Sava Babić

Esszényi kis üvegcse

Leteszem és várok. Miután elolvastam Kőszegi Lajos könyvét, éreztem, hogy le kell fordítanom. Egyazon ösvényen haladunk: Hamvas, Szabó Lajos, Nietzsche... A birtokába kerített tudást valóban rövid jegyzetekké erjesztette. Érződik mégis az oda vezető út hosszúsága, és a meglelt kifejezésmód határozottsága. Rövid mondatok. Kőszegi végérvényesen legyőzte magában a nagyralátástól való félelmet: csak az értelmére érdemes odafigyelni, hiába hosszú, komplikált, nehezen érthető a mondat; csak a vastag könyvek képesek világunk súlyát és terhét magukban hordozni.

Miután Kőszegi Lajost megismertük, és párszor el is társalogtunk vele, felismertük, hogy minden egyes gondolatát tulajdon egyéniségével hitelesíti. Nem tapasztalunk különbséget az általa mondottak és az általa megéltek között. Ha azt írja: égbolt, akkor égboltot kell érteni alatta; ha azt írja, méreg – hát akkor bürökfőzetet. Nem pusztán felelősségről van így szó, hanem megnyugtató harmóniáról, bármi legyen is a végkifejlet. Lehetséges tehát élesen ítélni a valóságot, nem veszíteni eszünket a felismerés rettenetében, mi több, ép elméjű maradni.

Kőszegi mondatokat, gondolatokat, sőt szavakat kínál. Azoknak, akiknek erre van szükségük. Nem tartja sokra saját szerzői hozzájárulását, csak úgy mellékesen jelzi, hát épp neki adatott meg mindezt lejegyeznie. Más is megtehette volna, ő pedig mást is lejegyezhetett volna.

Csak legyen kivel beszélgetnie?

Nem retorikai fordulat ez a kérdés, olvasó, jelentkezz!

A világot nem magyarázni kell, ne fabrikáljunk elméleteket; a cél: élni és az életben teljesen megmerülni; nem az a lényeg, hogy elsüllyedtünk-e benne, avagy a felszínén maradtunk, hanem csak a remélhető következmény, a tett maga.

No és az ellentmondások?

Elegendő a szerző néhány mondatát kiemelni, ahhoz hogy azonnal láthatóvá váljék: teli a világ ellentmondásokkal, amint az ember is, ír avagy sem; ha a gondolat mélyenszántó, ha arra törekszik, hogy ne csupán egy szeletét, de az egész világot foglalja magába – ellentmondásosnak kell lennie. Ám ha őszinte az íróember, nem játszik az ellentmondásokkal, a paradoxonokkal, azokat szomorúan vallja be.

Kivártam. A legkönnyebb és a legkényelmesebb: olvasás után kezdeni a fordításhoz. Csakhogy más, halaszthatatlan dolgom is akad, ami csak rám vár; aminek csak én vagyok képes a végére járni. Igaz, határidő nem köt, csakhogy nem is kell, hogy kössön, én az időmet magamtól is beosztom. De még aznap, mikor Esterházy Péter Harmonia caelestisének utolsó oldalához, egy egész esztendőnyi munka, majdhogynem ezer oldal végére értem, mintha kiérdemelt jutalmamat vettem volna birtokba, úgy láttam hozzá Kőszegi fordításához. Nem kis örömömre.

A ribasevinai lakókocsiban az egyik magyarral alighogy berekesztem a társalgást, kezdem (folytatom) máris egy másikkal. És mintha nem is magyarok volnának; mindketten az emberiséghez tartoznak. Ha összehívnám a falubeli parasztokat, s felolvasnék nekik, azt hiszem, könnyen megértenék őket. Lehet, hogy a gondolkodó Kőszegi hozzájuk még közelebbi, szinte testközeli volna. Meg sem értenék, hogy magyar, és hogy ezek a gondolatok csak fordítások. Mintha valaki közülünk, a mi sorsunkról szólna.

A fordító teljes mértékben a szerző hullámhosszán. Alig két-három helyen okoz neki némi fejfájást, hogy melyik megoldást is alkalmazza, ugyanazt akarta-e mondani a szerző, nem szenved-e közvetlen közlésmódja csorbát...? Minden más világos, derült, kékség apró, fehér felhőkkel.

Csak akkor igazi alkotó valaki, ha van mersze magát rövid mondatokkal kifejezni.

Kőszegi könyvében talán egyetlen szokatlan szót sem találunk (lehet, hogy lesz, akinek egy-egy terminus szokatlannak tűnik, de Hamvas, Szabó L. és Nietzsche ismerői számára egy sem...), egyetlen könyvszó sem fordul elő; az ember magamagával folytat párbeszédet, a felebarátjával, egyszerű szavakkal szól, amelyek csak a mondandó lényegére szorítkoznak, hangot adnak élményeinek a külső és a belső világról, és nem úgy szólal meg, mint valami senki által meg nem értett, teli torokból ordítozó vértanú. Egy ember beszél. Ezért könnyű aztán fordítani is.

Íme, néhány kiragadott mondat:

Mindeki szeretne egy kicsiny halhatatlanságot.

A szabad akarat akkor halt meg, amikor a tízparancsolatnak ellenállt.

Amit tudok, akkor is volt, amikor nem tudtam.

Minden jó könyv, akár a simogató kéz, meghosszabbítja életünket.

Képességeim fogynak: már nem tudok senkit követni.

A fájdalom érzetét azért kaptuk, hogy ne okozzunk fájdalmat.

Nem az a borzasztó, hogy nincsenek utak, hanem az, hogy senki sem keresi az övét.

Olyan volt ez a század, amilyenek mi vagyunk.

Követtünk a furcsa lábnyomokat, amelyekről kiderült, hogy a miéink.

Megbocsátani mindazoknak, akik könyvet írtak.

Álmodni és mindent átvinni az ébredésbe.

Mert az embertelenség akkor kezdődik, amikor az ember valamit elfelejt. Elfelejti azt, hogy ember.

Amiről nem lehet beszélni, arról írni kell.

Sohasem a kéziratot nyomtatják ki, mindig valami mást.

Önálló kötete, a Ne légy távol! szerb nyelvű változatának fordítása nem teljes. Az első és a harmadik ciklusból egy lett (a szerző engedélyével: válassz, amit akarsz, hagyj ki, amit jónak látsz, sorold át a részeket tetszésed szerint...!), míg a második teljes egészében bekerült. Remélem, nem károsítottam meg ezzel a szerzőt.

De ki is Kőszegi Lajos? Kértem tőle egy önéletrajzi kisesszét. Ha közben megérkezik, nem vagyok benne biztos, hogy ez történik, csatolni fogom.

Szóval:

A szerző Veszprémben él, a Dunántúlon. Pillanatnyilag a szép város még szebb színházának művészeti titkára. Építész? Filozófus? Gondolkodó? Író? Esszéista? Nem tudom. Meglehet, ő sem.

A lefordított kötet mellett megjelent még egy könyve, a Gyémántfűrész-szútra, Veszprém, 2000. Szintén esszék (Hamvas, Szabó, Nietzsche; Böhme, Descartes, Leibniz; meg az írók: Tagore, Jókai, Cholnoky Viktor; és a többi téma; a leghosszabb szöveg Nietzschéről szól, majd ismét pár rövidebb, de jól leszűrt, sokat sejtető, eleven esszéisztikus jegyzet, mások ismét csak Nietzschéről!), ezért mélyen szántó és ,,tudománytalan” írások gondolkodókról, írókról, művekről és az egyéni felelősségről. Ezt a könyvet is le kell fordítani.

Kőszegi azt mondja, most nem ír, nem tudja mikor ír majd megint, hogy fog-e még egyáltalán...

Felnőtt a lánya az első házasságból; nyomatékkal közli: megtalálta az igazi nőt, éppen szerelmes.

Bizalmas a megszólítás. Ha a szerző papírra vetett gondolata bizalmasan szólítja meg olvasóját, a kör bezárul. Szükség semmiféle utólagos magyarázatra nincsen. A párbeszéd kezdetét vette, és tart azóta is. Az izgalmat felváltja a kíváncsiság. Kar karba öltve, egyelőre csak kettesben haladunk.

Rudašеvina, 2001. augusztus 14.

Fordította B. I.