Sáfrány Attila

A nevetés mögött

I.

Az újabb divat szerint az ilyesmiről humorosan szokás írni. A fonákságait felnagyítva, az igenbe egy malíciózus történet kimondatlan nemjét csomagolva, egyszerre állítva és megcáfolva. Elmúlt már a nagy szavak, a fogadkozások és az esküvések ideje. Az idea az álom szinonímája lett, elvekben hinni és mindvégig kitartani mellettük, hasonló történet, mint este elaludni és hajnaltájt egy rémálomból felocsúdni. A rémálomból felocsúdni esete allegóriája lett annak a manapság mindennapos történetnek, amelyben az esendő ember egy szép napon rájön: ebben a világban többé már nem érdemes elvekben hinni, és mind bolond, aki a sötét vallásos elképzelések labirintusában elvesző múlt ezen cselekvésrendjétől nem tud szabadulni.

Akik továbbra is makacsul kitartanak az ideák mellett, azok nevet adtak ennek a kornak: kali-yugának, sötét korszaknak, az értékek napfogyatkozása időciklusának, a végső napok színielőadása utolsó felvonásnak látják azt. Akik már megcsömörlöttek az értékkövetésben rejlő keserűtől, azok valószínűleg a kézlegyintést is sajnálják rá kommentár gyanánt. Én legalábbis, félig-meddig (a fönti kontextusban csupán félig-meddig) a másik oldalról, ilyennek képzelem el a hiteles értéktagadót. (Aki azonnyomban prédikációba kezd, hogy ez a modern kor kívánsága, az érettség próbaköve, s jön a többivel, a már jól ismert szöveggel, az máris önmaga karikatúrájává válva tette nevetségessé a képviselni kívánt nihilista álláspontot. Szerintem.)

Nem vagyok nihilista. Gyanítom, sokan mégis annak néznének a ritka pillanatoknak a nevetése miatt. Amiatt a nevetés miatt, amely csak látszólag szól a külvilághoz, igazából befelé néz és önmagán, egóján (vagyis önzéslényén) kacag. A szemünkben ilyenkor a szellem ellenállhatatlan erejével fölvillanó sötétség, az űrnek, a semminek ez a „fénye” az emberül gondolkodónak fölöttébb ijesztő tud lenni. Külsőleg nézve ugyanaz a kaotikus sötétség ez, amelyet a kárörvendező szemében pillanthatunk meg. Az is legalább ennyire félelmetes: létezőségünknek, egyszeri emberségünknek. Mert ott van benne a semmi, a nihil, az a nevet kapott megnevezhetetlen, amit mi, mint létezők, és mint élők, nemlétezésnek és halálnak kereszteltünk el.

Igaz, egészen másmilyen az a semmi, ami a kárörömben, s az, ami az egón győzedelmeskedő örömben lakozik. Mindössze a viszonyítási pontjaik azonosak, innen a köztük lévő külsőleges hasonlóság: mindkettő befelé néző, énre vonatkozó nevetés. Csakhogy diametrálisan eltérő az én és a semmi kapcsolata a kétféle nevetésen belül: amíg a kárörömben az egó dagadt kövérre hízik az embertárs, a másik, a rivális egó szerencsétlenségén örvendezve, addig a leleplezés öröme épp a saját egó fogyatkozása, pillanatnyi megsemmisülése miatt érzett gáttalan fölszabadultság. Amíg a káröröm az egó világfaló szétterpeszkedése, amelyben a megsemmisülés anyagának számít minden rajta kívüli, ezek közül is elsősorban a kárörvendezés kiszemelt áldozata, addig a leleplezés örömében épp az egó az, ami megsemmisül, mégha csak pillanatnyilag, a hamarosan bekövetkező feltámadásáig is.

Itt ül az asztalomon, aki úgy tud nevetni, hogy belőle ott belül, az énnek hitt indulatgabalyból eközben semmi sem marad. És folyamatosan ezt teszi: szakadatlan röhög, szélesre tárt vigyorral hunyorog, de az is lehet, hogy kacsingat rám: ő, aki a nevetésében elveszve már nem lehet ő. Ő, akiről nem tudhatom, hogy kicsoda is valójában, idetelepedett az asztalom sarkára, rögvest, ahogy elkezdtem szőni ezt a szöveget, s azóta mást sem tesz, csak nevet. Hevenyészett öltözékéből kibúvó hatalmas pocakja és lelógó mellei csak úgy rengenek a kacagástól. A redőzötten alábukó szerzetesi ruháját figyelve úgy ítélem meg, hogy nem lótuszülésben ül (hogy is lehetne úgy jóízűen hahotázni), habár a dereka egyenesen kifeszített, akár az íjhúr. (Attól tartok ez sem meditácóra való felkészültségének a jele, pusztán a nagyhasúak szokásos testtartása.) Egyébként kopasz, tompa orrú, hatalmas, lelógó füllel ékeskedik, fogatlan és nagyszájú. (Vagy csak széles vigyorú.) Természetesen ő csak egy szobor, egy ócska gipsszobor. Azt hiszem a jövő buddháját, Maytreját ábrázolja.

Stílusosan hozzáillő volt az ára is, olyan olcsón hozzájutottam, hogy az még nekem, három hónapja fizetést nem látott munkásembernek is nevetségesnek tűnt. Egyébként ekkor kezdődött a történet is: a vértelen forradalom, s abban a magam kis meséje. A tünetekben felismerhető, állandóan ismétlődő lényegi vonások alapján sorolom a mi üzemi rendszerváltásunkat a vértelen forradalmak közé. Természetesen a kezdetek is tipikusak voltak: elégedetlenség (a fizetések elmaradása és a gyár szemmel látható lepusztulása miatt), a feszültség felgyülemlése, majd egy csoport vezetésével a munkások változást célzó önszerveződése, amelyet a vezetés intoleráns, módszerekben nem válogató ellenállása követett. Ekkor, még a felfüggesztésem előtt, mentem Topolyára, hogy fénymásoltassam a gyár alapszabályzatát. Gondolom a helyzet behatóbb ismerete nélkül is teljesen érthető, hogy (az az énnek hitt indulatgabaly) telve volt bennem a sötét, nyomasztó érzelmek foszlányaival: a célzottan felém irányuló harag, sértettség, gyűlölet, gúny, elvárás, remény, félelem, szorongás és a többi súlyos érzés emlékképeivel. A fénymásolásóban árúsított csecsebecsék között pillantottam meg a Maytreja szobrot, s rögtön megvettem. Már hazafelé jövet éreztem a megkönnyebbülést. A szobámba lépve rögtön a televízióra tettem, a helyre, ahonnan az egész belteret szemmel tarthatja és uralhatja szűnni nem akaró szoborkacajával. Mintha elvágtak volna, az egyik pillanatról a másikra nyomtalanul elpárologtak belőlem az előbbi napok zavaros emlékképei.

II.

Ez volt akkor, de most újból kilátástalan helyzetbe, egy sötét verembe zuhantam: saját magam semmijébe vesztem. A Maytreya mosolya helyetti semmiből a megoldhatatlannak tűnő gondok semmijébe: az ellentétes nihilbe. Öröm-oka lettem a kárörvendezőknek. Napok óta nihil vagyok: kezdenek agyonnyomni a vélt és valós problémák, s már nagyon régen mosolyogtam. Az utóbbi napok történései ezek. A szőni kezdett mese, a gyári történések meséje az írás elkezdése és a mostani befejezése között eltelt időszakban már sok mindennel bővült. Azóta már szakszervezeti vezető lettem. A mese folytatódik, történnek a dolgok, én azonban már nem akarom befejezni az elkezdett mesét. Nem akarok az arany alapokról sem szövegelni. De miközben lemondtam a magam mesejogáról a sok-sok mese között, eközben rájöttem, hogy lehet, mégis van egy bármikor végső menedékként szolgáló életbölcsesség a tarsolyomban. Hosszú idő után újból a számítógépemhez ültem, s kénytelen-kelletlen rá kellett vetnem a pillantásom a Maytreya szoborra is, aki azóta, amióta a gondjaimban elmerültem, természetesen megállás nélkül rajtam nevet. Ránézve, hosszú napok után most először, én is magamon. Ez lenne az én kis üzenetem: bármikor tudj nevetni magadon. Mert nem elég azt mondanom – az utóbbi napok történései is erről győztek meg –, hogy mindig, bármely helyzetben a lelkiismereted szerint cselekedj. Csak akkor vállalhatod ezt az ajánlott utat, ha rendelkezel az élet súlyát megsemmisítő képességgel: a nevetéssel. Mindenekelőtt a magadon való nevetés képességével. Különben nem hogy a földbe, egyenesen a pokol legmélyebb bugyrába fognak döngölni a gondoknak hitt semmiségek.