltak végig együtt: háborút, börtönt, kiszolgáltatottságot, nélkülözést. Mondtam is neki, hogy így szeretem. És azért, mert nem hagyott el, fogatlanul, tetvektől rágottan se. És azért, mert tetszett neki az aranyfogam, olyan kéjesen hatott rá.

Hiú állat az asszony, hiába.

Azt mondta akkor, miközben rondán öreg, kopaszodó fején nyugtattam a kezem és szerelmet vallottam neki, hogy azt a kéjt az érdeklődés váltotta ki belőle: kíváncsi volt, milyen lehet egy nőkhöz vonódó nővel. Mert amikor hazajöttem a szigetről, s elfordítottam tőle a szám, elhúztam a fejem, miközben a hajam simogatta, és este már nem úgy engedtem magamhoz, mint azelőtt, eszébe se jutott, hogy szégyenből teszem. Nem látta, de ha látta, akkor se vette észre, hogy megritkult a hajam, nincs fogam, tetvek rágták hajlataimat. Szeretett. Viszont azt gondolta, én annyira hozzászoktam a szigeten a női öleléshez, hogy már nincs ínyemre az ő közeledése. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, ami – saját kínzó képzeletem árán tudom – lehetetlenség, ez volt köztünk az a fehér sáv, hideg tartomány. Viszont sokszor látott engem Ilonka társaságában, s nem tudta mire vélni (vagy nagyon is), hogy nem beszélek erről a barátságról, nem hozom szóba azt, hogy az egyik munkatársával barátkozom. De még akkor is hessegette. Egészen addig, míg meg nem látott bennünket a Tomislav park lépcsőin, egészen közelbújva egymáshoz, ahogyan Ilonka szájában matatok: megérintettem az ő aranyfogát, mert Ilonka, látva elborzadásom, azt hitte, az anyagtól idegenkedem, és erősködött, érintsem meg.

Ott álltunk, ő már egészen közel a halálhoz, s együtt töltött egész életünk után kiderült, hogy távolabb nem élhettünk volna egymástól. És nincs másik életünk. Erre gondoltam, s elrémültem.

Te mocskos, perverz állat! – ezt mondtam neki akkor. És iszonyú fájdalmat éreztem. Mert igaz, hogy soha nem mondtam el neki, de csak róla hittem, hogy megérthette volna a szigeten töltött évek alatt néha megtörténő gyöngédségeket, a nyüszítő állatot az asszonyokban. A férgektől nehéz testük szárnyalását.

És nincs tovább. Csak az a fehér sáv.