Berniczky Éva

A paradicsommadár

Nem én fordulok el a jelentől. A jelen fordul el tőlem.

K. D.

Boró néni esküvőjére az egész família élesen emlékezett. Családunk felmenői úgy mesélték el generációról generációra, mint egy elmulasztott fontos film tartalmát, amelynek felidézésével valamennyien nyertünk és nyerünk a mai napig. Ha mást nem, hát egy kevéske jártasságot a letűnt idők összekaparásában. Meg aztán senkinek sem árt meg, ha nyomon követi, hogyan celebrálódik nem mindennapi eseménnyé a dolgok egyszerű rendje.

Ebből a különlegesnek kikiáltott napból valóban túlcsordultak a színek, a szagok, a hangok. Mindig a saját ritmusában kínálkozik fel, ennek ellenére megbontható, könnyen adja magát, mégsem ledéren. Bármit formázhatok belőle, mint a parton a nedves homokból. Azt építek anyagából, amire éppen kedvem szottyan. Első ránézésre, szaglásra és hallásra ezt a bizonyos márciusi délelőttöt túlságosnak találtam, mint egy színes marcipán figurákkal díszített tortát. De elég volt belekóstolni tésztájába. Ízében elolvadt a vajon a dió, a citrom illata helyére billentette a vágyak harmóniáját. Nem tudnám megmondani, mivel harcolta ki nálam a becsben tartás kötelező érvényét. Azt furcsállom leginkább, hogy ennyi év távolából még én is mosoly nélkül ízlelem végig szeleteit. Pedig a szüleim épp csak készülődtek akkortájt erre a világra, ahol – emlékezett apám – a hosszú verandán öt asztalt húztak egybe a vendégseregnek. Vakító damasztabroszokon terítettek, a kölcsönkért tányérok, kanalak, villák, kések csörömpölése úgy ült meg a boldogok fülében, akik hallhatták, s akiknek újra és újra felelevenítették, mint egyszeri megismételhetetlen morajlás. A poharak csengése egyenesen a templomi harangszót idézte vissza. Ettől leírhatatlan izgalom lett úrrá a várakozókon. Kukucskáltak ki a verandáról, mindenki elsőnek kívánta meglátni a menyasszonyt. Ilyenkor a bejáratott babonák számítanak, nem az a letagadhatatlan tény, hogy Borót bizony csúnyácska kislányként emlegették. A habos menyasszonyi ruha nem sokat javíthatott rajta. Nem is lehetett ilyen célja a fodrokkal senkinek, kit érdekelt? Elvégre bekötötték a fejét, vagy nem? Ami csak előnyére válhatott, hisz a feljegyzések szerint a családból a legkevesebb hajjal őt áldotta meg a feljebbvaló. Erre számtalan bizonyítékot sorolhatnék. Közülük azt az esetet kedveltem leginkább, amikor hosszúlábú unokaöccsei százas szöggel és kalapáccsal szaladtak utána, hogy egy masnit szögezzenek a fejébe. Boró néni legtöbbször a tisztaszobába menekült előlük, ott nem bánthatták. Az ajtó mögött édesmama védelmében bízhatott. Elégedetten bámulta magát a tükörben. Boró néni már akkor hajlott az angolos abszurditásra. Olyakat gondolt, hogy neki kevés a haja, neki?! A nagy cirádás keretben kövérke angyalok szállták körbe. Mindig lehullott belőlük valamicske szösz, elég volt alájuk állni, s máris ezüstözött az angyalhajtól. Így aztán sohasem bánta meg, hogy gumitestű babáira gombostűkkel szúrta rá gyilkos elszántsággal a babaruhát. Hiába akarták megbüntetni ezért, hiába mutálták az ajtó mögül, te szívtelen kis kopasz, kopasz, kopasz! Boró néninek esze ágában sem volt heves bűntudatot gyakorolni. Türelmesen és fapofával kivárta, míg unokaöccsei bosszúállása elévült, jeges kurjantásuk bele nem keveredett a tél végi folyó rianásába. Innen már Boró néni nyelvet nyújtogathat feléjük, úgysem érik el, veszedelmes sebességgel sodródik lefelé a zajló folyón. Jégtábláról jégtáblára ugrik. Az ő súlyát elbírják az alkalmi tutajok, de a fiúk nem merészkednek a bizonytalanra. Nadrágjukból kilóg a lábuk szára az állandó növésben, kilátszó fehér bőrük világít a távolból, a többi elmosódik.

Boró néni a part közelében a behajló fűzfaágba kapaszkodva lendült egy jókorát, s amikor már szilárd talajt érzett a lába alatt, menyasszonyi ruhát húzott a csínyeire. Nem rosszalkodik többé. Kora tavaszra különben is engedelmesen összegömbölyödik a hideg, egyre kevesebb lesz. Jegecesedik, kásásodik, mint egy színehagyott sápadt dinnye, amibe belepisilt Lőrinc. Látod, látod, csóválja fejét édesmama, a megfagyott lilás lábacskát fekete nadálytő főzetében áztatja. Meghinti apróra nyesett körömvirággal, a sziromdarabok beleragadnak a nedvesébe, gyökeret eresztenek a pamutharisnya melege alatt. Ez olyan kisasszonyosan vidám, ernyő horgasodik belőle, fehér kesztyűk hajtanak, kalapba borul. Férjhez mehet. Nincsenek már benne kételyek.

Azt mondják, megleste egyszer a nővérét. Miért pont a harangozóval szűrte össze a levet, amikor becsületes kántortanító volt az ura? Ezen akkor sem gondolkozott, azután sem. Boró néni mindig ráérzett, mivel fölösleges foglalkoznia. Fülében szép rendben álltak a muzsikák. Ezért kapta fel a fejét, amikor egyszerre csak azt hallotta, a harangok össze-vissza ütnek. Meg-megcikkannak, mintha valaki az elveszített ritmusba kapaszkodna, azon kúszna fel a csúszós nyelvek felé. Egyre közelebb lopózott, pedig akkor még nem tudta, hogy valami olyasmi tárul szeme elé, aminek nem lenne szabad. Himbálózott a harangozó, vonaglott fehér feneke a nővére ölén. Vadságuk Boró nénibe áramlott, kezét kislányosan arcára szorította. Két ujja között azonban erősödött szemének optikája, a kivágott kocka nagyításában még élesebben látta őket. Nem illik ilyet kilesni, motoszkált az agyában, de nem mert moccanni, beleragadt a barnás homályba. Ott kellett lennie, abban a pillanatban, amikor a fotográfus vakuja villant. Boró néni eszét veszítve kívánta, járná át őt is, ami azt a kettőt ott. S amikor ez abban a sötét szegletben meghúzódva bekövetkezett, olyat érzett, mit eddig még soha. Kiverte a hideg, maga az olvadó folyó áramlott keresztül rajta. A jégdarabok felhorzsolták, vérzett, keze helyén a zsibbadás maradt. Millió hemzsegő részecske feszítette valamikori ujjait, csak sejtette, hogy ezek az ujjak fogtak, markoltak, szorítottak, karmoltak pár perccel ezelőtt. A szúrások ritkultak, elcsendesedtek. Ágazott-bogazott, időbe tellett, míg vállából kinőtt a karja, könyöke, csuklója, kézfeje, ujjpercei, körme. Csodálkozott, mennyire behajlottak a sodrástól a fák, árnyékukban megbújva megnyugodott. A víztükörben a lombok körvonalai sátrasan tartották magukat a fején. Gyűrhetetlenek, akár édesmama keményített damasztabroszai. Jobban állt neki ez a kikeményített fityula, mint a haja. Apáca, még mit nem! Nem, nem, rázta a fejét. Nem öltözik be csak azért, hogy megtisztult lélekkel esedezzen nővére üdvösségéért. Ekkor döntötte el, hogy férjhez fog menni. Boró néni egészséges lékkel visszamászott egy jégtáblára, onnan integetett vissza a parton maradottaknak.

Az ünnepi lakoma húslevessel kezdődött. Majd hozták a főtt húst, krumplival és a gyöngyházszínű paradicsomszósszal. Azon az éven pompás paradicsomtermésnek örvendtek a környékbeliek. És édesmama szerette demonstrálni a dolgok állását. Most pedig úgy esett, hogy minden szomszédos háztartásban legalább háromszáz literben mérték a télére eltett paradicsomlevet. Szűk nyakú fehér üvegekben, hólyagpapírral lekötve sorakozott a polcon az elmúlt nyár. Nem volt könnyű azt az irdatlan mennyiséget fél literekre bontani. Ahogy teltek az üvegek, sötét kezük úgy göbösödött, a derekukba gyakrabban nyilallt bele a nyavalya. A se vége, se hossza főzések fülledtségében kényszeredetten szívták tüdőre a savanykás szagot. Vérük besűrűsödött, apró szálak cirkáltak benne kórokozóként. Marokszám szedhették az aszpirint, ha nem akarták, hogy egy álnok kis paradicsomrög állítsa le fejükben a keringést. A pirula átszakította az akadályokat, egészséges iramban csordogált a paradicsomlé. A passzírozó fakeretes teknőcskéje felfogta a hordalékokat. A maradékot, az ikrásodott magvakat a tyúkok elé vetették, azok meg fitymálva szétkaparták. Ennek szemmel láthatóan betegesen örültek. Elégedettségük leginkább abban nyilvánulhatott meg, ha a többiekkel – akiknek spájzaiban ugyanúgy sorakozott a stelázsikon öblös, fél literes üvegekben a finom nedű, mint az övékben – együtt kanalazzák a paradicsomszószt, szálazzák hozzá az omló hús rostjait, nyalnak hozzá a tört krumpliból. Kimelegszenek, homlokukon lecsapódik a fűtetlen veranda hidege. A férfiak először levetik felöltőjüket, majd mellényüket, az asszonyok derékban, mellben kiszabadítanak egy-egy gombot.

Az asztalfőn Boró néni és Lajos úr, a vőlegény időnként egymásra néztek, összehajoltak. Arcuk kipirosodott a forró étektől, szájuk széle zsírosan csillogott, és erős húsleves-szaggal áradt belőlük a boldogság. Fejüket össze-összedugták, mint a sziámi ikrek, mindenki azt hitte, ugyanaz a gondolat kering bennük oda-vissza, örökmozgókká válnak, akár a szökőkutak. Boró néni mírtusz koszorúja és Lajos úr olajosan fénylő haja kényelmes ívet zárt, rátelepedhettek az angyalok. Egy ideig lustán heverésztek, aztán unalmukban lemásztak néhány szinttel a boldogság alá, a damasztabrosz takarásába a Szirmaiék Isvánkájához. Abból pedig, ha az angyalok eltekeregnek a helyükről, csak baj származhat. Addig rosszalkodtak az asztal alatt, míg kerekedett egy aprócska affér.

A nagy szürcsölésben, kanalazásban a veranda szegőléce alól kimászott egy jól fejlett fekete bogár. Ha nem a Szirmaiék szemfüles Isvánkája, senki észre nem vette volna. Megjegyzem, Isvánkát azért hívták Isvánkának, mert olyan sietősre sikeredett. Arra a t-re senkinek sem maradt ideje. Azóta megöregedett, de ma is ekként szólítjuk, Isván bácsi. Beláttam rég, a szereplők alakja úgy írható felül hitelesen a jelenben, ha javító szándékkal sem ferdítünk rajta. Szóval Isvánka sajnos azonnal felfedezte a bogarat. Ügyesen bekerítette, foglyul ejtette, s egy darabig elvolt vele az asztal alatt. De nincs unalmasabb egy fogva tartott bogárnál. Ahhoz, hogy érdekessé váljék, el kell ereszteni, vagy legalábbis egy merőben más közegbe ajánlatos helyezni. Így morfondírozhatott Isvánka, aki egyre többet szeretett volna megtudni a félelmében megmerevedett bogárról. Igen csak furdalta az oldalát, vajon úszni tud-e egy ilyen fekete bogár. Egy óvatlan pillanatban belecsúsztatta játékát egyenesen az ifjú pár előtt fénylő paradicsomszószba. Nem sejtette szegény, hogy ezzel elindít egy fontos párbeszédet, amely meghatározza az ünnepeltek további házasságát. Tulajdonképpen, ha némán végighallgatták volna közös életüket, történetük akkor is ugyanaz lenne, viszonyukon egy-egy szó, mondat nem változtatott semmit.

– Egy svábbogár! – nyikkant egyet Boró, a menyasszony.

– Az bizony, egy csótány – erősítette meg, ahogyan egy udvarias vőlegényhez illő, Lajos úr.

– Édesmama háztartásában nincsenek csótányok – háborodott fel Boró néni.

A vőlegény zavartan pislogott. Állítólag fiatal korától nehezen viselte az összeakaszkodásokat, ha csak tehette, kerülte a hasonló helyzeteket. Nem szólt, magába fojtotta, hogy a csótány és a svábbogár egy és ugyanaz. Ha egyszer az egyenesszárnyúak alrendje csak bizonyos finomítással fér bele hitvese eleganciájába, ám legyen. Minek erőltetni ezt a kellemetlen rokonságot. A leveseskanalával kihalászta a kapálódzót a paradicsomszószból. És azzal az édes bosszúval, hogy ha a svábbogár úribb, mint a csótány, hát legyen neked, kedves párom, azt mondta:

– Hát akkor kiszedem ezt a svábbogarat.

Arcán mély megbecsüléssel, jól látható helyre pöccintette a fehér damasztabroszon az átázott bogarat. Ahogy az lenni szokott, a fogságból szabadult elkezdte lejárni a lábára, szárnyaira tapadt rózsaszínes-pirosas masszát. Az araszolásában ízeiről egyre fogyott a paradicsomszósz, az abroszon pedig megjelent egy csúf madár, olyan varjúszerű forma. A bogár megállt egy pillanatra, emelgette a lábát. Azon a helyen megvastagodtak a vonalak, mint mikor egy töltőtoll megfut. Aztán talán rájött a pirosas varjú képtelenségére, újra indult. Nyomában szép hosszú tollak nőttek a varjún, a farka talán a szárnyánál is jobban sikeredett. A Szirmaiék Isvánkája a festék anyagából merítve gyorsan, a logopédusok szerint meglehetősen hadarva el is nevezte a képet:

– Ez meg egy paradicsommadár – nyelt el legalább egy a betűt.

És én a mai napig csodálom Lajos úr önfegyelmét, amelynek visszafogottságában nem javította ki Isvánkát. Sőt, ettől kezdve azzal a csak rá jellemző eleganciával hallgatott, amelyet senki sem utánozhatott. Mert ezen a ponton nincs az a vőlegény, aki ne jegyezte volna meg finom iróniával:

– Édesmama háztartásában nincsenek paradicsommadarak.

Azonnal megértette, eddig tartott a rövidke párbeszéd, amelyen eztán hajszálnyit sem változtatnak. Úgy élik meg, mint két lexikon-készítő a team-munkát. Talán az egész életük sem elég rá, hogy elkészüljenek az összes betűvel. Hogyan lenne szívük módosítani a már keservesen kiköhögött anyagon? Feltehetőleg a paradicsommadarak nem költöznek át telelni a magukénál hidegebb vidékre. Mondjuk, édesmama háztartásába. Akkor már inkább énekelnek Új-Guineában. Lajos úr lexikon-olvasó ember lévén, tökéletesen tisztában volt ezzel. Felmérte, hogy ebben a szereposztásban Boró néni erőszakosan gyarmatosítja majd a körzetet. Neki pedig az csöngött csúfondárosan a fülében, komám uram, tegyen úgy, tegyen úgy, mint egy bennszülött. Ha meg nem pisszen, vigasztalásul neki marad a paradicsommadár. A hím felfújja nászruháját, Lajos úr pedig felszedegeti a földre került színes tollakat, abból fabrikál ékességet, amit fájdalomdíjként a fejére tehet. Lajos úr egyszerűen hiú volt, szeretett csendben szép lenni.

Nohát, eljött az ideje, Boró néni felvette a babos menyecskeruhát, kezében fakanálra cserélték a menyasszonyi csokrot, azt a néhány szál kökörcsint. S amennyire elegáns fanyar illatú ez a törékeny virág, olyan rántásszagú lesz az évek során az a fakanál.  

Azt mesélik, Lajos úrnak öreg korára sikerült beszereznie a Révai Nagy Lexikon köteteit. Egyetlen egy hiányzott, P-től az S-ig. Ez nagyon bántotta, nem bírta elviselni. Kölcsön is kérte a hiányzó példányt Szirmaitól, aki megbecsült és főleg jól kereső ügyvédként könnyedén hozzájuthatott. De nem ám puszta tanulmányozásra. Lajos úr a rokonok legnagyobb megrökönyödésére estéit azzal töltötte, hogy átmásolja a Lexikonnak ezt a kötetét az elejétől a végéig. Annak idején a kódex-írók körmölhettek ilyen megszállottan hideg celláikban. Mintha gyorsaságukon múlna, a körmükre ég-e a gyertya, tüdőbajt kapnak-e a nyirkosságban vagy köszvényt. Szorgalmuk átragadt Lajos úrra, rekord gyorsasággal elkészült munkájával. Amikor befejezte az utolsó oldalt, nekiállt felolvasni. Úgy olvasta, mint egy napilapból a friss híreket. Biztosan szívott hozzá egy szivart, a szőnyegre hullatta a hamut, kortyolgatta kávéját. Talán még csámcsogott is azon, amit megtudott, akár a pletykákon. Ez utóbbi persze valótlan állítás. Lajos urat nem szórakoztatták, pontosabban untatták az igazi pletykák. Jobban szerette a saját szemével megállapítani, hányadán állanak a dolgok. Nyomtatott szövegben azért becsülte elsősorban a lexikonokat. Mert azokban semmi sincsen kitalálva, a pártatlan valóságot tükrözik. Gondolta ő, kuncoghatnék, de nem kuncogok. Mert titokban irigyelni szeretném Lajos urat, hátha igaza van, no, jó, inkább volt.

Mindezek ismeretében mégis a legfrissebb Pesti Hírlap rikkancsaként jelentette be, mintha holnapra mindez megváltozhatna, ellenkezőjére válthatna. Kizárólag itt és ma lehet az egyetlen igazságot megtudni. S mivel háborúk végéről vagy éppen kezdetéről, frontok vonulásáról nincsenek igazságok, egészen másról olvasott fel. Képzeld Boró, azt írja a Lexikon: Svábbogár lásd csótány. De Boró nénit éppen nem találta vicces kedvében. A kezében maradt fakanállal nekiesett az öreg fejének, és kavarta, kavarta őszességét, mint a nulláslisztet, hogy nem szégyelli magát. Az meg úgy megijedt, hogy inkább gyorsan így folytatta: Paradicsommadarak (Paradiseidae): az énekesmadarak (Passeriformes) rendjének egyik legdíszesebb családja. Főleg Új-Guineában élnek, csupán három fajuk él Ausztráliában. A hímek nászruhájának dísztollaiból készíti az őslakosság az ünnepségeik alkalmával viselt fejékességet. Az erdők lombja közt élnek, rovarokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak. Amiről Boró néninek eszébe jutott az esküvője, a tönkretett damasztabrosz. Könnybe lábadt a szeme. A fehér anyagból soha többé nem sikerült kimosni a paradicsomszósz ejtette foltokat. Ha halványan is, alig derengve, öröknek tűnt. Boró nénit rossz érzés kerítette hatalmába, mintha a becsületén esett volna csorba. Pedig ő soha. Csak a nővére. Az is a néma harangozóval. Senki nem tudhatta meg.

Másnap a megmaradt süteményekkel megpakoltak néhány tálcát, és ezek kíséretében visszaadták a kölcsönkért tányérokat, kanalakat, villákat, poharakat. Tisztára mosogattak, fényesre sikáltak, törölgettek mindent. Nagyítóval sem találhatni azokon belekötni valót. Senkinek nem lehetett egy rossz szava sem erre a háztartásra. Amíg nem kiált valaki repülősóért, munkál az a felülmúlhatatlan békebeli nyugalom.