Tolnai Ottó

Az indigó indusok

avagy édesapám un. könyvtára

Nun aber sind zu Indiern

Die Männer gegangen...

Hölderlin

Azonnal gyere kisfiam, mondta túlvilági hangon édesanyám, már földig ér apád szakálla. Így is alig csoszog, rá rálép, még majd úgy üti agyon magát. Ha rálép, úgy néz ki, mintha valaki szakállánál fogva verné a fejét a földhöz... Megyek, mondtam megszakítva, megyek édesanyám, mondtam Pestről, Leáéktól, a Lónyayból telefonálva: holnap a határról beugrunk hozzátok.

Úgy is volt, Horgosnál Ó-Kanizsa felé fordultunk.

Előbb ollóval próbálkoztam, de hát csak egy rossz nagyolló volt a háznál, amivel még a cejget, a sárgavásznat (gatyának, zsebnek, kapcának), a lámpabelet, meg a sevrót, a szattyánt vágtuk a boltban. Már az ollóval kivéreztem szegényt. Édesanyám sokáig nem találta a timsókristályt, mind összevéreztem magam, mire előkerült. Közelebb húztam a sámlit és tartottam a timsókristályt. Szerettem tartani a timsókristályt. A seben. Ha most hirtelen valaki rám kérdezne, mit szeretsz legjobban a világon, nincs kizárva, azt felelném: tartani a timsókristályt A seben. Ezt az ollót is régen köszörülte már a Schleiher, mondtam. Öt éve halt meg, mondta apám. Már senki sem él akkor abban a kis utcában, gondoltam: Tihamér, Koncz Pista, Radács bácsi, a zeneiskola igazgatója, aki ifjú korában sétahajón muzsikált az Adrián, a Földközi tengeren (napokig horgonyoztak a Cot d'Azur előtt), az Almási cukrász, aki egy ideig még tovább gyártotta a Longha cég messze híres marcipánját, Klavinka, a fodrász, a kéményseprő, akinek már a nevét is elfelejtettem, pedig a lánya húgom barátnője volt, az egyik Ugrinov, Ružo édesapjának testvére, Kojić Nikola, aki hol párttitkár hol városelnök volt – mindenki meghalt... Új köszörűs meg nincsen. Aztán jó bepamacsoltam, jó, hogy a vér teljesen elvegyüljön, eltűnjön olyannyira, hogy a habot ne fesse émelygős rózsaszínre. Sokáig pamacsoltam a száját, nehogy mondani találjon még valamit a Schleiher késesről, sok gyerekének, barátaimnak sorsáról, semmi többet a kis, Körösre kifutó, görbe utcáról, amelyben már nem él senki.

A bátyád, jegyezte meg édesanyám, ilyenkor előbb mindig elszívott egy cigarettát, s csak aztán kezdett munkához. Tudod anyukám, hogy én se nem borotválkozom, se nem dohányozom, mondtam ingerülten és átmentem a vadász szobába.

A vadász szoba már teljesen ki volt fosztva. Mindent elajándékoztak, eladogattak, mindent széthordtak testvéreim. Mennyire megörültem volna most, ha a grófnő kis, gravírozott puskája ott lógott volna a fogason, ahol egykor öt-hat drága fegyver is lógott, szép tokokban avagy csupaszlilán csillogva. De már azt is rég eladták. Igaz, felkínálták, egyszer azt mondta apám, a grófnő puskája pedig a tiéd lesz kisfiam, de én ingadoztam, valami olyasmit mondtam, hogy nem szívesen viszek lőfegyvert a házba – a Homokvárba. Később, amikor már én is mesterem (Koncz István) szavajárását kezdtem ismételgetni, mármint hogy a házam – a Homokvár –: az én váram, megbántam, hogy nem fogadtam el a grófnő kis puskáját. Hiszen, ha vár, akkor azt védelmezni is kell majd minden bizonnyal... És különben is, neki, mármint mesteremnek volt egy Berettája, hát igen, még verset is írt hozzá. A Berettához. Igaz, olykor rettegtem, különösen édesanyja halála után, hogy öngyilkos lesz. Érdekes, nem is tudom, mi lett a sorsa a Berettának, azt is Ibolya örökölte? És a vára immár mégis üres. Üres az egész kis, görbe utca. Sokszor rettegtünk a martalócoktól, s olyankor, hol a partfist állítottam az ágyam mellé, hol a bumerángot csúsztattam a párnám alá. Ha most visszakerülne valamiféleképpen hozzánk a grófnő kis puskája, többé tán sosem venném le a vállamról. Vele is aludnék, ugyanis mind valóságosabbá vált a grófnő számomra, akár még az arcképét is megfesthettem volna, megírhattam volna életrajzát, meg, ahogyan hirtelen ég felé emeli puskáját, hogy ledurrantsa a felröppenő foglyot, fácánkakast. De azért kúpászkodtam még a szobában, hogy múljon az idő. Végül is csak egy különböző nagyságú sörétekkel teli, fél literes dunsztosüveget (anyám öntögethette egybe az össz sörétet, ami maradt: egy nagy vadászkarrier után), meg egy kis, fordított alumínium kupára aplikált bronzemberkét találtam még az egyik fiókban.

Annyira primitív volt, annyiszor újraönthették, hogy immár úgy nézett ki, akár egy igazi ásatási lelet, mármint a kupára aplikált, babérkoszorút emelő emberke. Nem írt semmit a talapzaton. Magamhoz vettem a söréttel teli üveget és a bonzemberkét is.

Ez micsoda, kérdeztem visszaérkezve a konyhába, édesapám elé helyezve a bronzemberkét. Agyaggalamb lövészeten nyertem, mondta felszakítva száján a vastag habréteget, érdektelenül pillantva a babérkoszorút nyújtó emberkére. Hol? kérdeztem. Már nem emlékszem, mondta. Nem Moholon? szólt közbe édesanyám. Nem tudom, de lehet, igazad van, tényleg Moholon, mondta elmélázva. Kissé beljebb löktem a tárgytalanná vált, hadonászó emberkét. Meg is inogott, kis híján eldőlt. De még sikerült idejében utánakapnom. Azért majd magammal viszem, gondoltam, azt fogom mondani, valami komoly költői versenyen nyertem. És ha kérdezik, hol? azt fogom válaszolni: Moholon! Hiszen Moholról mindenütt tudnak a világban. A sörétek felől nem faggattam, ugyanis körülbelül láttam melyikekkel lőtte a fürjet, a balkáni gerlét, melyikkel a nyulat, a fácánt, melyikkel a rókát, a farkast, melyikekkel az őzet, a szarvast, melyikkel a vadkant, a medvét...

A hab kissé már megkötött, félve kémleltem átszivárgott-e rajta a vér. Előbb a használt zsilettekkel próbálkoztam. Gondoltam, az új zsilettet, amit édesanyám éppen előhozott, ünnepélyesen a viaszosvászonra helyezett, utoljára hagyom. Három használt zsilett volt kikészítve. És ahogy édesanyám mondta, a vadonatúj negyedik. A másodikkal ismét sikerült kivéreznem szegényt. Megint csak hosszan üldögéltem a timsókristályt nyomogatva. Új timsót kellene venni, ez már lassan elfogy, mondtam. Bátyádnak nem volt rá szüksége, jegyezte meg anyám, duncgumival átkötött imakönyveit rakosgatva. Egyszer sem vágta meg apádat.

Megint eltökéltem, saját borbélykoffert szerzek, rendezek be, öklömnyi timsókristállyal. Különben is rég szerettem volna hozzájutni valamelyik helyi borbély szerszámaihoz. A Lengyel Feri bácsi borbélyszékeit állítólag az Agbaba Boro vásárolta meg. Kivitte őket Párizsba. Párizsban én jártam Borónál, emlékszem, sok portót ittunk, régiségeket is mutogatott, sok ókanizsai régiséget, fakó gobelineket, némelyikre még emlékeztem, hol, melyik ház, melyik falán álltak az elmúlt században (jó volt újralátni például a Meggyesiné gobelinjeit (Meggyesiné volt az egyik legszebb asszony városkánkban és állítólag a filmes Korda rokona volt, a Korda küldte neki a bundákat, talán azokat a gobelineket is), jeleztem már máshol, mennyire imádom a szinte teljesen kifakult, molyok által újraírt gobelineket, mutogatott régi üvegtányérokat, talán közöttük volt az az üvegtányér is, amely Kosztolányit kis gyümölcsös csendéletének megírására ihlette (amelyen különös mód, erre tudós elemzői nem figyeltek még fel, alma nem szerepel, tehát Kosztolányi még nem tudott Cézanné forradalmáról, jóllehet amikor Rilkével készült találkozni Párizsban, Rilke már megírta első leveleit Clarának Cézenne-ról, és hát Fülep is tudósított volt róla a magyar lapokban), lámpákat, egy szép virágosládát (nekem is van egy szép virágosládám járásszéli tanyánkon), de mondom, akárhogy is próbálom felidézni Boro párizsi lakását, Lengyel Feri bácsi borbélyszékeire nem emlékszem. Akkorra már biztosan drágán tovább adta őket valamelyik párizsi szalonnak, múzeumnak. Különös élmény lesz, ha majd a párizsi múzeumokban kanizsai holmikra, képekre ismerek, hiszen nem sok idő kell már, s ezt Boro rég megsejtette, hogy divatba jöjjenek a teljesen ismeretlen, objektíve nem is túlságosan értékes, távoli provinciák mesterei, akiknek semmilyen plusz művészi akarásaik nem voltak, csak mesterek voltak, igazi kismesterek... Már az új zsilettel dolgoztam, amikor anyám az asztal sarkára helyezett egy kifacsart fél citromot. Arcvíz helyett ezzel dörzsöld be, mondta. Jó, mondtam, s a citromért nyúltam, bedörzsöltem madárfejét, ahogy barátom mondta, szép madárfejét, ám akárha már nem is az arcát, nem is a bőrét, hanem csupán a koponyáját, szép madárkoponyáját dörzsöltem volna. Apám sziszegett. Anyám azt mondta, jó ha sziszeg. Lapátra söpörte szakállát. Mint a döglött kutya szőre, mondta. Talán még kávét sem ittunk és már rohantunk is Palicsfürdőre.

A Slajcnál elfordulunk a Tiszától. Ez számomra mindig a legfájóbb pillanat. Akárha a vízből, a virágzó folyóból cibálna ki valaki, onnan, ahol gyerekkoromban a fenéken óriás mamutcsontokkal szeretkeztünk, cibálna ki, s zavarna vesszővel a kezében, anyaszült meztelen neki a világnak. Éppen ezért gyakran tettem úgy a téglagyárat elhagyva, most is úgy tettem, mintha valami foglalatosságom akadna, hát igen, most a véres tenyerembe bámultam, s nem vetettem pillantást, még azt az egyet sem, amennyire valójában az időből tellett volna, a folyó párolgó testére. Aztán, áthaladva a síneken, tehát nem Horgos, hanem Kishomok irányába indulva, azonnal megszűnt létezni a folyó, valami más, a folyóéval azonos erejű delejesség rántott magához: balról a szik ezüstje, jobbról pedig a királyhalmok.

Évről-évre mind fontosabbak lettek számomra itt balról, Kishomok előtt ezek a halmok. Szeretem, ahogy évszakonként változnak, jóllehet lényegében változatlanok, még akkor is, ha az emberek már évszázadok-évezredek óta kitartóan próbálják beszántani őket. Úgy festenek, mint a félig megnyírt gyerekek kobakjai, fenn mindig akad egy-egy csenevész fa, bokor, a szántóföldtől elütő zöld sáv. Ha olykor hazajön, Nagy József barátom is mindig lefényképezi őket, komoly anyaga gyűlhetett már össze az elmúlt évtizedekben (hazarepül Párizsból, lefényképezi a három dombot, és már repül is vissza Párizsba, Tokióba, New Yorkba – amikor ezt a fejezetet tisztázom, éppen New Yorkban vendégszerepelnek a Virrasztókkal, tegnap jelentkezett vezető színésze, Bütyök, adjam meg neki Kállai telefonszámát, mondtam, Kállai nem New Yorkban, Clevelandban él, a lánya, akinek egy néger, miközben megerőszakolta, leharapta mellbimbóját, talán New Yorkban él, de az ő száma nincs meg nekem, nem is kommunikáltunk, emlékszem míg a clevelandi templomban beszéltem, bejött, belehallgatott a szövegemben, de valami számomra érdektelen kérdésre próbáltam éppen mellébeszélni, s ahogy őt megpillantottam, még jobban belegabalyodtam a szavaimba, sehogyan sem tudtam, mert tudtam volna, mert szerettem volna, mondani, üzenni neki valamit, valami szépet, igazat a furcsa népség feje fölött, talán éppen a párolgó, virágzó folyóról, a szik ezüstreszelékéről, a királyhalmokról, amelyek szépek, akár egy nő mellei), éppen ezt az állandóságuk felszínén történő szép változást, s a múltra felénk tán leginkább utaló monumentalitásukat dokumentálja József kitartóan, netán egyszer maguktól megmutatják titkukat. Ahogyan valójában mutatják is, szépen olvashatóak, csak éppen nem fordíthatóak le a régészet, a történelem, a politika, de a művészet nyelvére sem, talán még éppen a művészet nyelvének állnak leginkább ellen, s ez az ami nekem annyira jól esik, hiszen én sosem is foglalatoskodtam ilyesmivel, mármint hogy lefordítsam (feltúrjam) a három halmot, hat éves koromban egyszer felhajtottam az egyikre a birkákat, mert a göröngyös szántás közepén éppen isteni, harsány fű serkent rajtuk, de a föld alól váratlanul előbújó gazda elkergetett a kutyáival, azóta egyszer sem közelítettem meg őket, még annyira sem, mint József, ám akármilyen lapos pillantást vetek is feléjük, mind laposabbak a pillantásaim, mind laposabbak úgy általában, ezek a halmok mindig megnyugtatnak, megemelnek, s még az sem zavar, sőt, hogy valamelyik hatökör elöljáró éppen közöttük jelölte ki a szeméttelep helyét, ahol a lecsupaszított, kiégett autókarosszériákból, rongysátrakból előtűnő pucér, mocskos gyerekek virtuózmód csúzlival lövik a nyüzsgő, cincogó, vonyító patkányokat. Különös, a szeméttelepre többször bemerészkedtem. Sosem is vadabb autonómiát.

Kanizsa nagymonográfiájának egyik lábjegyzetében akadtam az alábbi néhány mondatra. Halmoknak nevezzük azokat az objektumokat, amelyek állandóan a szemünk előtt vannak, és eredetükről mégsem tudunk érdemlegeset mondani. Majd a lábjegyzetíró arról beszél, hogy a halmok keletkezési idejét csak egy nagyon szélesre fogott periódusba helyezhetjük. Ez a periódus két és félezer évet foglal magába, kezdete a rézkorba nyúlik, a vége a népvándorlásra tehető.

Elhagyva Kispiacot, bátyám tanyáját, ő is oda vágyott, haza, az ő tanyája mindössze száz méterre volt az egyik dombtól, majdhogynem az ő földjén volt, a korházban is még arról mesélt, nyugdíjba megy, bárányokat, szamarat vesz (s másnap szétdurrant a szíve), Kispiacon keresztül kihajtunk a nemzetközi útra, s Hajdújáráson át vissza robogunk Palicsfürdőre.

Otthon, azonnal a fürdőszobába megyek. Tusolás közben, a kádból, Schuster úrék cseresznyefájának hegyét látom, amint mongol hordaként, éppen a seregélyek ostromolják, ki kellene ugranom, így meztelen elzavarni őket, hiszen ők, Schuster úrék, szegények már tehetetlenek, de aztán maguktól is tovább lebbennek, majd Schuster úrék kéményeit tanulmányozom, azt, hányszor kellett nekik az elmúlt évszázadban meghosszabbítani őket, valami új formát, szobrászati alkotást, monumentális oszlopokat képezve így.

Felveszem házikabátomat és a disznóbőr táskával, a fekete hátizsákkal, a román (kínai?) szatyorral, valamint a vulkánfiberrel (akárhová induljunk is, mindig első dolgom, hogy a csomagtartóba vigyem őket, még akkor is, ha nincsenek degeszre tömve, ha mondjuk, a vulkánfiberben csupán kis Bonnard mappám van éppen, mert az mindig benne van, ahogyan a disznóbőr táskában is mindig benne Kosztolányi fekete kötete, a Prózák) visszavonulok a szobámba. Kipakolom az új szerzeményeket, könyveket, folyóiratokat, kéziratokat, tárgyakat (Pesten lomtalanított régi, vásott bélyegberakók, amelyek fájóan üresek, de ha kitartóan lapozod őket, mindig lelsz bennük legalább egy árva, s árvaságában immár hihetetlenül felértékelődő bélyeget). Kiürítem a zsebeimet. Próbálom rendbe rakni az asztalomat. Rembrandt bekeretezett Márványkagylója előtt igazítok a valós márványkagylón.

És szinte ünnepélyesen: a Pallas nagylexikon elé helyezem az agyaggalamb lövészeten nyert, babérkoszorúval hadonászó emberkét. Próbálok minél előbb asztalomhoz ülni.  

Azon kapom magam, egy félbehagyott kéziratot, valójában a Regény Misu és társai egyik (a Polgár Baba, a Tigristincs, a Fájkiskösség és A pompeji filatelista mellett) központi fejezetét, a Bűn Kamillát sillabizálom, látom Kosztolányi ÁBC-jéből még kiírtam egy az Édes Anná-ra vonatkozó passzust (Édes Anna neve is ilyen hallucináció...), noha éppen az a problémám, azért nem tudom bevégezni könyvemet, mert a Bűn Kamilla éppen hogy nem hallucináció, valós név, egy ismert szabadkai jogásznő valós neve (persze, ami nem jelenti azt, hogy Kosztolányi keresztapasága kizárt lenne), akinek jól menő panziója

R E G I N A

van a Szpliti sétányon, a Kosztolányi villával szemben, tehát semmiféleképpen nem nevezhetem azt a panziót Kosztolányi névvarázslatán (illetve a fehértemplomi gyilkosságról írt zseniális, talán legzseniálisabb kis jegyzetén, valamint Camus Idegen-jén és Félreértés-én keresztül): Róla elnevezett panziónak – kivéve, ha Ő, mármint Bűn Kamilla, engedélyezné, de még mindig nem sikerült utat találnom hozzá, csak egyetlen egyszer láttam, az új városházán, amikor a kihágási bíró ajtaja előtt üldögéltünk Jutkával, az pedig valóban nem volt egy ideális alkalom, hogy hozzá lépjek és megkérjem adjon nekem szabad kezet nevét illetően...

És akkor, már szétrendezve a dolgokat, már-már munkához látva (ismét elhatározva, valamelyik komoly jogászhoz fordulok jogi tanácsért a jogásznő nevével, panziójával kapcsolatban született fejezet ügyében), amikor tekintetem megakad a román (illetve kínai) szatyron.

Felugrom. Örömömben? Ijedtségemben? Ugyanis román (kínai) szatyor sosem is szerepelt mozgó alkémikusi műhelyemben, konfúz bagázsomban.

Az történt, amiről közben, minden bizonnyal nem véletlen, teljesen megfeledkeztem, hogy a borotválkozás után, közvetlen az indulás előtt, talán hogy megköszönje vesződésemet, s látván vadásszobai kúpászkodásom sovány eredményét (egy üveg sörét, a babérkoszorút nyújtó bronzemberke) édesapám a kredenc felé mutatva, váratlanul azt mondta:

Kisfiam elviheted a könyvtáramat.

Nem volt időm meglepődni, elhárítani ajánlatát, ugyanis édesanyám már hozta is, adta is, már pakolta is a nagy, csörgő román (kínai) szatyrot, amelytől különben viszolygok, kiütést kapok, örülve, hogy végre hely szabadul fel a kredencben. Ahogyan a XX. század második felének egyik meghatározója a román (kínai) szatyor, úgy volt meghatározója a két világháború közötti világunknak a kredenc...

A sarkán állt az OPATIJA feliratú nagy tengeri kagyló – ami szőrén-szálán eltűnt (de talán éppen Cézanne Fekete órás csendéletének köszönve, nekem mégis sikerült visszaszereznem, vissza olyannyira, hogy egyik regényem címéül is szolgál immár, tehát vagina-voltát a legmagasabb szinten igazolta vissza ez a különben magángyűjteményben lévő kép), benn a keskeny üvegcsíkokkal zárt sarokrészben zsúfolódott néhány szentes könyvvel, halinakötésű Szépmíves Céh-kiadvánnyal, egy-egy ismeretlen eredetű sorozattal elszíneződve: édesapám un. könyvtára

A szentes könyvek közül, amelyek Vitéz Mária, Vitéz Magdaléna és Vitéz-Sóti Amália tulajdonát képezték egykor, néhány darabot már előbb magamhoz vettem (Szent Ágoston kétnyelvű Vallomásai-t – azért tudtam a helyszínen aztán, ott, ahol agyonverték Pasolinit, latinul felmondani, ima helyett valójában, a Vallomások számomra egyik legszebb részét, Monica halálának közeledtét, Monica halálának leírását valahonnan Az ostiai extázistól; valamint Kempist, az Olajágat, a gyönyörű kötésű Vezércsillagot), magamhoz a halinák közül is néhányat (a Napos oldal-t és a Petruská-t, az Erdélyi tájszótár-at), hiszen a fekete ikonosztázionon egy teljes polcot tartottam fenn számukra, de apám un. könyvtárát nem igen bolygattam, az volt az érzésem, megkövesedett, az elmúlt nehéz 60-70 évben valami cementes habarcs fogta össze őket.

A Tolnai Világlexikont valami miatt ugyanis nem számoltam oda. Pedig hát tulajdonképpen az volt édesapám un. könyvtára. A Tolnai Világlexikona. És a Tolnai Világlapjának egy drága, piros kötésű évfolyama, amely sajnos éppen az 1915-ös volt (tele émelyítő háborús képekkel, minden számában több lapon, apró betűvel A császári és királyi hadügyminisztérium VESZTESÉG-LAJSTROMÁ-val és még külön, a kitüntetett és elesett hősök képeinek egész oldalaival), igaz első belső oldalán két finoman metszett kéz ott is a Tolnai Világlexikonát mutatja, kínálja, nyújtja felénk, az alábbi szöveg kíséretével:

Száznegyven magyar egyetemi tanár, író és hírlapíró állt össze abból a célból, hogy a Tolnai Világlapja olvasóinak százezreit egy olyan szellemi táplálékkal lássák el, amiről túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a világon egyedül álló. Több millió korona befektetéssel egy 25 kötetből álló Lexikont létesítettünk.

Az émelyítő, a háborúsdit játszó gyerek számára is elviselhetetlen kép, szöveg, tömérdek műláb (AMPUTÁLT ÖN? Akar Ön elegáns, a célnak teljesen megfelelő műlábat vagy műkezet?) mellett, az apróhirdetések között persze akkor és most is találtam én magamnak ezt-azt. Egy apróhirdetést például pirossal keretezett be valaki a famíliából, tán dédapám, hiszen 15-ben Kracsun nagyapám még az Isonzónál volt, s talán éppen azért vásárolták a Tolnai Világlapját, hogy valamelyik oldalán, a hősök vagy az elesett hősök között avagy a vesztesség lajstromban rábukkanjanak képére, nevére legalább.

Galambok. Fajgalambok, fajnyulak, kanári madarak, fajebek eladók. Csakis 40 filléres postabélyeggel ellátott levelekre válaszolok.

Banyári Veronika, Zenta, Bácsbodrog vármegye

Négy évig éltem Zentán, aztán is sokáig visszajártam, de ilyen névre, mármint a Banyárira nem emlékszem, persze, ami nem jelenti azt, hogy a zentai galambászoknál érdeklődve majd nem fogok Banyári Veronika nyomaira bukkanni. Most például, ahogy asztalomon felütöttem a borzalmas újságot, azon akadt meg a tekintetem, hogy a Világlap kiárusította fennmaradt papírosát, valamint az un. dudákat (lásd: Tolnai-dudák), féláron:

Fehér papírost féláron szállít a Tolnai Világlapja kiadóhivatala, a hengerről visszamaradt fehér papírost, mely csomagolásra, írásra és egyéb célokra alkalmas. Tájékoztatásul, hogy a papíros milyen, nézze meg a Tolnai Világlapja bármelyik számát. Miután minden hengeren egy-egy papírduda van, amelynek hasznát nem vehetné, de amelyet lehengerelni mi nem vállalunk, 10 százalékot számolunk le ezen dudákért...

A többi könyv csak ráadás volt a Tolnai Világlexikonára. Még akkor is, ha szakkönyvei közül legtöbb vetekedett a Tolnai tomusaival. Vastagabbak, szebb kötésűek voltak.

Mindenek előtt Schnak Béla dr A magyar kereskedő könyvének négy nagy kötetére gondolok. De gondolhattam volna a Lexikon der Kaufmannes és a Magyar fűszerkereskedő lexikoná-ra is például, ugyanis valamiféleképpen azok is testesebbek voltak a megyszín Tolnai-aknál (ugyanis nekünk nem az a díszes kötésű volt meg, nem az, amelyet a Világlap épp hirdet, nyújt felénk). De most valójában inkább csak azért kezdem kipakolni a könyveket, hogy minél előbb megszabaduljak a román (kínai) szatyortól. Hogy kivihessem a szobámból, a kamrába, ahol Jutka majd hasznát veszi, darát, tápot hoz benne, amíg ki nem rágják az egerek, mert az egerek még a román (kínai) szatyrot is kirágják... Valójában, a könyvektől is szerettem volna minél előbb megszabadulni, legalább is egyelőre szerettem volna félrerakni őket valamelyik sarokba, noha mind több ilyen halom képezte már szobám un. sztalagmitjeit, igen, mert nemsokára már a plafonról is lógni fognak ilyen és hasonló örökölt kiskönyvtárak sztalagtitjei.

De ha már valamiféleképpen mégis rakodni, lajstromozni kezdtem, a szigorúan kereskedelmi vonatkozású könyvek közül még kettőt meg kell említenem.

Grecsák Károly kúriai bíró A kereskedelmi törvény zsebkönyvé-t, valamint Dr. Berényi Pál az Athéneum kézikönyvtárában megjelent A kereskedelmi számtan című kézikönyvét, amelyek látszatra számomra teljesen érdektelenek voltak, apám sem nagyon élhetett velük, az sincs kizárva a boltokkal együtt jutottak hozzá. De, hangsúlyoznom kell, csak látszatra, mert én, aki olykor még az egyszereggyel is hadilábon álltam, aki rendszeresen pótvizsgáztam számtanból, gyakran vittem magammal még a vécére is A kereskedelmi számtan kézikönyvé-t!

Elég ha csak egy példával illusztrálom, mi is izgatott engem ebben a kis könyvben, akár egy ponyvában, buja pornográf kiadványban. Még most, fél évszázad után is könnyű gyorsan a jó helyekre lapoznom. Felidéznem mindent.

Mint izgalmas kalandregényt, ponyvát, pornográf kiadványt olvastam például T. Brázay Kálmán úrhoz szállítandó küldemény útját, bonyolult adminisztrációját. A budapesti illetékességű Brázay Kálmán ugyanis a londoni Thompson A. W. bizományos czég közvettésével: 8 láda bengáli indigót vásárolt.

T. Brázay Kálmán úrnak, Budapesten, elküldöttünk ma, számlájára és veszélyére a ,,Miltiades,, hajón, kapitánya James Antal, Karner Ferencz, hamburgi szállítmányosnak, továbbításra, a megbízásból vásárolt 8 láda bengáli indigót... Költségek (most csak kivonatolok természetesen):

A tengeri szállításért Londontól Hamburgig; A vasúton hamburgtól Budapestig;

Behozatali vám K 6 – aranyban 100 kg-nként; Költségek Budapesten stb. stb.

Namármost, gyerekkoromban ilyenkor, visszatérve a vécéről, azonnal a Tolnai Indigó szócikkére vetettem magam, majd a többi szakkönyvben nyomoztam tovább a bengáli indigó budapesti, illetve hát magyarországi útját, kalandját illetően. Láttam a rakodómunkásokat (akárha Gelléri Andor Endre is közöttük lett volna – éppen azokban a napokban ismerkedett meg Füst Milánnal), láttam ahogyan az egyik ládából szivárogni kezd valami lila por, mire az egyik munkás benyálazza a mutatóujját, felvesz belőle, körülállják, bámulják a kék port megkékült mutatóujján...

Nyomoztam, hogyan és mennyire színezte át Magyarországot (akkor még a nagyot) a 8 láda indigó? Hiszen az indigófestés (kékfestés) hazánk (ez nem az én kifejezésem, ez a Tolnaié) legrégibb iparágainak egyike...

Persze mit sem tudtam az indigócserjéről, ma sem sokkal többet, viszont azon csodálkozom, hogy Michaux sem írt róla az Egy barbár Ázsiában című könyvében, ahogy nem a ceyloni gyöngyről sem például, pedig hát festő volt (éppen úgy mosódik el a határ festészete és költészete között, még a Pléiade Oeovres complétes-jében is, ahogyan valamiféleképpen én is álmodoztam róla, hogy ha majd egyszer könyvem lesz), s az indigó a legigazibb festék. Mindennek ellenére én mégis gyakran képzeltem el Michauxot az indigó-csávák környékén, amelyek cementtel kirakott szobákhoz hasonlatosak. Láttam cingár, légies alakját (Brassai barátja volt), amint belép egy ilyen cementtel kirakott szobába. Körülsétál. Leül. Kisétál. Láttam ahogyan aztán egész nap ott áll a teleeresztett csávák mellett, s nagyra meresztett szemekkel figyeli, ahogyan a sörszerű levet hosszú nádbotokkal kavarják a pőre munkások és munkáslányok. Nézi, ahogyan a folyadék előbb zöldbe, majd később indigókékbe hajlik.

És Michaux szinte megijed, látomásnak véli, annál is inkább mivel még Yv Klajn kísérletei előtt vagyunk, ahogy a csávákból kimászó emberek egészen kék színűekké lesznek. Ahogyan idővel indigókékké lesz a húsuk. A csontjuk. Indigókékké zsigerük, velőjük. Majd a szívük (egy indigókék szív), s végül már a lelkük is... Ezek az indigó indusok másféle nyomot hagynának vásznon, papíroson, mint Yv Klajn befestett emberei, ugyanis ezeknek az indigó indusoknak már indigó a húsa, indigó a csontja, indigó a fanszőrzete, szaruja, indigó a nemi szerve, indigó, tehát nem festett hús, nem festett csont, nem festett szőrzet, szaru...

Vizsgálódva figyeli, hogyan szűrik a kék iszapot, hogyan főzik, hogyan szárítják vajállományúvá, hogyan sajtolják, vágják lemezekre, kockákra (7-9 centiméter élű indigó kockákról van szó), majd pedig hogyan pakolják a mangoefa ládákba... Tehát, hogy egy pillanatra még térjünk vissza T. Brázay Kálmán úrhoz (akinek, mint közben kinyomoztam, valahol a Keleti körül volt a raktára, pontosabban már a Kerepesi úton): 8 mangoefa ládában érkezett az indigó.

Közben, sokáig készülnek ugyanis ezek a szövegek, a semmis szövegek nemezelésének is megvan a saját ideje, T. Brázay úr egyik rokonánál, Pesterzsébeten, sikerült megtalálnom egy olyan indigós mangóefaládát, igaz, a csirkeól része volt már, de valójában sértetlen; még nem szállítottam haza Palicsfürdőre, de már kijelöltem helyét a fekete ikonosztázionban, a kéksárga kaptár fölött. Édesapám un. könyvtárának, talán éppen az az indigós mangóefaláda lehet majd a legmegfelelőbb helye. Abba fogom rendezni, zárni.   

Na már most, ha ilyesmi valakit egyáltalán érdekel, ez volt az én specialitásom. Ennek a árnyalatnak a tanulmányozása – egy ország, akárha egy nő, arcán; de később, idősebb koromban például, külön stúdiumokat végeztem, valahol ejtettem is szót róla, végre majd csak helyükre kerülnek a dolgok, meglelik nagyobb (abszolút) összefüggéseiket, behatóan tanulmányoztam az indigó szerepét, minőségét a képzőművészet történetében, még ma is egybe tudom látni a művészet történetében felhasznált össz indigót, egybe akár a tengert valahol Nápoly alatt (ahol Csók István nevezetes képét festette, amelyen különben az indigó – Farkas István képei mellett, Farkas István számára ugyanis az indigót illetően is külön helyet kell fenntartanunk –, talán a legmélyebb  a magyar festészetben)...

Ám most kis híján azért esett ki a kezemből a könyv, mert a T. Brázay Kálmán úr 8 láda indigóküldeményét tárgyaló fejezetnél egy régi bélyeget pillantottam meg. Istenem, ki tehette volt éppen oda. Édesapám? Bátyám? Én? Nem hinném, hogy én voltam, felrémlene valami. Régtől gyanítottam, léteznie kell egy misztikus, Isten-féle filatelistának, aki bizonyos helyekre bélyegeket dugdos, hogy mint ebben az 1879-ben Sopronban írt (augusztus havában befejezett) könyvben aztán rábukkanjon az ember, rá éppen egy filatelista mű írása közben... Észrevétlen, nehogy elröppenjen, mármint a bélyeg, illetve a bélyegen lévő madár, mert valami kisénekes sejlik rajta, bélyegnagyítómért, pinzettámért nyúlok.

Frigilla cyanea Bon.

Újabb lázas nyomozás, míg végre lassan (itt olykor évekről van szó) megoldódik a rejtély. Egy indigó-pintyről van szó! Nem értem pontosan, jóllehet mindig is valami ilyesmiről képzelődtem, mint mondottam Michaux kapcsán, álmodoztam, hogyan is tűntek át a bengáli indigó tonnái egy kisénekes dalává, mert miközben rezgő kezemben a pinzettával a bélyeget silabizáltam, kint az udvarban megszólalt egyik pintyünk, a félszemű Ibolyka, amelynek lám, megkegyelmeztek a kóbormacskák, s amelyet hazaérkezésünkkor tartott gyors terepszemlém alkalmával elfelejtettem köszönteni az előbb...

Végre A magyar kereskedő könyvé-t rakhatom magam elé. Lám, valamiféleképpen mégis rabul ejtettek apám könyvei. Rabul ejtett apám un. könyvtára. Keresem apám, bátyám, s még inkább a magam gyermekkori kézjegyeit a lapokon. Az igazság az, most már bélyegek után kutatok elsősorban, már egész halom gyűlt össze a billiárdposztón: köztük egy 3,5 kunás Nezavisna Hrvatska Petar Zrinskivel (a sorozatból már megvan Katarina Zrinska és Krsto Frangepan, feje körül a szöveggel:

Navik on zivi ki zgine posteno); egy 1951 május elsejére kiadott 12 din-es Tito (T. Krnjaic metszete); egy egész, nagyformátumú, panamai Van Gogh-sorozat... És máris látom, én valójában csak a negyedik kötetet forgattam. Annak is A tengeri kereskedelem című fejezetét, amelyet Kemény Ödön írt, az Adria M. Kir. Tengerhajózási részvénytársaság titkára, a tengeri kereskedelmi ismeretek Rk. Tanára a fiumei F. keresk. Iskolában. S akkor már mondanom sem kell, milyen szorosan összetartozott a nagy tomus és a kis, fent idézett, soproni zsebkönyv. Van egy különös kép a Bordeaux, Le Havre és Marseille kikötőjét ábrázoló fotók mellett, amely gyerekkoromban úgy hatott rám, mint később majd Szentkuthy velencei hajóépítése, illetve Nagy Pál variációja, Prae-palimpszesztje:

(,,épülő velencei hajó éjjel,,),

amely szerintem máig egyik alapszövege a magyar irodalomnak, amelyet akármennyire inkorporáltak is, mind tisztábban lebeg (féltve őrzöm a Műhely számát, amelyben először megjelent, félve a Szentkuthy-számmal, a Joyce- és a zöld-számmal együtt, egybekötve immár, a zöld számmal, amelyben különben Beckett Wattjával és Claude Simon munkásságával is foglalkoztak többek között): a képen a római Szent Péter-teret látni, amelyre rá van rajzolva egy hajó körvonala.

A Cunard-line egyik óriáshajója és a római Szent Péter-tér.

Megdöbbentő számomra, mennyire összefirkáltam, hány féle színessel huzigáltam alá ennek a fejezetnek bizonyos részeit. Apám (hamarosan államosított, majd leégetett) boltjai között volt egy, némi jóindulattal gyarmatárú kereskedésnek mondható kis szatócsbolt, vegyeskereskedés is. Ha felnövök, arra gondoltam, s hogy ez a gondolat mennyire komoly volt, a fentiek is illusztrálják némileg, én majd azt veszem át. Mármint a kis szatócsboltot, abból fogok világhírű gyarmatárú kereskedést csinálni. Kimondatlanul is ez volt az életprogramom. Bátyám talán a vaskereskedést veszi majd át, húgom meg a textiliát, a textiliát specializálja gomb- és csipkebolttá. Arra gondoltam, ahhoz hogy a gyarmatárút biztosítani tudjam (narancs, füge, spongya, babér volt akkor már csak a boltban), abszolválnom kell a tengeri kereskedelmet mint olyant, ismernem kell Fiúmét, Hamburgot, Rotterdamot, ahol majd minden bizonnyal tanulni is fogok... 

Érdekes talán megemlíteni, hogy én kisgyerekkoromban (ezek a könyvek képezik a bizonyítékot számomra is): az Adriát egyértelműen magyar tengernek tudtam: Magyarországon a kereskedelmi tengerészet legfőbb intézése a kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe tartozik, akinek Fiúméban kirendelt hivatala a M. kir. Tengerészeti Hatóság. Ennek hatásköre kiterjed a Magyar Korona országainak egész tengerpartjára, ügyköre pedig az összes hajózó-, hajóépítői, halászati, tengerész-egészségügyi és veszteglési ügyekre. A rév- és egészségügyi szolgálat ellátására révhivatalok, révkirendeltségek és a matinschizzai hajóvesztegzár állanak a tengerészeti hatóság rendelkezésére; Fiume hajóösszeköttetéseiben a következő rendszeres vonalak szerepelnek: Havonként: Glasgowba, Leithbe vagy nyugateurópa más kikötőjébe, Londonba, Liverpoolba, Hullba, vagy Nawcastellba, Rouenba – magam is megtekintettem Flaubert szülőházát, jegyzi meg a fejezet szerzője – vagy Északi Franciaország más kikötőjébe, Bordeauxba, Antwerpenbe, vagy Rotterdamba vagy Amszterdamba, Portugália egy kikötőjébe, Algírba és Tangerbe... Évi 24 járat indul Fiúméból Braziliába... A Cunard – az ő hajójuk látható a római Szent Péter téren! – hajótársaság üzemében kéthetenkénti összeköttetés áll fenn Fiume és New York között. Az osztrák Loyd Társaság hajói az 1908-1911. évre kötött ideiglenes egyezmény értelmében a következő járatokkal szolgálják a magyar kikötő keleti összeköttetéseit: Az év folyamán 52-szer érintik Fiúmét 1. a Trieszt-Szaloniki-Konstantinápolyi 2. a Trieszt-Szmirna—Konstantinápolyi 3. a Trieszt-Bejrut-Messzinai járaton, amely utóbbi legalább 26-szor az év folyamán Alexandrián át indítandó, ugyanis a Magyar Könyvtárosok Országos Egyesülete rendszeresen kutatja az Alexandriai könyvtár maradványait... Évi 12 járaton pedig a Trieszt-Kalkuttai és a Trieszt-Kobei vonalon keresik fel Fiúmét a Loyd hajók. Ezeken kívül a fiumei forgalomnak is a rendelkezésére állnak a következő vonalak: a. évi 40 járat Konstantinápoly-Braila, b. évi 26 járat Konstantinápoly-Odessza, és c. évi 52 járat Konstantinápoly-Batum között. A parthajózásban a Magyar-Horvát Gőzhajózási társaság következő járatai közlekednek: heti gyorshajó Gravózába, Kattaróba, és hetente kétszer, a nyári hónapokban háromszor, Anconába és Velencébe. Rendes járatok közlekednek még Kattaróba, Metkovicsba, Brazza szigetre, Dalmáciába, Albániába, Lussin szigetre, Zárába, Zenggbe, Pólába, Triesztbe, Veglia szigetére, Isztriába és a magyar-horvát partvidékre. A magyar kereskedelmi tengerészet idegen forgalomban csak egy viszonylatban vesz részt mint rendszeres hajójárat: Málta és Szirakúza között. Ebben napi járatokat teljesít az Adria Társaság Carola nevű gőzöse, amely a filatelisták nem kis örömére, postaszállítást közvetít a két kikötő között, nem véletlen tehát, hogy éppen Magyarországon találhatók a legszebb szirakúzai bélyeggyűjtemények!), igen, én kisgyerekkoromban az un. magyar tengerre utaztam még, s később is – például az 50-es években – természetesnek tűnt, hogy mi bácskai gyerekek, minden évben osztálykirándulást teszünk az Adriára, olyasmit gondoltam, a tenger valamiféleképpen Jugoszláviában is megmaradt nekünk (hiszen az is egy nagyforma volt, mint a Monarchia), ránk bízták, a dalmátokra, isztriaiakra, meg a bácskaiakra, ugyanis a gyümölcstermesztők, bosztánosok, de a zenészek is (lásd a sétahajóról írt sorokat A tengeri kagylóban, lásd az egyik zenész vallomását a minapi 7 Napban, aki a Kitömött madár egyik főszereplője különben, egyáltalán lásd Domonkos zenész, illetve hát művész karrierjét, Sóti Pista, Ricsi és Kovács Kálmán adriai birodalmait, Bicskei Ottó szuverén rivai sétáit Kastel Starin satöbbi) szinte naponta indultak le Bácskából a tengerre, s valójában immár most is ugyanezt tesszük, jóllehet ismét Magyarországon keresztül, de hát én, jeleztem, Magyarországon keresztül is megtanultam volt kisgyerekkoromban közlekedni apám un. könyvtárában, könyvtárának segítségével, lám még ma is fejből tudom a Fiúméból induló járatok menetrendjét ...

Boltjaink államosítása után a sok indigó-, kén- és olívabogyó-, spongya- és tengeri só-studiumaimmal mi mást is kezdhettem, mint hogy az irodalom, a képzőművészet felé próbáltam tapogatni.

Mondanom sem kell, a vadászati szakkönyvek még a kereskedelmieknél is jobban foglalkoztattak. Most is gyorsan a kedvelt metszetekhez lapozok. Noha a nyelvi érdekességekből is jegyzetelek majd újra magamnak.

Pillantsunk például a dögkunyhóba , igen, üljünk be egy pillanatra legalább: a dögkunyhóba (Dögkunyhó). De például egy igazi farkasverembe sem ártana alászállnunk, hiszen ez a szó is már annyira kiüresedett a használatban (Farkasverem), hogy fogalmunk sincs otthonosságáról, ugyanis, mint olvasom, mind a négy fala erős sima tölgypadlóval van borítva. A verem közepén be van verve egy kb. 6 m. hosszú vasrúd, melynek tetején az élő juh, liba vagy kacsa elhelyezésére szolgáló korong van elhelyezve... Ha áttanulmányoz az ember egy-egy ilyen kis fejezetet, valóban az az érzése, akár lakhatna is ezekben a csapdákban, meg az, hogy saját bűzös csapdáink, amelyben kecmergünk, közelről sem ilyen szépek, összkonfortosak, egyiknek sincs ilyen stabil tölgyfapadlója, tölgyfa falai, igen, sorra kellene kérdeznem írótársaimat, vajon ki tudja közülük, hogy a farkasveremnek tölgyfapadlója van? Heidegger végtelen elemzései jutnak eszembe, amelyet a katedráról, a bakancsról, a görög templomokról etcetera végzett. Mondanom sem kell, a dögkunyhó, a farkasverem is megérdemelne egy ilyen előadást. De csak most látom, a legkedveltebb metszeteken állandóan ugyanaz a motívum ismétlődik, ugyanaz a motívum teszi őket valamiféleképpen művészeti alkotásokká.

Mégpedig: a tojás.

A kitűnő deszkából készült menyétfogó felső belső oldalán például vasfogak vannak alkalmazva, melyek a nyestnél és macskafogásnál előnyül szolgálnak... Noha a szöveg a továbbiakban falatról beszél, mármint a menyétnek, macskának szánt falatról, a zseniális rajzoló mégsem töpörtyűt rajzolt oda például, hanem egy tojást helyezett az alsó deszka közepére. Érdekes, a csapóvas esetében is falatról beszélnek, de a metszetek készítője itt is tojást rajzol, mint különben a Wéber-féle csapóvasnál is, ahol, igaz, a szövegben már megemlíttetik a tojás is. A falat leginkább a lehúzó vastőröknél jön alkalmazásba. Ezek közül a vonózsineggel, a falat felvételére szolgáló nyárssal, egy tojás elhelyezésére alkalmas billentyűvel és egy lószőrrel lehúzó szerkezettel bíró csapóvasak ismeretesek...

Egyelőre meg kell szakítanom édesapám un. könyvtárának feldolgozását, ki is jelölöm számára a dívány mögötti zugot. Nincs időm sorra venni például Francis James A nyúl regényé-t, vagy a Magyar Szemle Társaság Kincsestárának 6 kis, puha kötetecskéjét, amelyeknek különben igazán örülök: Kmoskó Mihály Az iszlám, Bajza József Jugoszlávia, amelyet, mint a nyomok, kézjegyek bizonyítanak, édesapám, bátyám és mások is áttanulmányoztak volt még anno dacumál (én is hamarosan – talán majd azon a napon, amikor hivatalosan is megszűnik létezni – ismét górcsövem alá veszem, akár egy tetemet, kék, nem is kék: indigó hullát, akárha magamat), Rapaics Rajmund A növény felfedezése, Mendöl Tibor Táj és ember, Burger Károly Az egészséges nő, Sík Sándor A cserkészet, de A Tolnai Világlapja Ajándéka zöld sorozatának három kötetére sincs időm: Somaházy István A botrány, Lagerlőf Zelma A leghatalmasabb érzés, Seress Imre A végzet, de a még ezeknél is megfoghatatlanabb, észbontóan semmis regényeket sem forgathatom, olvashatom újra, noha Ottlik által említett Serpolette című regény, illetve Réz Pál e téren végzett kutatása után vigyáznunk kell az ilyen és hasonló semmis könyvek túl sommás megítélésével, egyáltalán a könyvek megítélésével: Minden fanyar, szürke, tragikus és unalmas volt itt, az ember sajátságos módon, mégis arra vágyott, hogy egy ilyen bánatos regényben éljen majd, amelyek valójában csak átfolyhattak valahonnan apám un. könyvtárába, szinte kizárt dolog ugyanis, hogy valaha is részei lettek volna, talán hibbant barátnőjétől, Gallérkától örökölhette őket édesanyám, nincs időm rájuk, ám az igazság az, módszerem sincs rendezésükhöz, ezért talán majd megkérem évfolyamtársamat, Kunkin Zsuzsát, a behemót gipsz Atlaszok vállán nyugvó Szabadkai Városi Könyvtár igazgatóját, jöjjön ki egyszer hozzám, oktasson ki, lásson el utasításokkal, hogyan is kezdjek édesapám un. könyvtárának feldolgozásához, hiszen ők Magyar Lászlóval egy szép könyvet tettek közzé Kosztolányi mestere, Milko Izidor könyvtáráról...

És akkor még nem is említettem édesapám un. könyvtárának: vajdasági könyvkiadást, a vajdasági irodalmat érintő részét, amelyhez, egy-két könyvet kivéve, egészen biztosan semmi, de semmi köze sem volt. Két kiadvány képez csak kivételt. Vékony Náci Ákom-bákoma (az egyik becskereki kereskedelmi utazó sózta apámra, majd személyesen is megismerkedtek a pelerines szerzővel, Vékony Nácival, amikor egyszer ellátogatott Ó-Kanizsára, a Tiszavidék szerkesztőségébe), valamint Bencz Boldizsár Magyar Életének egy számához, ugyanis Bence Boldizsár Biberéken keresztül még Afrikából is üzent valamit édesapámnak, de hogy mit, arra már, hiába faggatom olykor borotválkozás közben, nem emlékszik... Gál Nevető könyv-e, Herceg János Anna búcsúja (Mirko készítette a fedelét, illusztrációit, ha átjön majd meg is mutatom neki), Zilahy nagyformátumú, a Bratsvo Jedinstvonál megjelent Ararát-ja több mint valószínű bátyámon, rajtam keresztül kerülhetett a kredencbe, ahogyan a Jobbágyok unokája, a Kéz a kilincsen és az Egy ember ül az udvaron című Fehér, Ács és Major köteteket pedig már egészen biztosan én dughattam oda, mielőtt gimnáziumba indultam volna, vagy a gimnázium első évében, amikor otthon még nem sajátítottam ki magamnak a speiz egyik stelázsiját, s nem kezdtem építeni könyvtáramat, amely – egy kis hányadát kivéve, amelyet Zágrábba való szökésemkor Kolarik Finta kiárusított –, a mai napig itt tornyosodik a fekete ikonosztázionon avagy a Homokvár padlásán, illetve járásszéli tanyámon, vagy Pesten, a Lónyaiban, Leáéknál lévő szobám polcain . Befejezésül még csak egy megjegyzést. Amikor én Várady Tibor felolvasásai, illetve Németh Ferenc kutatásai után felfigyeltem, illetve komolyabban kezdtem foglalkozni Vékony Náci költészetével, életével-halálával (több részes sorozatot sugároztam róla az Újvidéki Rádió Elmélet, vita, gyakorlat című műsorában, sorozatot írattam róla Németh Ferenccel a Napló részére), fogalmam sem volt arról, hogy az Ákom-bákom egy példánya ott lapul a kredencünkben, s hogy édesapám még emlékezett kopott, foltos, ám félelmetesen szétterülő pelerinjére, az ember megijedt, jegyezte meg egyik borotválkozás közben, elrepül, el a szó szoros ételmében, el, akartam hozzátenni, el egészen az Indusokra, noha jól tudtam: koncentrációs táborban végezte – neve ellenére.

Elhangzott a szabadkai Városi Könyvtárban június 8-án Atlaszok II. címmel megtartott felolvasóesten.