Baráth Katalin


Számozott lapok


Tisztelt Szerkesztőség!

Rendkívüli mód örvendek, hogy hálózati bóklászásaim közepette fölleltem az Önök pályázatát. A véletlen folytán ugyanis tudomásomra jutott néhány olyas tárgy léte, amelyekről mindenképpen tájékoztatnom kell a tudományos közönséget, vagy ha éppen őket nem, hát azokat, akik barátai és értői a klasszikus magyar irodalomnak. (Biztos vagyok abban, hogy mindnyájan e klasszikus magyar irodalom körébe soroljuk Kosztolányi Dezső oeuvre-jét.) Hogy Önökhöz fordulok közlendőmmel, s nem pedig a szorosan vett szakértői gárdához, annak igen egyszerű oka van. Mindössze tíz napja, hogy felfedeztem a tárgyakat, melyről a későbbiekben bővebben szót ejtek, és e rövid idő alatt nem sikerült kétséget kizáróan felderítenem, vajon kinek a tulajdonában lehettek az említett rekvizítumok, illetőleg a néhány lapnyi terjedelmű fakó, ceruza-rótta írás. A kézzel számozott lapok közül az utolsón ugyan szerepel egy aláírás, de úgy vélem (remélem, e vélekedésemet a rövid leltár és a közölt szöveg elolvasása után Önök is osztják majd), ennek az aláírásnak képtelenség hitelt adni. Pontosan ez a bizonytalanság adta az ötletet, hogy szakmai körökben szokatlanul bár, de mégis szélesebb nyilvánossággal közöljem felfedezésemet, hiszen üdvös lenne a tárgyakról minél gyorsabban megtudni minden hasznos információt, márpedig a tárgyak származása ezen információk közül a legfontosabb. Bízom benne, hogy Önök között akad szakértője a témának, és rövid időn belül az egész irodalomtörténet profitálhat a leletekből, melyek ilyen titokzatos formában nemigen használhatók.

A tárgyakra, melyekről az alábbiakban számot adok, a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában bukkantam rá. Időm tetemes részét töltöm ott, poros, sebesen romló állagú dokumentumok között. (Nem tudom, ki a felelőse a fondok megfelelő tárolásának; mindazonáltal ha netalán olvasná e sorokat, baráti figyelmeztetésemet, miszerint sürgősen javítson a kézirattárban uralkodó klimatikus viszonyokon, ne vegye zokon.) Szakdolgozatomat ugyanis Kosztolányi esztétikai elveiről szándékozom írni, természetesen nem globális értelemben (ahhoz egy doktori életműre van szükség), inkább szűken vett komparatisztikai háttérből (ti. a kortárs francia-olasz esztétikák tükrében). A kutatás során kénytelen voltam belátni, hogy nem lesz elegendő a nyomtatott formában hozzáférhető levelezés áttekintése, hanem alaposan bele kell olvasnom a csak kéziratban létező terjedelmes levélanyagba (különös tekintettel a francia és olasz levelekre), amely igen értékesnek bizonyult. (Érthetetlen, miért mellőzik ennek az anyagnak a kiadását.) A Pierre C. Nuitfeldtől érkezett levelek között találtam egy kisebb paksamétát, fölháborító módon befőttes üvegekre való vékony zöld gumival (!) összefogva. E paksamétáról adnék rövidebb leírást, anélkül, hogy róluk alkotott feltételezéseimet közölném.


I. Egy meghívó

 

Vajsárga alapon fekete kurzív írás (nyomtatott). Keret gyanánt kecses liliomfonat fut végig a 4x8 cm-es lapocskán. A szöveg a következő:

 

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

Hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Drága barátunk!

Fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy a mindnyájunknak legkedvesebb Dezső november 3-án megtért Teremtőjéhez. November 8-ikán d.u. három órakor kísérjük Őt utolsó útjára a Kerepesi úton. Kérünk, végy te is végső búcsút Tőle, majd legyél vendégünk az Ő Emlékére rendezett agapen a Mihályi Vendéglőben (Hidegkuti ucca 3. szám alatt).

Szerettei

II. Egy fénykép


A kabinet méretű képen két fiatal férfi látható, kb. 25-30 évesek. A háttérben egy szerkesztőségi szobabelső vehető ki, egy íróasztal, rajta elmosódó körvonalú sötét tárgy (írógép?), illetve a képből baloldali irányban kifelé tartó felismerhetetlen emberalak. Az előtérben háttámlás, kerek ülőlapú széken ül az egyik fiatalember, aki kezében A/4-es papírcsomót tart, arcát a mellette álló, az említett papírcsomagot kissé hajlott tartásban tanulmányozó másik férfi felé fordítva nevet. Az álló, homlokát ráncoló férfi bal kezét nem látni, valószínűleg társa székének támlájára támaszkodik vele; jobb kezében ceruza, az ülő férfinek nyújtja, aki szintén jobb kezével készül megfogni a ceruzát. Az ülő alak minden bizonnyal Kosztolányi Dezső, bármelyik kisiskolás felismerné; csokornyakkendővel, világos színű öltönyben. A másik figurát azonban képtelenség bármelyik Kosztolányi környezetéből ismert személlyel azonosítani: arca igen hasonló Kosztolányiéhoz, haja azonban jól láthatóan sötétebb, némileg hosszabb is Kosztolányiénál. Fekete öltönyt visel, inge nyaka nincs begombolva, nincs nyakkendője sem, viszont szivarzsebében egy virág. (Valószínűleg rózsa, vörös vagy rózsaszínű.)

A kép hátoldalán kusza kézírással: ,,A kis Attila faragványai nem ép rosszak, képen minden esetre jól mutat a papír, melyen vannak. Üdv." Aláírás mindössze egy nyomtatott betű, K. vagy R., kivehetetlen. Remélem, valamely irodalomtörténeti szaklap vállalkozik e kép mihamarabbi közlésére.


III. Egy lista


A tintával írott lista egy cukrászműhely számára készülhetett megrendelésként, mivel a következő tételek szerepelnek rajta:

15 drb mignon (citrom, rum)

2 doboz csokol. dragée

1 drb kisebb Dobos

1 tálcával málnás krémes süt.

fél kilogr. sajtos rud

1 tálcával franciakr.


Majd: ,,Ilon fizeti este"

Irodalomtörténeti szempontból a fentiek lényegtelennek mondhatók, főleg annak a fényében, hogy a paksaméta leletei közül legrosszabb állapotban lévő (selyempapír) cédula hátoldalán egy vers (!) olvasható. Az írás megegyezik a fotó szövegének írásával.


Kerekítsed szájadat, halott,

Rakhass be sóspereceket,

Lakasd jól házi férgedet,

S utolsó lesz, ki otthagyott.

Ha pedig kerekült ajakad,

Köpjél ki belőle szavakat,

A végén hátha lesz belőle egy szabadvers,

mit betehetek még az esti kiadásba.


IV. Egy prózai szöveg


Három lap, sűrűn teliróva, ceruzával, mint mondtam, és szintén a már említett kézírás. Nehezen olvasható. Műfaji besorolása problémás, de jelenleg nem az a feladatom, hogy megállapítsam a műfajt, avatottabbak nyilván megteszik később. Most szorítkozzunk csupán a szöveg közzétételére:


,,Mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és percben is: 1885 március 29-én, virágvasárnap, hajnali pont 6 órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott ránk. Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem s az ifjúság rajongásában arról is meg voltunk győződve, hogy fogadalmunkat készörömest teljesítjük, a nélkül, hogy ez bármelyikünknek áldozatot vagy fájdalmat jelentene.

De hiszen itt a baj, gyaloglottam az édes, éles levegőt szelve, néha belesüvöltött a szél a kabátomba, fellobbantotta, kihullott zsebemből a barátom meghívója. Sokadik invitáció volt; hítt önképzőkörökbe, misékre, az esküvőjére, kávéházakba, dolgozni, enni, a mamája születésnapjára, sehova is nem mentem el. Ha csak úgy találkoztunk, az volt jó. Itt a baj, most muszáj, húztam a kalpagot már majd a számig, az orromon át a tüdőmben söprögetett a jeges fúvás.

Érdekes, az emberek mindnyájan szembe jöttek. Mély utálat ömlött el, hol is?, a vesémben? Dörgölőztek, fogdostak, nyirkos kezüket végigsétáltatták a kabátom ujján, köpdöstek az útpadkára, aztán a villamoson ölelgettek, kéregettek, lenéztek, de leginkább abba remegtem bele, mikor a bőrük az én bőrömön. Be szép is, egyedül ha lennék. A barátom, akihez most igyekeztem, egészen mást gondolt: keblébe akarta bújtatni az emberi nemet. Spagetti-kravátlija hevesen ingott jobbra-balra, midőn klasszikus strófák hars szavalásával biztosította a humán világot hő szeretetéről. Volt felesége - soha nem értettem meg ezt a hóbortot. Gyereke is, pattanásos kamasz, rügyező ifjúságban. Halálra csókolta a házmester nénit karácsonykor, a postamestert szilveszter éjszakáján szesszel öntötte csurig, a legszemfülesebb krisztinavárosi zsebmetsző markába vasárnaponként pozsonyi kiflit hullatott.

Ez az én ikrem, ez a hat láb magas, óriás, ordítva dobogó, élő vörös szív ereszkedik most alá, mint egy hópehely, a fagyos rögökhöz. Szegény, szegény én. Meg kéne halnom nekem is.

Lomha, rosszindulatú, síkos gomolyagoktól szürkéllett az ég, eső kacsintgatott, záporozni akart. Ehhez nem volt kedvem. A temetéseket csupán akkor találtam gyászosnak, utálnivalónak, nyálkásnak, tragikusnak, amikor átnedvesítette a fekete ruhákat az eső, a novemberre illő félcipőkbe belekúszott a sár, locsogott, csöpögött, szörcsögött, cuppogott minden, cipelte magát a világ.

A mindenit. Már csöppenget.

Szitokkal fordultam be a vaskapun túlra, és azon nyomban tévelyegni kezdtem mélt. tanácsosok (Károlyi, Lónyay, Selmeczy, Passuth), mérnökök (Smidt, Wiegner, Kereki), méla zsidó üzletemberek (Grossfeld, Langstein, Goldberger) életkéit (1849-1934!) kőbe vésve tárló kőszobrok (angyalok, vázák, babérkoszorú) dzsungelében. Hol lehet az én barátom? Máskor már kajabálva szólongat, érzi, hogy nyamvadt Odüsszeusz-másként meglehetős élvezettel bolygok a mellékutcákon. Nem hagyja. Megtalál. Már látom is, emberi varjak gunnyasztó csapata egy lyuk mentén, valami atya csipog az elhunyt lehetetlenül órjás jósága témájában. Odatocsogok.

Ahá, ismerős varjak is! Bajszosak. Erotikus feleségét támogatva, behorpadt orcákkal az ott Biska, barátom stílbarátja. Egy kerekded csizmás áll mellette, zordonul ernyőt emel maga fölibe: az agrárnovellista, ismerem őtet is. (Isteni szilvapálinkák.) Csuda egy férfiú. Aztán a nej, barátom hóbortja. Karikás szemek a sűrű fátylak árnyékában, széles csípő, munkás vádli, viszont fényes cipőn csorog a nedv az alak aljában. Mellette a név örököse, drága ifjú, fel-felszakadva sírdogál. Arca a tenyerében. És mások is. Mélt. tanácsosok, mérnökök, méla mózesek. A házmesternő. A postamester. Legalább a zsenge zsebmetsző nincsen sehol, e tapasztalat igen örvendetes. A főszerkesztő, seszínű keszeg, kellemetlen mintás nyakkendő, fogadnék, ceruzát markolász a zsebében.

Néhány lépéssel távolabb, mindenki háta mögé bujdokolva hatlábnyi, száz kilogramm élősúly, föltűnően csíndús szabású fekete öltönybe csomagoltan. Egy fa gyér lombja alatt lapult meg, nyakába csorog a hűs víz, nyakkendője neki is van természetesen, csak a zsebében, ahol ujjaival motoz. (Fehér lapocska, kartonból, ugyanott, remekül pöckölhető a mutató és a hüvelykujj közreműködésével.) Magában dalocskát dudorász, értők megállapíthatnák, hogy csodálatosképpen Mozart úr rekviemjében vannak ily sorrendben a hangok, csak e dúdolt dallam jóval frissebb tónban adatik most elő, akárha induló, mollban. E férfi vagyok én.

Utánad kellene halnom, kenyeres barátom, kicsinyke pajtásom. Így szóla az egyezség. Meglehetősen kínos ügy. Már el is felejtetted ott az Ábrahám öliben, nemde? Én élni akarok, kiáltom gondolatilag, kissé primadonnásan, csekély meggyőződéssel. Én írni akarok, kiáltom újólag, ám most nem gondolatilag! (Marha.) A gyászbaborult madarak a sírnál felibém fordulnak, a szemöldökük összeszalad. Egy villám gyorsaságával vonulok a fa mögé. A csel sikerül, az atya, momentányi szünetét befejezve, tovább szaval. Nahát, írni, ez jó gondolat, szikrázó idea. A barátomnak is tetszene, habár ő sokra taksálta az életét, ámbátor nem a legtöbbre. A többiek életéhez inkább ragaszkodott. Tiltakozna viszont, ha tudná, miért is oly remek az ötlet: őt akarom írni. A Kosztolányit. Ahogy ő engemet. De most nem tárgy leszek, hanem kizárólag alany. Gyönyörű verseket írok majd, például erről a kis temetésről, és fölé írom az ő nevét. Én mindig temetek, ez lesz a címe. Vagy: temettem. Nem érdekes. Megírom Dezső verseit. (Elállt az eső, odasüss. Faképnél hagyom a szertartást, indulok, papírt kell szereznem. De előbb ezt a kis mindenszentekről ittfelejtett bozontos krizantémot csippentem ki a kővázából - Kálmány Sárika, 1919-1935, ejnye.) Híres költőt csinálok a Dezsőből. És ha nem is sikerül? Ó, az mindegy. Vannak más alternatívák is, például amiben megegyeztünk, Dide.

Tudod, mikor ketten rendeltük volna a..."


Itt abbamarad a kézirat. Aláírták ugyan (Esti Kornél), de nyilván Önök is belátják, hogy csakis álnévről lehet szó. Hasztalan kutattam át több alkalommal a vékony paksamétát, nem találtam egyéb olyan tárgyat vagy bármiféle utalást, amely segítségemre lehetett volna az azonosításban. Már mondtam azonban, hogy tapasztaltabb, olvasottabb szakemberek könnyűszerrel megoldhatják ezt a kis (bár jelentőségét még nem tudni, mekkorára becsülhetjük) irodalomtörténeti rejtélyt.

Addig pedig, míg egy ,,dörzsölt" kutató értőn ki nem bogozza az összekuszálódott szálakat, fogadják hálámat, hogy törődtek ezzel az üggyel. Bízvást mondhatom: nagy szolgálatot tesznek az irodalomtörténetnek.

2001.március 13.

Tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

Baráth Katalin egyetemi hallgató

Magyarkanizsa – Budapest