Utasi Anikó

,,Az integráns látnok”

S szűzi kezek mögött bujkáló nevetésed

És a világ mely egy fing-villámtól riadt.

Elvesztett édenünk és gyertya-könnyezések

Formálva odalent több mint gyanús tavat.

Jean Cocteau

A rácsos ablakon egy ülep kandikál ki, a sötétzöld hordóból kiálló tölcsérbe lövell éppen, a gyanús italt két ördögfajzattal közrefogott pókhasú tölti magába. Az előtérben egy patkánymadárhal, hátán páncélfigurával, hüllőkkel kínálja a pókhasút, míg beljebb cickányasszony, övében tésztaszűrő kanállal, kézimalmot hajt, a ledarált ember véres őrleménye agyagkorsóba hull. A könyv fedőlapján fekete alapon sárga betűk hirdetik a festő nevét gyerekkorom kedvenc képzőművészeti albumán. Habár a látvány borzadállyal töltött el, előszeretettel nézegettem a sok színes és fekete-fehér reprodukciót, hiszen olvasni még nem tudtam. A másik kiadvány ebből az időszakból: Michael Lévy művészettörténete. A hatvanas évek még nem egészen tökéletes nyomdatechnikája sem tántorított el az itt-ott kissé halvány képek ismételt megszemlélésétől. Később az ifjúsági regényekből, mese- és elbeszéléskötetekből is jobbára csak a rajzok érdekeltek, elég volt egy pillantást vetnem a könyvek borítójára, hogy íziben azonosítsam a szívemnek oly kedves grafikusokat: Würz Ádámot, Reich Károlyt, Réber Lászlót, Kass Jánost …

Idővel aztán, amikor már nem féltem Bosch világától, s mikor már némi jártasságra is szert tettem a művészetek terén, egyre jobban kezdtek érdekelni festményeinek részletei: a szénásszekér tetején növő bokor mögül kitekintő fej; a gyönyörök kertjének jobb sarkában alló néger, labdányi cseresznyével a fején, háta mögött az Arp szoborral (egyáltalán mit keresnek négerek a flamand képén?); a repülő hal, a rajta lovagoló duóval Szent Antal egén; az utolsó ítélet pokoli kavalkádjában, balra, az apró, a horror alkonyatában piszkosfehérnek tűnő angyal; a sárga mezőben létrát cipelő kacsázó démonkettős; a házaló mögötti bordélyház falánál vizelő alak; s szinte mindegyik tájának tartozékai – még az infernóéi is – a szélmalmok.

Vagy a derűt keltően hatalmas, iromba, mosolygó, bogárszemű madarak a Gyönyörök kertje című „bámulatos triptychon’’-on, ahogyan André Chastel emlegeti. A középső táblaképről érdekes mód majdnem egyöntetűen az a nézet alakult ki, hogy a festő az érzékiség bűnének elítélésére törekedett volna, amidőn gyönyörű, pasztell színekben ragyogó oltárát megfestette. Noha egy locus amoenus látványa tárul szemünk elé, a zavarbaejtő négy paradicsomi folyóval, melyeket többnyire a Mennyei Jeruzsálem-ábrázolásokon fogunk megtalálni, sehol egy árva béka vagy kígyó, Hieronymus Bosch bűnöseinek tartozékai. Reptiliák nélkül elképzelhetetlen nála a negatív vélemény kimondása. Például a pradói asztallapon a pokol-medaillonon a Luxuria vétkében leledző, baldachinos ágyban heverésző emberpárra egy testes, gyíkszerű hüllő készül rámászni. A bécsi Utolsó ítélet hármaskép középső tábláján az ördögkocsma tetején piros kereveten szőke, karcsú fickó szendereg. Fejét egy jókora, sunyi varangyon pihenteti, az ágyra egy hosszú farkú csúszómászó igyekszik feljutni, sőt még alatta is pislog egy kétéltű. A Szénásszekér triptychon jobb szárnya fekvő férfialakjának ágyékára is béka telepedett.

Talán mégiscsak arról lehet szó a Gyönyörök kerteje esetében, hogy Bosch egyfajta paradicsomi állapotot örökített meg, nem pedig a testiség vétkének, s az ebből eredő különböző bűnöknek tárházát. Már Párizs fenegyereke arról dalolt a Nagy Testamentumban, hogy „Az Úr csak az átalkodottban / gyűlöli igazán a bűnt’’, s ahogyan Nagy András fogalmazott szörnyekről szóló esztétikájában: Istennek „is tetszhet a testi szerelem, van olyan gyengédség hát, mely erotikus és mégis áldott’’. Annál is inkább, mert ha megvizsgáljuk a New York-i kisméretű A Paradicsom c. képet centrumában egy pompás fehér, zöld levélmintás sátorral, mely az éden bejáratában áll, pipacs szárnyú angyalok igazítják útba a meztelen figurákat, a sátorlap felhajtott szárnyai mögött szerelmespár mutatkozik, egy alak pedig bedugta fejét az anyagot felgyűrve a sátorba, csak kifelé dülleszkedő hátsója látszik, egy madár szállt rá (ez a testtartás, ugyanez a mozdulat fellelhető a gyönyörök kertjében is, csak ott virágokat illeszt barátja fenekébe egy férfi, szeretetének contra naturam tanúbizonyságaként); másrészt, ha megnézzük a bruge-i Utolsó ítélet triptychon bal szárnyát – Tolnay Károly e vitatott művet eredeti alkotásként tartja számon –, a paradicsomot, melynek természetfeletti nagyságú piros, kirepedt gyümölcshéja, bogyós, tüskés virágszerű termése, egész tájának hangulata a Gyönyörök kertje középső táblájának atmoszféréját idézi, akkor minden kétséget kizárhatunk.

Az idők folyamán rengeteg utánzat, másolat készült a ‚s-hertogenboschi mester műveiről. Ám a XX. században egyszer csak azt vesszük észre, hogy táblaképeinek egyes részletei itt-ott föltünedeznek, majd teljesen belesimulnak a modernek festményeibe, kreatúrái, monstrumai pedig lábra kapnak, s elkezdik élni önálló életüket. Elhagyják a sík, (Gillo Dorfles szavaival) „onirikus teret’’, kilépnek eredeti környezetükből, hogy meglátogassanak bennünket egy borús, vasárnap délután.

Így a bécsi Utolsó ítélet középső táblájának a kacsacsőrű mögött inaló fejeslábas gnómja (hasonló gryllusokból van vagy egy tucat Bosch különböző képein) Pieter Kusters kerámiafigurájában öltött testet kirúzsozott ajkakkal, köntösén kék virágokkal. A Muzsikáló pokol lant alatt sínylődő, vastagabb felén hangjegyeket viselő torzója Robert Gober keze által gipszből kapott formát, s Bellmer babáihoz hasonlóan lábára fehér zoknit, fekete cipőt. A lisszaboni Kísértés triptychon bal szárnyának madárpostása Tolnai Ottó elbeszélésébe surrant be fa korcsolyáin. A gyönyörök kertjében némelyik paradicsomi folyóban acélszürke ringatózó, furcsa, arctalan, delfinfarkú lényekre lehetünk figyelmesek. Ők a metafizikus festők, Carrŕ, Chirico, Savinio sisakszeru bábuembereiben reinkarnálódtak. A Kísértés triptychon középső tábláján a kép hátterében égő falut észlelünk. A sötét éjszakában a lángnyelvek nyári verőfénnyel világítják meg a környező fákat, akárcsak Magritte Isten szalonja c. festményén, ahol a művész csillagos, éjszakai égbolt alá napsütötte tájat varázsolt. Említhetnénk akár Miró két vásznát, a Katalán tájat és A felszántott földet is, melyek szintén nem mentesek Bosch-motívumoktól, vagy akár Dalít, aki a dolgokban mindenféle formákat vélt felfedezni, már iskolás korában a beázott mennyezetet bámulta az osztályteremben, a rajta kiütköző különböző foltok metamorfózisát, s aki a legtöbb szürrealistával egyetemben hellyel-közzel tagadta, hogy bármi köze is lenne az óriás elődhöz. De ha a Gyönyörök kertjének bal szárnyán a szürke gumizsiráf alatti sárga sziklarészletet negyvenöt fokos szögben elforgatjuk, hirtelen A nagy önfertőző lágy arcképével szembesülünk.

Állandó jelenlétükkel kitörölhetetlen részévé válnak életünknek, álmainknak a németalföldi festő rusnya szerzetei, démoni torzszülöttei és figuráinak szinte árnyék nélküli viaszsápadt sziluettjei.

Azonban a sokféle értelmezési kísérlet ellenére sem tudunk belelátni Hieronymus Bosch mikrokozmoszába, nem tudjuk megfejteni teljes egészében jelképrendszerét. Lynda Harris mondjuk egy középkori eretnek szekta nézőpontjából kiindulva próbált a Bosch nevű labirintusból kijutni. A boszniai kathar sírkövek, a stećci motívumait kísérelte meg azonosítani a festőművész legtöbb alkotásán: például a velencei pannók tört szányú madarait néhány sztélén vagy a gyönyörök kertjének bal felső égboltterében csatázó szerzetek, a griffen lovagoló és (ahogyan én nevezném) a „metafizikus arcú’’ delfinfarkú szembenállását a klobuki kövön.

Mindenesetre igaza van Mario Praznak, amikor azt állítja, hogy Bosch évszázadokkal ezelőtt nemcsak hogy már mindent elmondott rólunk, de még annál is végtelenül többet. Még ha ezt a mindent inkább csak érezzük képeit szemlélve, anélkül, hogy szavakba tudnánk önteni a látványt.

S ma, amikor kétségtelenül nem vagyunk már többé otthon az égben – a teremtővel a földi életben való egyesülés számunkra többé nem lehetséges, a rejtély megoldása sem adatik meg nekünk, csak a sejtés derengő félhomálya –, nem marad más hátra, mint hogy gyönyörködjünk karcsú „burgundi’’ testalkatú figuráiban, kacska szörnyalakjaiban, csodáljuk pazar, tüzes színeinek lazúrosan felvitt rétegeit a fatáblákon.

A homárszín, a terrakotta, a zöldessárga különböző nüanszait, a lóként szolgáló hatalmas rágcsáló fakó piros farleplét és Keresztelő Szent János ugyanolyan színű ruháját – ezt az árnyalatot mindig nagyon szerettem, akárcsak Szent Antal csuhájának mély kékjét –, egy diabolikus lény fémesen bogárzöld combját, arany reflexekkel, a tengerzöld pöttyöket az ördögszakácsnő előredomborodó narancs potrohán, Lubbert das harisnyanadrágját, berhéjét, mely málnaszínű, akár az áttetsző zselécukorra emlékeztető szappan a Matica srpska könyvtárának mosdójában.

Bosch pedig aszott madárarcával, átható tekintetével, búzavirágkék sapkájában csak titokzatosan mosolyog.

Látom Jeroen mestert, már elkészült a fehér, majd hússzínű alapozással, amint figuráinak felrajzolásához készülődve világosbarna festékbe mártott mókusszőr ecsetje végén megcsillan a fény.