Bori Imre

Kosztolányi dezső művét látni 2001-ben*

Kosztolányi Dezsőről írott kismonográfiám 1986-ban jelent meg, és úgy adódott, hogy az író születésének centenáriuma volt az írásra ösztönző alkalom, de végül is halálának ötvenedik évfordulójának évében, 1986-ban jelent meg. Amikor írtam, összegezni szerettem volna Kosztolányi Dezsőről, a lírikusról, a novella- és regényíróról, a műfordítóról és a tanulmányíróról, valamint tárcáinak, és különböző glosszáinak garmadájáról szerzett ismereteimet, s mindazt beépítsem a magam Kosztolányi-olvasatának leírásába. Gazdag volt már az 1980-as években is a Kosztolányi irodalom, s műveinek kiadásai is közkézen forogtak, elsősorban a Réz Pál gondozta kötetek. Az elmúlt másfél évtized során a Kosztolányi-irodalom nem csupán recepciójában gazdagodott tetemes módon, hanem szövegkritikai elvárások nyomán is megszülettek a már klasszikusnak számító Kosztolányi művek, új, pontosított, jobbított, javított szövegigényes kiadásai, hiszen a Kosztolányi-művek olvasása is folyamatos volt, ami azóta az irodalomtudományról való gondolkodás szinte minden szegmentumát bejárva a mai olvasási-értelmezési lehetőségeket uralomra juttatta, s meggyőződhettünk, amit különben tudtunk és hittünk, hogy Kosztolányi Dezső modernsége kiállta az elméleti vizsgálatokat és a gyakorlati próbákat, ami azt bizonyítja, hogy az irodalomtörténészeknek mind idősebb nemzedékeit, mind a most fellépőket olvasásra és értelmezésre provokálta. 2001-ben tehát többet és pontosabbat tudunk Kosztolányi Dezső művészetéről, mint tudtunk akár még az 1980-as években is, amikor Kosztolányi-monográfiám készült.

Nincs olyan nagyobb területe Kosztolányi Dezső életművének, amelyről ismereteink ne gyarapodtak volna. Ennek ellenére mégis vannak olyan művei, amelyeket az új értelmezők szívesebben vesznek kézbe, mint másokat, amelyek, úgy tetszhet, kevesebbet mondanak a mai olvasóknak, mint mondtak egykoron. Én, monográfiám megtervezésekor igyekeztem Kosztolányi Dezső legtöbb művének megtalálni a kellő mértékű méltatásának arányait, amit különben a monográfia-íróktól el is szoktatk várni az életrajz és munkarajz egységét igénylő módon. Tüzetes életrajzának megírására azonban nem vállalkoztam, s ma már csak várom, hogy melyik magyarországi kutató végzi el ezt a munkát, mert nálunk ehhez az elemi feltételek is hiányoznak.

Az újabb szövegkiadások fényében a lírikus Kosztolányi bemutatásában néhány jellemzést pontosítani lehetne, hiszen 1993-ban Réz Pál gondozásában megjelent verseinek új kiadása, s annak útószava arról informál, hogy néhány esetben lényeges eltérések mutatkoznak a különböző kiadások között, nem mindig állapítható meg teljes bizonysággal, hogy szövegromlás történt-e, vagy a család, a kiadók változtattak a vers szövegén.” Nem jelentéktelen, mellőzhető versekről van szó, hanem olyanokról, mint a Hajnali részegség című, amelynek finoman kimunkált képi rétegei, „jelentése” módosul a különböző kiadások elírásaiban. Ha most értelmezném, nyilván az új közlésből kibontható jelentésekre támaszkodnék, mert az akkor – ekkor; a mozgás, riadt csilingelés -- mozgás riadt, csilingelés; a batár – bazár kifejezések jelentésbeli differenciái meg nem kerülhetők. E vers teljesértékűvé valójában csak ezzel az új kiadással vált, s a kérdéses részben például idézetemben a „szárny suhan”-t írtam volna, nem pedig a „szárny suhant”-ot, s nyomatékosabban jeleztem volna a nagy vers jelenidejűségét.

Hosszabban idézhetnénk az Édes Anna Veres András gondozta 1992-ben megjelent kiadásánál, mert ezzel a kiadással vált lehetővé a pontos olvasat, és vált megközelíthetővé Kosztolányi Dezső művészi-írói szándéka is, főképpen ha hozzáolvassuk a sajtó alá rendező tanulmányát, munkájának tapasztalatairól (Veres András: Kosztolányi Édes Annája. Egy sajtó alá rendezés tapasztalatairól. Alföld, 1997. 6.), s ezek a regényszöveg mikrofilológiai tájékoztatásával érnek fel, és a regény világának mélyebb megértését szolgálják. „A szöveg által támasztott követelmények nemcsak a 'mezei' olvasó dolgát nehezítik meg, hanem a hivatásos értelmezőét is...” – írja. Nyilván pontosítani lehetne monográfiámnak az Édes Annáról szóló részleteit, annak azonban nem látom szükségét, hogy a „miért gyilkolt?” kérdésre a feleletemen változtassak, mert elfogadtam a neves pszichoanalitikusnak, Kosztolányi Dezső barátjának, Ferenczi Sándornak a tanítását arról, hogy vannak esetek, amelyeknek nem lehet kielégítő magyarázatát adni, hiszen maga a tettes sem tudja egyértelműen, miért tette azt, amit tett. Édes Anna tettének nincs egyértelműen megnyugtató magyarázata.

Az elmúlt tizenöt-húsz év Kosztolányi-olvasatának középpontjában az író Esti Kornél-történetei állnak. Ezt mutatja az a tanulmánykötet is, amely 1998-ban Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről címet viseli Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály, a fiatalabb irodalomtudósok vezéregyéniségei szerkesztésében jelent meg egy sorozatban, amelynek Újraolvasó a címe. A magam Esti Kornél-interpretációját újraolvasva nem csodálkozom az Esti Kornél-szövegek iránt megmutatkozó érdeklődésen, hiszen úgy tetszik, ez az a mű, amelytől már-már egyenes vonal vezet a 2000. esztendő sikerkönyvéhez, Esterházy Péter Harmonia Caelestis című családregényig, hiszen mind a két alkotás (Lengyel András minősítését felhasználva) „valahol a novellafűzér és a regény között helyezkedik el”. Monográfiámban beszélt és lejegyzett történeteket emlegetek, úgy látva, ezeket a történeteket írva Kosztolányi Dezső túllépet a „szabályos” regény addig használt formáin. S ma már azt is le merném írni, hogy Kosztolányi e történetekben meghaladta a posztmodern próza alakzatait is.

Amit pedig nem tudtam felhasználni monográfiám írása közben, az Kosztolányi Dezső levelezése volt, hiszen a Levelek-Naplók című kötete éppen tíz évvel később, 1996-ban jutott el hozzám. Az e kötetben olvasható 1393 levél, úgy tetszik, a kritikák alapján, inkább gyanakvást ébreszt, s nem lelkesedést szít.

Kosztolányi Dezső művészetével nem szűnt meg olvasók, kritikusok, irodalomtörténészek kommunikációja, ami az jelenti, hogy Kosztolányi Dezső művészete az egyetemes magyar irodalom élő és érdeklődést keltő, élményeket kínáló és hordozó hagyománya, mert van mondanivalója a harmadik évezredbe lépet magyar és nem magyar emberek számára is!

BORI Imre

A kosztolányi dezső napok hagyományából

A Kosztolányi-hagyomány tudatos ápolását a Kosztolányi Társaság kezdte meg

Szabadkán az 1940-es évek elején.

Az elmúlt évtizedekben főként az Életjel keretében folyt ez a tevékenység, amelynek irányítója, kutatója Dévavári Zoltán volt. A mai Kosztolányi Dezső Napok alapítója Varga Lakatos Gizella. Az első emlékbizottság 1991-ben alakult meg azzal a céllal, hogy minden év márciusában tudományos tanácskozáson emlékezzen meg Kosztolányiról, illetve a fiatalokat, a diákokat is bevonja a hagyományápolásba. A szervezőbizottság élén Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke áll.

A tudományos tanácskozások szervezője az elmúlt négy évben Bányai János egyetemi tanszékvezető tanár, az emlékbizottság elnöke pedig Siflis Zoltán művelődési tanácsos volt.

A szabadkai Városi Könyvtár (különösen Kunkin Zsuzsanna) kezdettől fogva támogatta a Kosztolányi Dezső Napok rendezvénysorozatát.

(H. É.)